Az igazgató úr akkor látta meg a fiatalasszonyt, amikor kilépett az iskola ajtaján. Szép új iskola volt, egy éve adták át, kis túlzással, kétszer ennyi gyerek is elférne benne. A nő majdnem hogy futva közeledett felé. Ápolatlan volt, kissé zilált, de az arcán néha felcsillantak az egykori báj fényei. Néhány méterrel odább, tisztes távolságban megállt.
-- Mit üzenget itt nekem! – szólalt meg számonkérően, sőt inkább támadólag.
-- A Józsika ügyében üzentem – felelte nyugodtan az igazgató úr. – Nem jár iskolába és félő, hogy teljesen le fog maradni a többiektől. Menjünk be, ott nyugodtan meg tudjuk beszélni.
-- Nem megyek sehová! – reccsent rá az asszony. – Mondja el itt, amit akar!
-- Hát jó, felőlem megbeszélhetjük itt is – bólintott a másik. – Szóval, Józsika nem jár iskolába. Még csak elsős, most tanulják meg az alapokat, ilyenkor különösen fontos, hogy ne maradjon le.
-- És ezzel mit csináljak? – kérdezte a nő, most már szelídebben.
-- Hiszen maga az anyja, nem? – emelte fel a hangját az igazgató. – Az a kötelessége, hogy iskolába küldje a gyereket!
Itt látszólag megrekedt a beszélgetés. Az asszony zavartan topogott, mindketten hallgattak.
-- Én mondom neki, minden nap elmondom, hogy iskolába kell járni, de nem hallgat rám – mondta a nő mentegetőzve.
-- Hát, asszonyom, ő még egy kisgyerek! Tudom, hogy nem laknak messze, de akkor is. Fogja meg szépen reggel a kezét és hozza fel az iskolába!
Az asszony mintha meglepődött volna. Mintha ízlelgette volna magában az ötletet.
-- Fogjam meg a kezét? – kérdezte zavartan.
-- Bizony, fogja! – hangzott a válasz.
-- Akkor most én is keljek fel olyan korán? – játszotta ki a nő az utolsó adut.
-- Hát, úgy illene – felelte az igazgató úr.
A nő egy kicsit még gondolkodott, majd sóhajtott egy nagyot.
-- Hát jó, megpróbálhatjuk – mondta, aztán sarkon fordult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése