"A
vasszigor mellett felnőtt ember jól emlékszik, mennyi kínt kellett kiállnia, és
szeretné, ha saját gyerekénél fájdalommentesen, békésen érhetné el mindazt,
amit szeretne megkövetelni. Másrészt megszokta, hogy az erősebb akarat előtt
meg kell hajolni. Ha kisgyerekénél erőszakosságot, vagyis erős akaratot
tapasztal, akkor megmondja ugyan, mit vár el – kér, ígér és dicsér –, de
kimondatlan habozásából a gyerek megérzi, hogy csakis rajta áll, teljesíti-e a
kérést vagy sem. A szülő ilyenkor nem érti, miért kell mindig kiabálnia, miért
nem érti a gyerek a szép szót. Talán azért, mert olyankor beszél szépen, amikor
nyugalma még megengedi, hogy a „legyünk jóban!” szándéka is érvényesüljön.
Ilyenkor még sok engedmény olvasható le arcáról. De ha ezzel kudarcot vall,
elhagyja türelme („Végül is mégsem hagyhatom, hogy egye a homokot!”), és már
nem érdekli, milyen áron, csak legyen meg az, amit akar. Most már érzi a gyerek
a határozottságot, az elszántságot - ezért fogad szót. Nem a hangerőt
kevesellte, hanem az egyértelmű akaratot, a határt. Igen sok szülő ingadozik
így évekig szigor és engedékenység között, és végül becsapva érzi magát, hogy
szelídségét a gyerek nem együttműködéssel viszonozza."
(F. Várkonyi Zsuzsa)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése