Két község véres ütközete a legelőért a román-csehszlovák határon

 

 

(Megjelent: Miskolci Napló, 1927.06.24.)

Pálosremete romániai község felfegyverzett legényei lőfegyverekkel megtámadták Técső juhászait — A formális ütközet után számos sebesült maradt a csatatéren —Román-csehszlovák vegyesbizottság szállt ki a harc színhelyére

Aknaszlatina. június 23.
A trianoni békekonferencián megrajzolt, szeszélyesen kanyargó határvonal sok helységet derékbaszelt, birtokokat osztott ketté, községeket elválasztott er­dő- vagy legelőterületeiktől s bár a ha­tárrendező bizottságok igyekeztek leg­alább a lokális visszásságokat valamennyire megszüntetni, ez nem minden eset­ben vezetett olyan eredményre, amely mindkét felet, a határon innen s túl fek­vő szomszédos községek lakosságát kielégítette volna.
A román határ menti, máramarosi Té­cső község, melyet a Tisza választ el a már román területen fekvő Pálosremeté­től, már évek hosszú sora óta kénytelen önvédelmi harcot folytatni a másik községgel egy legelő miatt.
Técső legelőjét a békeszerződés Ro­mániához csatolta, miután az már a Ti­szán túl fekszik, de 1924-ben a határren­dező bizottság visszaítélte Técsőnek a jogtalanul elkonfiskált tulajdont. Így a legelő visszakerült Técsőhöz, melynek la­kossága azonban nem sok hasznát vehet­te fekvése miatt.
De Pálosremete a visszacsatolás óta halálos ellensége lett Técsőnek
és minden lehetőt elkövet, hogy a técsőieket elriassza a legelő használatától.
A mindenre elszánt pálosremeteiek több katonaszökevény bevonásával a na­pokban formális haditanácsot tartot­tak és általános támadást rendeltek el a técsőiek juhait legeltető juhászok ellen. A támadás időpontját szombat éjjelre tűzték ki.
Éjféltájban egy tizenöt-húsz tagból álló fegyveres tömeg közelítette meg a szintén felfegyverzett juhászokat, akik az ellenség közeledtére elővették lő­fegyvereiket és készenlétbe helyezkedtek.
Csakhamar eldördült az első lövés is, amire a másik oldalról hasonlóan vála­szoltak és percek alatt szabályszerű üt­közet fejlődött ki a técsői legelőn. Ro­pogtak a fegyverek, lövések verték fel az éjszaka némaságát, e a fegyverzajba sebesültek jajkiál­tása vegyült.
A túlerőben lévő pálosremeteiek széles rajvonalban, tervszerűen vezetett ro­hammal támadták meg a técsői juhászo­kat, akik egyre hátrább húzódtak a túlerő elől.
Nemsokára mindkét oldalon kifogyott a lőszer, mire kövekkel folytatták a csa­tát. Hajnal felé a técsőiek feladták az egyenlőtlen erőelosztású küzdelmet és menekülésszerűen hagyták el a csatate­ret, juhaikat az ellenség zsákmányául hagyván. A pálosremeteiek vad kiáltá­sok közepette még egy utolsó kőzáport zúdítottak az erdőbe menekülő ellenfélre, azután nekiestek a juhállománynak és azt maguk előtt terelve, hazatértek falujokba.

A sebesültek jajgatva igyekeztek eltűnni az ütközet színhelyéről, azonban a súlyosabb sérültek kénytelenek voltak ottmaradni reggelig, amíg a hatóságok meg nem érkeztek. Már korán reggel mindkét község hatóságai tudomást szereztek az éjszaka lefolyt véres csatáról és román-csehszlovák vegyesbizottság szállt ki a helyszínre.
A bizottság elsősorban a sebesültek kórházba szállításáról gondoskodott, azután a jogi szempontból igen súlyos természetű eset kivizsgálásához látott.
A vizsgálat, mostani, első fázisában a román hatóságok igyekeznek az egész esetet katonaszökevények sajnálatos ga­rázdálkodásának minősíteni, de a técsői juhászok egybehangzó vallomása alapján már most meg lehet állapítani, hogy a határháborút Pálosremete község rendez­te néhány katonaszökevény felhasználásá­val. Técsőn tehát, amely a világháború alatt már véres csatákat látott, újra embervér folyt és a további harcoknak az előjelekből ítél­ve a tegnapi csata csak előfutárja volt.
Técső lakossága óriási izgalommal tár­gyalja az eseményeket, az öregek lehorgasztott fővel néznek a Tiszántúlra, a má­sik községbe, amely elrabolta juhaikat, de a fiatalok harci vágytól égnek. A ha­tóságok kötelessége lesz elejét venni a to­vábbi csatározásoknak és sürgősen hozzá­látni a técsői határ rendezéséhez.