"A hetvenes évek végén az egyik nagy budapesti gyermekpszichológiai rendelőben dolgoztam, és egyszer három hónapon belül a kerület két prominens lakosa jelent meg nálunk. Az egyik a helyi protestáns felekezet nagytiszteletű ura volt, aki azzal a panasszal érkezett, hogy a tizenöt éves fia rendszeresen részt vesz az ő bibliakörein, konfirmációs előkészítőin, ami önmagában persze nagyszerű volna – ha ott nem azt akarná bebizonyítani, hogy az apja hülye, Isten pedig nem létezik. Mindez persze módfelett kínos volt neki, és az ügyben jött érdeklődni hozzánk, hogy vajon mit tehetne ellene. A másik prominens látogatónk egy vezérkari őrnagy volt, aki azzal a panasszal jött, hogy az ő kiemelt honvédségi lakásában a tizenhét éves fia egy két méter harminc centis Krisztus-festményt készített, és azt mindjárt az előszobában, szemben az ajtóval feltapétázta a falra. Ez számára természetesen rendkívül kínos volt, különösen, ha futárok jöttek vagy kollégák érkeztek hozzá vendégségbe. Ez a két eset olyan volt, mintha a nagy könyvben írták volna meg őket. A vezérkari őrnagy, aki akkoriban hivatalból volt ateista, megkapta a kettő harmincas Krisztust, a buzgó pap pedig az ő különböző vallási alkalmait rendszeresen látogató, és azokon bomlasztani igyekvő gyermekét. Mindennek az a lényege, hogy a kamasz igenis szembefordul, és azt akarja bebizonyítani, hogy a szülője, sőt az egész felnőttvilág hülye. Mit lehet ilyenkor tanácsolni a kétségbeesett szülőnek? Röviden azt, hogy nyugi! Ha a családban, a szülő és a gyerek között jó az érzelmi kapcsolat, ha voltak és vannak közös étkezések, beszélgetések, programok, játékok, akkor ez a dolog is be fog állni. Esetleg úgy, hogy a jó érzelmi kapcsolat következtében a gyerek legbelül a szülővel azonos értékrendet követ, ám egészséges fejlődésénél fogva mégis kötelezve érzi magát arra, hogy szembeszálljon vele, az értékrend kérdésében is." (Dr. Vekerdy Tamás)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése