Egy kárpátaljai ruszin ember volt és hithű kommunista. Apja úgy jött haza az első világháború után az orosz fogságból, hogy teljesen átmosták az agyát. Onnantól mindig a lenini eszmék világhódítását várta és erre nevelte fiát is. Éltek egy kis faluban a Kárpátok hegyei között és várták a kommunista Messiást.
Mikola, mert így hívták a fiút, szépen felcseperedett és egy magához való kommunista lányát vette feleségül. A második világégés után aztán az első között szaladtak üdvözölni a vöröskatonákat.
-- Já kommuniszt! Já kommuniszt! – kiabálta nekik a feleségével együtt, mert apja, bízva a szép jövőben, megtanította néhány orosz mondatra. Sőt, még azt is felajánlották, hogy összeírják az új hatalom számára a környékbeli kommunistákat, lássák, kire lehet számítani. Persze, hamar kiderült, hogy Mikolának az írással, olvasással akadnak problémái, ezért inkább a felesége vette kezébe a mozgalmi ügyeket.
És imádott intézkedni, szervezkedni. Soha életében nem érezte magát ilyen fontosnak. Szinte kivirult. Egész nap szaladgált, mindenkit győzködött, párttitkárokkal, komisszárokkal, magas rangú tisztekkel tárgyalt.
Egy napon aztán behívatták a járási pártbizottságra. Közölték vele, hogy indul a kolhozok megszervezése és ebben nagy szükség van az ő segítségére is. Mert nem egyszerű a helyzet, ezek a büdös kulákok minden módon akadályozzák a szocializmus építését, az emberek nem akarnak lemondani a földjükről, ezért nagyon keményen, határozottan kell fellépni. Persze, előbb el kell menni egy kéthetes tanfolyamra, ahol mindent elmagyaráznak. Eleinte kicsit húzódozott a dologtól, mert eddig soha nem hagyta magára ennyi időre a családot, de meggyőzték, hogy Mikola és a szülei is tudnak vigyázni a gyerekekre, no meg, ami a legfontosabb, hogy semmi sem lehet előbbre való a párt ügyénél.
Elvégezte a tanfolyamot, előbb kissé feszélyezve érezte magát a nagyvárosban, de aztán egyre jobban tetszett neki. A végén már alig volt kedve hazamenni. De nem kellett aggódnia, alig néhány napot töltött a családjával. Mellé adtak egy nagyon jóképű politikai tisztet két katonával, egyrészt, hogy megvédjék a kulákoktól, másrészt, hogy az ellenkezőknek eszükbe ne jusson ellenkezni, aztán bedobták a mélyvízbe. Mikolának ugyan egyre kevésbé tetszett a dolog, de a párt akaratával nem nagyon mert szembe menni.
Ettől kezdve a falvakat járták. A nagyobb vagy problémásabb helyeken heteket is eltöltöttek. És ahogy ez már a világtörténelemben oly gyakran előfordult, a politikai munka dandárjában, minden eszmei megfontolás nélkül, az asszonyka és a komisszár szépen összemelegedtek.
Mikola meg csak várta, várta, hogy végre megszerveződjenek azok az istenverte kolhozok, de valahogy nagyon vontatottan haladt a dolog. És mivel a pletykát a kommunizmus sem tudja megállítani, lassan eljutottak a hírek hozzá. Már azt is beszélték, hogy a szerelmespár együtt tér nyugovóra a politikai munka fáradalmait kipihenni.
Egyszer aztán, igaz, még csak látogatóba, hazajött az asszony. Hiába takargatta magát egy sállal, még a nyakát is kiszívta a túlbuzgó komisszár. Mikola meg nem bírta tovább és pofon vágta gyermekei anyját. Aki szaladt mindjárt a pártbizottságra.
Másnap két katona jött Mikoláért, bekísérték az állambiztonsági hivatalba.
-- Hogy merte megpofozni a párt aktivistáját! – dörrent rá egy tiszt.
-- Kérem…, én a párt aktivistáját nem bántottam…-- sápadt el Mikola, mert akkor már rosszat sejtett. – Én a feleségemet vágtam pofon, aki történetesen egy nagy kurva.
-- Az minket nem érdekel! Ez magánügy! Mi lenne a párt tekintélyével, ha büntetlenül hagynánk egy ilyen tettet. Nem imperialista ügynök maga véletlenül? Ki bízta meg azzal, hogy felpofozza a kolhozosítás legaktívabb szervezőjét?
Hamarosan elkészült a jegyzőkönyv. Ebben az állt, hogy Mikola, vélhetően, de nem bizonyítottan a kulákok biztatására, megpofozta a párt egyik aktivistáját és sértően nyilatkozott a kolhozosítást szervező politikai tisztről. Viszont egy szó sem volt benne arról, hogy az aktivista történetesen a felesége.
A felesége, aki miután megtudta, hová került a férje, százszor megbánta, hogy panaszkodott és rohant azonnal a pártbizottságra. Győzködte a vezetést, de hiába.
-- Elvtársnő, azt akarja mondani, hogy ön nem mondott igazat? Vagy azt, hogy az elvtársak odafönn tévedtek? Többé ilyet hallani sem akarunk! Mivé lenne a párt tekintélye?
Mikola hamarosan egy szibériai lágerben találta magát. Soha többé nem tért haza. Állítólag elbujdosott. Valaki évekkel ezelőtt találkozott vele. Már nem várja a szovjet Messiást. Sőt, azt mondják, visszasírja a régi szép időket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése