"Én akkor vettem észre magamon a kiégés jeleit, amikor harmincvalahány évi praxis után bejött hozzám a klinikára egy rokonszenves nő, és elkezdte mesélni, hogy a fia enuretikus, vagyis éjszaka bevizel, de még arra sem hajlandó, hogy kimossa maga után a lepedőjét. Apuka persze őrjöng, hogy ezt a gyereket így még táborba sem lehet elküldeni, ezért ők se tudnak elmenni nyaralni… Szóval mesélte azt, amit általában egy enuretikus gyerek szüleje mesélni szokott, én meg azon kaptam magam, hogy közben arra gondolok, mi lenne, ha megkérdezném: „Drága asszonyom, miért meséli nekem ezt a gusztustalan történetet, mi a fene közöm van hozzá, hova pisil Lacika?” Ez volt számomra a figyelmeztetés, hogy vigyázz, kezdesz a szakmádból kiégni. Valahol abba kell hagyni. Mert éreztem, hogy ugyan jó pszichológus vagyok, de jobb már nem leszek, és valahogy elkérgesedtem harminc év emberi nyomorúságaitól. Tovább is lehetett volna csinálni, el is lehetett volna hazudni, hogy mint pszichológust a kiégés fenyeget. De minek? Én ugyanis azt gondolom, hogy egy emberre elsősorban önmaga van rábízva. Saját magadért kell felelned. Van egy régi mondás, miszerint, ha meghalok, akkor a Jóisten nem azért fog felelősségre vonni, hogy miért nem lett belőlem Assisi Szent Ferenc, hanem azért, hogy miért nem voltam önmagamhoz hű, hiteles Popper Péter. Ezért felelek. Nem kell szentnek lenni, de az embernek azonosnak kell lennie önmagával." (Popper Péter)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése