Cselédek és gazdák

 

(Megjelent: Szabolcsi Hírlap, 1934.01.04.)

 
Újéví riport
Tipikus, sötétkék ruhába öltözött tanyasi férfiak, fiuk, széles szoknyás leányok, asszonyok jöttek be ma a bokortanyák mélyéről, hogy egy esztendőre elszegődjenek, illetőleg cselédet fogadjanak. A Reich-korcsma előtt zajongva nyüzsög a tömeg. Csoportokba állva ellepik az egész Búza teret. Várakozás, ideges nyugtalanság ül az arcokon. Rövid kabátos, csizmás, piros tarkakendős lányok éles kacagása hallatszik néha. Ők látszólag nem törődnek az elhelyezkedés lehetőségével.
Egy ilyen csoport mellett állok meg. Egy asszony éppen mindenes lányt keres.
— Maga eljönne? — kérdi egy idősebbtől.
— El. Van más cselédlány is?
— Nincs. Nem nagy a mi háztartásunk. Mennyit kérne?
— Tizenöt pengőt.
— Sok.
— Nem sok az nagyságos asszony — szólal meg egy öreg néni, aki az anyja lehet—, nagyon dolgos lány, nem lop és tiszta. Soha nem volt még kifogás ellene.
— Nyolc pengőt adok, de csak úgy, ha udvarlója nincs.
Nem tudnak megegyezni. A leány kevesli a bért. Ruházkodni sem tud belőle. Elválnak.
Az asszonynak nincs szerencséje. A tirpák lányok irtóznak a várostól.
A szomszéd csoportban férfiak beszélgetnek.
— Elszegődtek-e már? — Kérdem egy fiatal legényforma embertől.
Szinte kórusban felelnek: Nem olyan könnyű az. A gazda sokallja a bért, a cseléd kevesli.
— Mennyit kérnek?
— Egy kocsis száznyolcvanat. A kondások hatvan, nyolcvan, száz pengőt egy évre.
— Nem sok.
— Nem sok? -- néz rám indulatosan egy gazda —, én csak százhúszat ígérek egy kocsisnak, az is elég. Ötven pengőért beruházza magát, hetven marad tisztán. Semmire sincs gondja. Ott eszik velem az asztalnál. Év végén hetven pengő tiszta haszna van. Ha nekem ötven maradna két kézzel adnék hálát az Istennek. Pedig nyolcvan holdat túrok. Egy ilyen bentlakó cseléd ne szóljon semmit, mert a komenciós mellett úr. Egy komenciósnak van húsz— huszonöt mázsa búzája, két—három szekér tengerije. Odahaza kosztol öt—hat gyerekkel. Nyomorognak egész esztendőben.
— Nyomorognak a napszámosok is — mondja egy kiszolgált katonaruhás ember.
— Ha két pengőt adnának egynek — mondja a gazda, — akkor két nap alatt egy mázsa terményt kellene kiadni. Így egy nyáron négy-öt napszámos elvinné az egész nyers jövedelmet
— Elmennénk mi ötgyermekes családapák nyolcvanért is csak lehetne. De nincs munka.
— Nincs keresetük és mégis úgy látom, hogy mind egészségesek és senki sem hal meg éhen.
— Nem, mert megesszük a disznótól a tengerit.

— Meg a tököt. — Szól bele egy olyan hatvan évesnek látszó.
— Az öreg attól olyan kövér -- tréfál egy legény.
Mintha agyonvágták volna az előbbi hangulatot, önkéntelen kirobban a jókedv.
— Igen, igen. Csak senki sem mondaná rám, hogy negyven éves vagyok. Magam is azt hiszem, hogy hatvan ilyen nyomorult esztendőt láttam.

— Nem fogunk össze, azért van ilyen sorsunk.
Megütközéssel fogadják a gondolatot.
— Hogy fogjunk össze? Sztrájkoljunk? Akkor mi is éhezünk. Ne vegyünk csizmát vagy cukrot? Annak is mi isszuk meg a levét. Maradjunk mi csak nyugodtan, békességben, egyszer meg kell változni a helyzetnek
Én is ebben a megerősített hitben hagytam ott őket.

K. G.

 

A képen: Cselédlány 1930-ban.

Forrás: Fortepan.