A 60-as években aztán az akkori kolhozelnök gondolt egy nagyot, állami gazdaságot csinált a kolhozból. Azt mondják, a jó szándék vezette, hiszen így havonta kaptak fizetést a munkavállalók, nem csak évente egyszer-kétszer. Később aztán ezeket az állami földeket, néhány beregi gazdaság vagyonával együtt, egy mezőgazdasági kísérleti kutatóintézet birtokába adták. A döntés végzetesnek bizonyult, a Szovjetunió felbomlása után, amikor az egykori tulajdonosok visszakapták a területüket, a rátiak hoppon maradtak. A törvény ugyanis kizárta a szétosztásból a kutatóintézetek birtokában lévő földeket.
A rátiak, beregvidéki sorstársaikhoz hasonlóan, csaknem harminc éve harcolnak azért, hogy változtassák meg a törvényt és adják vissza a földjeiket. Mindhiába, pedig könyvtárnyi újságcikk született már ebben a témában. Az idő pedig nem nekik dolgozik. Nemcsak az egykori tulajdonosok hunytak el azóta, hanem közvetlen leszármazottaik többsége is, vagy ha még élnek, nagy részük elköltözött a faluból, sőt még az országból is.
Ráton ugyanis folyamatosan fogy a lakosság, főleg a magyarok. Az hatvanas években még színmagyar községnek már talán a fele sem magyar. Én még emlékszem az első beköltöző ruszin családra, ahol a családfő egy traktoros volt. Azzal a jelszóval telepítették őket a faluba, hogy a helyi gazdaságban kevés a jól képzett szakember. Természetesen, azonnal élmunkást kellett belőle csinálni, hiszen, amikor a teljesítményt bejegyezték, mindent elbírt a papír. Aztán egy sofőr érkezett a családjával.
Valamikor a 70-es évek elején aztán már nem akarták elaprózni a dolgot, a falun kívül, a kertek alatt egy teljesen új utcát nyitottak, kifejezetten a betelepülők részére. Mire elkezdték építeni a házakat, mi már elköltöztünk, de a 80-as évek közepén aztán meggyőződhettem arról, hogy nagyon hatékony volt a betelepítés.
Egyszer busszal utaztam volna a faluba, de kiderült, hogy a busz a községtől vagy két kilométerre, az Ungvár-Csap főúton áll meg. Leszálltam és gyalog indultam el a rettenetesen rossz bekötőúton. Kicsit később megállt mellettem egy rozoga, muzeális értékű autóbusz. Kiderült, hogy egykori osztálytársam a gazdaság fejőnőit fuvarozza vele és ennyi idő után is megismert. Az asszonyok között viszont nem akadt ismerős és nem is úgy öltöztek, mint az itt korábban dívott, valamilyen virágos-csicsás főkötő volt valamennyiükön. A barátom aztán elmagyarázta, hogy nem ismerhetem őket, bekerült ruszinok valamennyien. Ám hiába a beköltözés, a lakosság egyre fogy, rengeteg az üres lakóház, a fiatalok többsége már nem a városba költözik, hanem Magyarországra, meg máshová is.
És, sajnos, úgy tűnik, hogy a még megmaradtak második kisemmizése, azaz, hogy nem kapják vissza jogos tulajdonukat a végéhez közeledik. Ukrajnában nemrég zajlott le a közigazgatás reformja, melyek során még a falvak, önkormányzatok viszonylagos önállóságát is felszámolták. Az úgynevezett hromadák, nevezzük, kistérségnek, döntenek mindenben. Ukrán portálokon most jelent meg a hír, hogy az Ungvári Városi Tanács azzal a kéréssel fordult a kormányhoz, adja nekik az állami tulajdonban lévő területet, mert itt szeretnék létrehozni a város és a környék temetőjét. Ami első hallásra már csak azért is eszement gondolat, mert Rát tizenkét kilométerre van a várostól, tömegközlekedés pedig szinte nincs.
De ez, úgy tűnik, nem zavar senkit. Ez élők lassan elfogynak, de fel lehet építeni a holt lelkek faluját. És végérvényesen pontot lehet tenni a kisemmizett földtulajdonosok ügyére, hiszen a holtak nem követelőznek. Elvégre, a jogállam, az jogállam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése