Annak idején még teljesen természetes volt, hogy a diákokat az egyetemről, sőt, sokszor még az általános iskolákból is kivezényelték a mezőgazdaságba az őszi betakarítási munkálatok idején. Persze, most a jogvédők és a szülők többsége is fel lenne ezen háborodva, de őszintén szólva soha nem hallottam olyan esetről, hogy a munkától bármelyik gyereknek is baja lett volna. Nem is jódolgukba vagy a gyerekek kínzása végett hozták ezt divatba, hanem mert a szocialista nagyüzem így működött, miközben mindenkit alkalmaztak, aki jelentkezett, mert nem lehetett munkanélküliség, ha nagyon kellett, mégsem volt munkaerő.
Minket, magyar szakosokat az ungvári egyetemről legtöbbször a szürti gazdaságba vittek ki, általában egy hónapra. Nem mondanám, hogy nagyon bántuk, jó volt a társaság, nagyokat énekeltünk, röhögtünk és az almaszedés sokkal kellemesebb volt, mint mondjuk Marx, Engels és Lenin műveinek jegyzetelése.
Egy ilyen alkalommal, bár már jócskán benne voltunk a szeptemberben, tikkasztó nyári melegben dolgoztunk a földeken. Nem mondanám, hogy nagyon szaggattuk az istrángot, de a hőség az akkor is hőség, így aztán alaposan eltikkadtunk. Délre már mindannyiunk lelki szemei előtt ott lebegett egy jó hideg sör. Aztán hamarosan kiderült, hogy nem is olyan reménytelen a dolog, mert állítólag a falu egyetlen kocsmájában csaknem mindig kapható csapolt sör.
Akadt azonban egy kis technikai probléma. Vagy két kilométerre voltunk a falutól és bár busszal hordtak ki minket Ungvárról és a sofőr hajlandó lett volna minket elvinni a kocsmáig (mely egyébként az előkelő „büfé” névre hallgatott), arra már sehogy nem tudtuk rávenni, hogy megvárja, amíg mindenki kikéri és elkortyolgatja a sörét. Ekkor támadt valakinek az a mentőötlete, hogy valaki menjen előre, kérje ki a söröket, aztán a többiek csak beesnek, felhörpintik a nedűt és már mehetünk is.
Sanyi barátommal kettőnkre esett a választás, mi kaptuk ezt a roppant megtisztelő, bizalmi feladatot. A többiek átvállalták a munkánkat, mi pedig elindultunk a falu felé gyalog, de később felvett minket egy teherautó. Beléptünk a kocsmába, ahol kora délután lévén csak három-négy idősebb ember üldögélt, no meg, egy terebélyes, középkorú asszonyság állt a pult mögött.
-- Csapolt sörük van? – kérdezte Sanyi barátom, miután illendően köszöntöttük őket.
-- Van – válaszolta kicsit flegmán, foghegyről az asszonyság.
-- Akkor kérnénk szépen negyvenkét korsóval – mondta Sanyi.
Az asszonyság felkapta a fejét. Alaposan végigmustrált minket.
-- Mennyit? – kérdezte.
-- Mondom, negyvenkettőt – hangzott a válasz.
Az asszonyság újra végigmért minket és nem nagyon lehetett tőlünk elragadtatva. Sanyi még csakcsak, ő már katonaság után volt, szépen kivállasodva, de én lehettem vagy hatvan kiló. Mármint nagykabátban. Láttuk a nő arcán, hogy nem tudja elképzelni, mit akarunk kezdeni ennyi sörrel.
-- Ti tudjátok – bólintott beleegyezően, majd bekiáltott hátra a raktárba.—Gyere ki, Józsi!
Józsi kijött, kis nyüzöge ember volt, megvitatták a dolgot, egy darabig hüledezett, aztán hozott még valahonnan üres korsókat és elkezdték a csapolást. Mi meg összetoltuk az asztalokat és elkezdtük kihordani rájuk a sört. Ekkor már az ott üldögélő vendégek is nagy érdeklődéssel szemléltek minket, aztán izgatottan, bár suttogva vitatták meg az eseményeket. Mi meg csak azért is rájátszottunk a dologra. A teli korsókat megfeleztük és egyik részét az asztal egyik, a másikat pedig a túlsó végére raktuk le, mintha valami sörívó párbajt akarnánk vívni, mi ketten.
Ekkor már kisszámú, de lelkes közönségünk sem bírta a feszültséget, felálltak az asztaluk mellől és körénk álltak, sőt az asszonyság és Józsi is kijött a pult mögül. Közben a közönségből valaki kilépett az ajtón, észre sem vettük, de néhány perc múlva már vagy tíz cimborával tért vissza, akik azonnal bekapcsolódtak az eseményekbe. Elégedetten állapítottam meg, hogy a többség nekem szurkol, nyilván, mert nem engem tartottak esélyesnek.
Sanyi, aki egyébként is két korsóval rendelt magának, egy hajtásra kiitta az elsőt. Én soha életemben nem bírtam egyszerre három sörnél többet meginni és már az első korsó tartalmának is csak a jó felét gurítottam le, amivel meglehetősen nagy csalódást okoztam szépszámú szurkolóimnak.
-- Na, mi lesz, fiam! – szólalt meg a hátam mögött az egyik öreg. – Szedd össze magad! Mi lesz így a többivel?
Tologattam magam előtt a maradék sörömet, a szurkolóim pedig nyilván azt hitték, hogy éppen koncentrálok. Sanyi szájához emelte a második korsót. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, berontottak a mieink, valamennyien megragadtak egy-egy korsót és pillanatok alatt végeztek a tartalmával.
A közönség, az asszonysággal és Józsival együtt, döbbenten nézett ránk. Míg élek, nem felejtem el csalódott arcukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése