A DOLHAI ÜTKÖZET

 (Megjelent: Képes Folyóirat—Vasárnapi Újság, 1903.)

 1703. június 7-ike nevezetes időpont a Rákóczi-féle kurucz szabadságharcz történetében.

Ezen a napon határozta el végképen a Lengyelországban bujdosó Rákóczi, mint emlékirataiból tudjuk, hogy hazajön és maga veszi kezébe a fölkelés zászlaját; ettől a naptól számította a nyolcz évig tartó nagy nemzeti küzdelem megkezdődését s épp ezért erre datáltatta vissza a csak később, 1704-ben kelt nagyhírű Recrudescunt manifesztumot is. És ezen a napon történt az első nyílt és nagyobb jelentőségű összeütközés kurucz és labancz között a máramarosmegyei Dolha községnél.
Az általános elégedetlenség, különösen az ország felső éjszak-keleti részén, már kora tavasz óta tartó és egyre nagyobb arányokat öltött. Az eddig csak szétszórtan, erdőkben, nádasokban bujdosó kuruczok száma június elején már mintegy 6000-re növekedett. Esze Tamás és Kiss Albert gyűjtötték a lázongó népet az általuk május hó derekán Rákóczitól hozott zászlók alá.
A mind fenyegetőbbé váló mozgalom elfojtásában főképpen Károlyi Sándor szathmári főispán buzgólkodott, bár a nép szomorú állapotáról nagyon is meg volt győződve, mint azt egy Bécsbe küldött emlékirata tanúsítja. „Méltóztassék figyelembe venni a szegény népet, — írja egyebek közt, — mely majdnem általánosan a kétségbeesés végső széléhez közeledik, hogy immár sem Istennel, sem a császári fölséggel, sem a megyei tisztviselőkkel, — hallgatok a földesurakról, kiket, ha lehetne, egytől-egyig kiirtana, — de még saját életével sem gondol; némelyek elkeseredésükben kötéllel vetettek végett unott életüknek ...”
A kuruczok egy része a beregi és ungi erdőségekben s a határszéleken táborozott, várván Rákóczit a”Messiás”-t, akihez újabb követséget küldtek Lengyelországba, A másik résszel, mintegy 1000 emberrel, Esze Tamás június első napjaiban Máramarosba ment a Törökországból Moldván át hazatérő Thököly-féle bujdosók fogadására. Mikor Károlyi erről értesült, fölszólította a szomszédos Ugocsa, Bereg, Szabolcs és Máramaros vármegyéket, hogy állítsák talpra bandériumaikat a lázadók ellen. Szava azonban csak gyönge visszhangot keltett. Egyedül Ugocsa állított föl egy századot Csáky István főispán vezérlete alatt.
A szathmári és ugocsai, mintegy 500 főnyi banderiális sereggel indult el Károlyi június 6-ikán Eszéék üldözésére. Beregen a Thierheim-gyalogezred két százada és a Montecuccoli-ezredből néhány század vasas német csatlakozott még hozzá. Ezzel a körülbelül ezer főre rúgó, de jól fölszerelt és begyakorlott csapattal támadta meg Károlyi június 7-ikén, Úrnapja délutánján négy-öt óra tájban Dolhánál Esze Tamás kurucz csapatát, a mely rosszul gyakorlott, fegyelmezetlen s jobbára csak kaszákkal és vasvillákkal fölszerelt gyülevész népségből állott. Az első heves lovasrohamot és sortüzet még kiállta a szívós kurucz had, de a második támadás elől már meghátrált és fejét vesztve menekült a szomszédos erdőségekbe.
Károlyi diadalmasan tért vissza Szathmárba s onnét a három zsákmányul ejtett Rákóczi- zászlóval Bécsbe sietett, hogy jelentést tegyen a győzelemről. A zászlókat ünnepélyesen nyújtotta át Leopold császárnak, majd a császárné s József ifjabb király előtt tisztelgett. Audiencziát kért és kapott Savoyai Eugénnél, Kaunitznál, Kollonicsnál, az összes udvari méltóságoknál. Mindenütt kegyesen fogadták, dicsérték hűségét és vitézségét, mellyel a lázadást letiporta. De Károlyi több eredményt akart a puszta dicséretnél. És becsületére válik, hogy nem üres kitüntetés, csillogó érdemjel után óhajtozott. Adóelengedést s az elviselhetetlenül súlyos terhek mérséklését kérte vármegyéje számára.
Bezzeg egyszerre megváltozott most a helyzet. Az imént még oly barátságos miniszterek állig begombolkoztak s előbb suttogva, majd nyíltan meggyanúsították a dolhai győzőt. Azt mondták, hogy az egész győzelem mese, amit Károlyi koholt, azokat a zászlókat sem a kuruczoktól vette el, hanem valamely régi fegyvertár limlomja közül kerítette elő az udvar kegyeire áhítozó főispán úr . . .
Egy nagy eredménye azért mégis volt a dolhai harcznak és Károlyi bécsi útjának. A hiúságában vérig sértett büszke főúr, aki alázatos labanczként lépett be a császárváros kapuján, mint haragos kurucz jött ki rajta.
A Beszkidek bérczein át egy másik kurucz is közeledett már akkor a honi föld felé: II. Rákóczi Ferencz. Útjuk nemsokára találkozott s el sem vált Majthényig.

L. G.

 

A képen: Károlyi Sándor.