"A pszichés egészség egyik kritériuma, hogy az egyén képes legyen az életörömre. Az élet ugyanis nemcsak csapásokat és bajokat zúdít az emberre, hanem pozitív élményeket is. Lehet jókat enni, inni; nagyokat pihenni; utazni, világot látni; szerelmesnek lenni; szexuális élvezeteket átélni; lekuporodni mesterek lábaihoz, szellemi kalandokra; érdekes és izgalmas dolgokkal foglalkozni… Annyi nagyszerű lehetőség adódik. A kérdés az, hogy tud-e az ember az élet által kínált örömökkel élni. Ezt persze nem egy adott pillanatra vetítve kell vizsgálni, amikor az illető esetleg éppen rosszkedvű vagy kétségbe van esve, hanem az általános életvezetésére vonatkoztatva. Életem egyik legmegrázóbb kérdése volt, amit Liebermann Lucy tett föl nekem ifjúkoromban, amikor pszichoanalízisbe jártam hozzá:
– Mondja, Péter, mennyit örül maga egy héten?
Teljesen megdöbbentem a kérdésen, mert ezen addig még sohasem gondolkodtam, pedig ismertem a régiek bölcsességét: non numero horas nisi serenas. Csak a derűs órákat számolom… De a fene se tudta, hogy mennyi derűs órám van nekem. Elkezdtem figyelni, és belesápadtam, hogy mennyire kevés. Hogy én milyen keveset örülök egy héten, milyen kevés öröm van az életemben…
A depressziót azért tartjuk betegségnek, mert épp az életörömre való képességet tünteti el. A depresszió egy olyan lelkiállapot, amelyben minden történést valamilyen pszichés fájdalom kísér. Mije fájdul meg az embernek? A lelke? Móra Ferenc gyönyörű regényében, az Aranykoporsóban a kis császárlány kérdezi a császárnét:
– Mondd, anyám, van énnekem lelkem?
– Ha fáj, kis Titanilla, akkor van – feleli a császárné.
Akkor a lány megnyugszik:
– Anyám, akkor nekem már régóta van lelkem, mert már régóta fáj.
Ez rendben van, persze, de az már nincs rendben, ha csak fájni tud." (Popper Péter)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése