János bácsi néhány házzal odább lakott tőlünk egy nyírségi nagyközségben. Mindenki szerette, amiben minden bizonnyal része lehetett kiváló humorának, életszeretetének. Egy állami építőipari vállalatnál dolgozott, ahonnan szinte erőszakkal küldték nyugdíjba. Előbb azt hitte, ő követett el valami jóvátehetetlen hibát, aztán később, röviddel távozása után csődbe ment az egész cég és rájött, mindenkitől úgy szabadultak meg, ahogy tudtak.
Nem sokat emésztette magát, vén fejjel alapított azonnal egy kisvállalkozást és néhány régi szaki bevonásával ott folytatta a munkát, ahol abbahagyta. Egyszer aztán úgy alakult, hogy hosszabban el tudtam vele beszélgetni.
-- Hogy csinálja ezt, János bácsi? – kérdeztem tőle. – Ebben a korban mások már pihennek, maga meg, ha dolgozni kell, kenterbe veri a fiatalokat.
-- Biztosan a megszokás teszi – felelte az öreg. – Tizennégy éves korom óta dolgozom, de igazából már azelőtt is, hiszen, gazdálkodtunk és segítenem kellett. Meg aztán, jó géneket örököltem.
-- Ezt hogy érti? – kérdeztem csodálkozva.
-- Hát csak úgy, hogy az én apám még nyolcvanhat évesen bebiciklizett Nyíregyházára, lekaszálta a füvet a lányomék telkén, aztán tekert hazáig – magyarázta.—Hol vagyok én még attól?
-- Na, azt kellene valahogy kikutatni, hogy ennek mi a titka – lelkesedtem. – Akkor Nobel-díjat kapnánk.
Az öreg elgondolkozott.
-- Hát én nem tudom, mi a titka – folytatta eltűnődve. – Rengeteget dolgoztunk. Gazdálkodtunk. Volt egy csomó földünk, tehenek, lovak, disznók, meg több száz aprójószág. De soha nem láttam apámat, sem sietni, sem idegeskedni. Amikor kiértünk a mezőre, kiértünk, amikor nagyon meleg volt, befeküdtünk az árnyékba. Amit nem csináltunk meg egyik nap, azt befejeztük másnap. Lehet, hogy itt kellene valahol a titkot megkeresni.
A fotó illusztráció.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése