"Egy olyan félelem, amelyet nem egészen értünk, önmagában is nyugtalanító. Sok gyerekkori félelem pedig éppen ilyen: túl nagy ahhoz, hogy szavakba öntsük. Egy gyerek esetleg attól fél, hogy a szülei meghalnak vagy megbetegszenek, esetleg elválnak. Lehet, hogy az erőszaktól tart, vagy attól fél, hogy érzelmeivel vagy viselkedésével valami rossz eseményt váltott ki. Mivel azonban ezeket a mélyen gyökerező félelmeket nem képes szavakba önteni, a belőle fakadó alaktalan szorongást belevetíti valami megfoghatóbb dologba, mint amilyen például egy mumus az ágy alatt. Amikor tehát egy-egy irracionális félelemmel találkozunk, semmiképp se legyintsünk. Helyezkedjünk bele az adott gyerek helyzetébe, és próbáljuk megérteni a mélyebben megbúvó valós félelmet. Ez utóbbi az oka annak, hogy a gyerekek azután is tovább félnek, hogy közösen bevilágítunk zseblámpával az ágy alá, és nem találunk semmiféle mumust, csak porcicákat és fél pár zoknikat. Az érzelmeknek nem kell racionálisnak lenniük. Ha felhagyunk azzal, hogy érvénytelennek és értelmetlennek tituláljuk őket, eljuthatunk a mélyebb empátiáig. A „látom, mennyire félsz” akkor is igaz kijelentés, ha a félelem nem tűnik értelmesnek számunkra. Nem az a cél, hogy mi is osztozzunk a gyerekkel az adott érzelmen vagy egyetértsünk annak okában. Csak hallgassuk meg. Ha azt mondjuk a gyereknek, hogy „Ugyan, ne viccelj már”, vagy „Nincs mitől félni”, azzal nem segítünk neki megnyugodni, és megingatjuk a hitét abban, hogy mi magunk kellőképp vigyázunk rá."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése