Egy szemtanú visszaemlékezései XVIII.

 

 Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

A szabadulás

Egy katona bekísért a táborba, ahová késő este érkeztem. Egyenesen a kórházosztályra mentem, ahol egy szepességi származású orvos, dr. Formanek fogolytársam azonnal kezelésbe vett. A jóakarat megvolt, de hiányzott a szükséges gyógyszer. Amikor látta, hogy a meglévő gyógyszerek nem használnak, elment a konyhára, s hozott nekem egy jó adag kávéaljat. Azt megettem. Úgy éreztem, hogy jó hatással volt rám. Ezt többször megismételtem és vége volt a vérhasnak. Amikor már láztalan voltam, elmondta nekem az orvos, hogy ő és barátai minden éjszaka várták a halálomat.

Néhány nap múlva mindannyiunkat tehervonaton elvittek Mozsanszkba, úgynevezett feljavító táborba. Egy hetet utaztunk. De ez az utazás már kellemesebb volt. A teherkocsikban szalmazsákokon feküdtünk. Mozgókonyhán főzték a reggeliket, ebédeket és vacsorákat. Meleg tea szinte mindig volt. A kísérő orvos naponta kétszer is végigjárta a kocsikat, s nézte, nem kell-e valakin segíteni. Rendeltetési helyünkre érkezve a vasútállomástól a városon keresztül meneteltünk egy fenyveserdő közepén felállított táborba.

Itt már más volt az élet, sokkal emberibb bánáskódban részesültünk. Itt is leves és kása volt az eledelünk, de ez zamatosabb, élvezhetőbb volt. Munkára senkit sem zavartak, csupán a konyhán kellett segíteni. A táborparancsnok már két héttel karácsony előtt, a szokásos reggeli raportok egyikén, szóvá tette a közelgő ünnepeket. Javasolta, mindenki adja beleegyezését, hogy a két hét alatt naponta 1-1 dkg élelemmel kevesebbet kapjunk. E megtakarításból szándékszik nékünk az ünnepeket kellemesebbé tenni. Még az is lelkes kiáltással adta beleegyezést, akit a karácsonyi ünnep nem érdekelt, mert ez a szokatlan hangnem mindenkit lelkesített. Karácsony előtt két nappal még éjszaka is felváltva jártunk a konyhára burgonyát, céklát és répát tisztítani, mert, ahogy ő mondta, az ünnep alatt csak főzni szabad, tisztítani nem.

Tudni kell, hogy ez egy nagy tábor volt, 30 épületben 7000 fogoly volt elhelyezve. Ezek 80 százaléka német, 10 százaléka japán. A szentestén délben minden épületbe vittek egy fenyőfát és 2-2 gyertyát. Délután mindenki kapott egy-egy jókora hófehér bulocskát. Mi ettől már úgy elszoktunk, hogy szinte minden morzsáját áhitattal ettük. Soron kívül kaptunk 20-20 darab cigarettát és fél deci vodkát. Vacsorára dupla porció finom fehérlisztből készített, jó édes metélttésztát. Vacsora alatt és utána egy német katonai fúvószenekar szebbnél szebb karácsonyi melódiákat játszott, s a parancsnok a tisztikarral  végigjárta az összes épületet. Mi a barakkunkban két sorban felálltunk. A két sor között ott állt a karácsonyfa, s rajta a két darab égő gyertya. Amikor vendégeink beléptek, felhangzott a „Mennyből az angyal”. A táborparancsnok barakkparancsnokunkkal, Ecsedy Árpáddal kezet szorítva kijelentette: „Ez a kézszorítás mindenkinek szól és kívánok kellemes ünnepeket! Éjjel a kultúrházban lesz éjféli mise, aki akar, meggyónhat és megáldozhat.”

Persze, a kultúrház zsúfolásig megtelt, úgy hogy a zenekar csak az épület előtt tudta játszani a karácsonyi dalokat. Mi pedig a karácsonyi misztériumtól áthatottan, méteres hóban ballagtunk hajlékunk felé. Másnap az ünnepi ebédre pörköltöt kaptunk. A tábor házirendje szerint este 9 órakor el kellett oltani a lámpákat és teljes csendben kellett pihennie a tábornak. A karácsonyi ünnepek alatt ez a rendelkezés fel volt függesztve.

Karácsony másnapján este 11 órakor sakkozni ültünk le, amikor bejött egy katona és két ruszin nemzetiségű rabtársunkat a parancsnokságra kísérte. Egy fél óra múlva az egyik visszajött, kezében egy cédula, s felém kiáltotta, hogy menjek azonnal a parancsnokságra, mert hazamegyek. Először nem hittem, de amikor megmutatott egy névsort, melyen az én nevem is szerepelt, elindultam. A parancsnok csak azt kérdezte, hogy hová akarok menni. Amikor azt válaszoltam, hogy Munkácsra a családomhoz, közölte velem, hogy ezentúl nem szabad elhagynom a lakóhelyemet, hogy adott pillanatban kéznél legyek. Érthető, ha ezen az éjszakán álom nem jött a szememre, s amikor hajnal felé kissé elaludtam, borzasztó idegesen ébredtem, mert azt álmodtam, hogy a vonatom már elment, s én lemaradtam.

Nagy izgalmak közepette vártunk egy napot, s egy álmatlan éjszaka után egy második napot. Este, mikor már azt hittük, hogy hazautazásunk elhalasztódik, elhívtak bennünket, szám szerint 33 embert, egy földalatti raktárba. Ott teljesen levetkőztettek és vadonatúj ruhákba öltöztettek. Én csupán új cipőt nem kaptam, mert nem volt a lábamnak megfelelő méretű. Aztán megint türelmetlenül vártunk két hosszú napot. A második nap estéjén ismét a raktárba hívtak, ahol útravalóul kenyeret, szuhárít, halat, vajat és dohányt, valamint cukrot kaptunk. Ezen élelmiszereket 33 személy részére egyben adták ki. Éjjel két óráig tartott, míg ezt egy saját készítésű mérlegen szétméregettük.

Másnap már Szilveszter napja volt. Pont délben felsorakoztattak és többszöri névsorolvasás után kinyitották a kapu. A parancsnok e szavakkal bocsátott el: „Most szabadok vagytok. Többet veletek nem törődünk. Menjetek az állomásra! Ott van egy tiszt, aki a vasúti jegyeket intézte. Siessetek, mert a vonat nemsokára indul! Szerencsés utat! Boldog ünnepeket!”

Mi meg, Istenhez szállt hálafohászainkkal, elindultunk. Hogy Mozsanszk város jeges utcáin hányszor estem el, nem tudom, de mentünk, mentünk, mert vitt a „szabadság”. Bukdácsolva haladtunk. Egyszer csak megállt mellettünk egy szekér. Az öreg, szakállas kocsis felénk kiáltotta: „Vi pleni?” Maguk foglyok? Igenlő válaszunkra felültetett a szekérre és elvitt a vasútállomásra. Az egész úton csak azon remegtünk és mindig hátranéztünk, hogy ne hívjanak még vissza.

Az állomáson éppen csak hogy beszálltunk, elindult a vonat. Dr. Liska barátommal egy fülkébe kerültem, ahol két tiszt kinyújtózva, fekve aludt. Belépésünkre felébredtek. Amikor megmondtuk, hogy kik vagyunk, helyet csináltak, hogy feküdjünk le. Pipázgatva elaludtunk. Reggel 4 órakor felébresztettek, mert Moszkva közeledett. Itt teljes két napot „rostokoltunk”, mert nem volt vonatunk. Amikor minket a mozsanszki fogolytáborban az útra felöltöztettek, mindenki kapott 1-1 új tartalék inget és alsónadrágot. Ezeket a moszkvai állomáson eladtuk. Én kaptam az enyémért 8 rubelt. Ebből az egyik állomáson vettem egy adag főttkrumplit és egy fél liter meleg tejet.

Kiev előtt bejött egy vöröskeresztes ápolónő, aki megmérte a lázunkat. Többek között nálam is talált hőemelkedést, s ezért azt mondta, hogy kikezelés végett egy kievi katonakórházba kell mennünk. Soká kellett udvarolnunk, míg e veszélyt sikerült elhárítanunk. A kievi állomáson megtudtuk, hogy itt is várnunk kell 24 órát. Meg akartuk nézni a várost. Mielőtt a pályaudvart elhagytuk, bevezettek egy fertőtlenítőbe és csak a fertőtlenítés procedúrája után engedtek szabadon mozogni. Lembergbe érkezve ugyanazon a procedúrán kellett átesnünk. Lembergben megint nem volt vonatunk. Élelmiszerünk elfogyott és pénzünk sem volt. Elmentünk az állomásparancsnokhoz, s azt mondtuk, ha nem tudnak tovább szállítani, gondoskodjanak élelemről. Feltettek egy vasutasok részére összeállított rövid szerelvényre és elvittek Sztrijbe. Innen, más vonat hiányában, egy fedetlen kocsikból álló tehervonaton érkeztünk Volócra. Fáztunk, dideregtünk, hogy szinte beszélni sem tudtunk, de lelkesített a Kárpátokon túli, jól ismert „otthoni” levegő. A volóci állomásról egy tehervonatot készültek elindítani, amikor egy fiatal vasutas üdvözölt. Én nem ismertem, de azt állította, ő ismer. Azt tanácsolta, hogy rejtőzzünk el bármelyik üres kocsiban, s ne mutatkozzunk Munkácsig. Így kerültünk január 6-án, Vízkereszt napján, déli 11 órakor Munkácsra. 

A képen: A munkácsi városháza 1957-ben.

Forrás: Fortepan.