(Megjelent: Keleti Újság, 1932.01.14.)
Egy sorsüldözött ember, akit a nyomorúság egyik országból a másikba hajtott — Bethlen István földosztója
(Kolozsvár, január 12.) Középtermetű, markáns arcú férfi
jelent meg a szerkesztőségben. Külseje kopottas, s egész lényéből valami
alázatos szerénység árad ki. „Móricz Károly vagyok“ — mutatkozik be szerényen,
-- egy kis segítségre volna szükségem, hogy a városnál munkanélküli segélyben
részesülhessek.
— Szabad még egyszer a nevét?
— Móricz Károly vagyok.
— Rokona Móricz Zsigmondnak?
— Igen. Az öccse vagyok.
A szerkesztőség pillanatokra felfigyel. Nyomasztó csend
nehezedik a lelkekre. Mégis csak borzasztó, hogy Móricz Zsigmondnak, a magyar
irodalom büszkeségének az öccse nyomorog és éhezik Erdélyben. Jobban és
figyelmesebben megnézzük Móricz Károly arcát. Ha igaz az, hogy az arc a lélek
tükre, akkor ez a hajdan jobb sorsban élő ember irtózatos lelki harcokon és
szenvedéseken mehetett át. Hasonlít a bátyjához, az íróhoz, az arca még
markánsabb, szemöldöke még bozontosabb és arcán a barázdák olyan mélyek, mint
őszi szántás után az anyaföld. A haja ezüstfehér. Mintha irtózatos csapás érte
volna, s pillanatok alatt borult volna ezüstfehérbe a feje. Csak a szemei, ezek
az acélszürke, művészcsillogású szemek élnek és beszélnek, s árulják el, hogy
Móricz Károly alig lehet negyven éves.
— Bocsássanak meg, — mondta Móricz Károly, — hogy a
szerkesztőséghez fordultam. Két esztendő óta munka nélkül állok. Műegyetemet
végeztem, Romániában földmérő mérnök voltam, de az utóbbi időkben engem is
leépítettek.
Megáll. A hangja elakad. Vívódik önmagával, hogy
folytassa-e szomorú életének a történetét. Aztán erőt vesz magán és őszintén
beszél tovább. Hátha önmagán és éhező családján segíteni lehetne.
— Nem magamért panaszkodom. Héttagú családom van. Öt
gyermekem. Kettő ezek közül már gimnáziumban jár...
— Melyik gimnáziumba?
— A református gimnáziumba. Az egyik fiú, a másik leány.
Nemrégen kimaradtak az iskolából, mert nem volt már cipőjük. A kisebbek a
nyomorlakást el sem tudják hagyni, nincs ruhájuk, nincs cipőjük és — kissé
szégyenlem megmondani — sokszor, nagyon sokszor nincs mit enniök. Sem nekem,
sem a családomnak. Tudják, milyen borzasztó, ha az embernek gyerekei vannak és
sírnak az éhségtől, könyörögnek a kenyérért és én, az apa ott állok, térdeim
remegnek, fejem szédül, magam is napokig nem ettem és nem tudok kenyeret adni
az éhezőknek?
Itt megáll, lélegzetet vesz, félénken néz a szemünkbe és
azt olvassuk ki a tekintetéből, hogy íme, ezért van szüksége városi segélyre,
munkanélküli segélyre, ezért van szüksége a szerkesztőség támogatására. Ezt a
lépését indokolja.
—- Megpróbáltam én már mindent. Napokig kilincseltem a
városházán, de a munkanélkülieket ellenőrző bizottságok, mivel nem vagyok
szakszervezeti tag, nem vettek fel a jegyzékbe...
— Mióta él Móricz úr Romániában?
— 1922. óta. Zsombolyai illetőségű vagyok és Bécsből
jöttem Erdélybe. Hosszú ideig állami szolgálatban állottam. Az agrárkisajátításnál
kaptam alkalmazást. Mócs székhellyel, mint felmérő mérnök dolgoztam a
földosztásnál.
Én osztottam szét gróf Bethlen Istvánnak vajdakamarási
birtokát, 1700 hold földből csak 21 hold maradt meg a volt magyar
miniszterelnök birtokában.
— Amíg a földosztó munkálatok tartottak, megvoltam
valahogy a családommal együtt, azonban egy idő óta irredenta vádakkal illettek
és nagyot sok kellemetlenségem támadt. Két évvel ezelőtt megszűntek a földosztó
munkálatok s engem és többi társaimat is szélnek bocsátottak.
— Hosszabb ideig éltem Tordán is. Sőt itt részt vetem egy
emlékmű pályázatán és a bírálóbizottság első díjjal tüntetett ki. Bécsben Korda
Sándor mellett a Sascha-film gyárban, mint építész dolgoztam. Az élet azonban
mindig mostohán bánt velem. Hosszabb ideig semmiféle állásban sem tudtam
megmaradni, az úgynevezett történelmi időnek ostorhegyére kerültem. Most pedig
a legnagyobb nyomorban vagyok. Hiába fordulok bárhova, hiába panaszolom el
rettenetes helyzetemet, még ígéretet sem kapok,
hogy bármilyen szegényes állást is biztosítsanak a számomra.
— Mindezt megírhatjuk?
Pillanatig gondolkozik Móricz Károly. Vívódik önmagával.
— Nekem már semmi sem árthat, olyan kétségbeejtő
helyzetben vagyok. Nyomorgó családommal szemben követnék el hűtlenséget, ha
eltitkolnám kétségbeejtő helyzetünket. Sőt, nagyon kérem szerkesztő urat, írja
meg mindezt. Hátha akad valaki, aki megkönyörül nyomorgó családomon és
valamiféle alkalmazást biztosítna számomra.
A szomorú beszélgetés után a városházára kísértük Mórica
Károlyt, ahol rövidesen kiállították részére a munkanélküli bont. Móricz Károly
szomorú, fáradt arca egyszerre felvillanyozódott, színessé, elevenné vált és
csaknem zokogva mondotta:
— Hála Istennek, legalább néhány napra lesz mit ennünk!
A képen: Kolozsvári városkép a 30-as évekből.
Forrás: Fortepan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése