A nagyon sötét gyanú

Annak idején, az egyetem befejezése után egy faluban kezdtem tanítani. Minden nap kijártam Munkácsról, ami nem jelentett volna gondot, hiszen a távolság jó húsz kilométer volt, viszont a közlekedés enyhén szólva is távol állt a tökéletestől. Két váltásban tanítottunk, délelőtt és délután is, az értekezleteket, rendezvényeket mindig este tartották, az utolsó busz viszont estefelé, nem sokkal öt óra után ment el.

A helyi tanács a segítségemre sietett, szobát béreltek nekem az egyik nagyon kedves családnál. Annyira rendesek volta, hogy bár egyáltalán nem tartozott a szerződéses kötelezettségeik közzé, engem minden esetben megvacsoráztattak, illetve megreggeliztettek. Mivel szégyelltem visszaélni a vendégszeretetükkel, tényleg csak legvégső esetben aludtam náluk.

Legelső alkalommal engem is leültettek a családdal a vacsoraasztalhoz, már épp hozzáláttunk volna a falatozáshoz, amikor ugatott a kutya. A házigazda kiment, majd közölte, hogy engem keresnek. Ezen roppant elcsodálkoztam, mert, bár megszoktam, hogy a faluban mindent és mindenkit megfigyelnek, egy-két kollégán kívül senkinek nem mondtam, hogy itt fogok aludni.

Teljesen besötétedett már, késő őszre járt az idő. A kapuban, kezében zseblámpával, mert a közvilágítást legfeljebb hírből ismertük, egy általam alig ismert fiatal lány állt. Némi dadogás és szégyenkezés után aztán kibökte, hogy levelezőn tanul az egyetemen és jegyzeteket, illetve könyveket szeretne kérni tőlem. Meg is állapodtunk, hogy segítek, amiben tudok.

Visszamentem vacsorázni. Még a végére sem értem, amikor ismét ugatott a kutya. Megint kiment a gazda, majd közölte, hogy újra engem keresnek. Most egy nem is annyira enyhén spicces fiatalember állt a kapuban, kezében zseblámpával.

Amikor a kaput kinyitottam, az arcomba világított, majd elkiáltotta magát:

-- Azt hiszed, én ezt meg fogom engedni?

-- Mit? – kérdeztem tőle.

-- Hát azt! Amit akarsz! – szólt rám keményen.

-- És mit akarok? – kérdeztem.

-- El akarod venni tőlem a menyasszonyomat! Azt hiszed, nem tudom? Itt járt nálad az előbb! – vágta a képembe.

-- Dehogy akarom – mondtam. –- Isten őrizz! Legyetek boldogok és vidd Isten hírével!

Szemmel láthatóan meglepte, hogy semmi ellenállást nem tanúsítok. Ezzel nem nagyon tudott mit kezdeni.

-- Azt akarod mondani, hogy neked nem is tetszik? – kérdezte némi gondolkodás után.

-- Azt feleltem. De nekem nagyon rossz az ízlésem. Nem értek a nőkhöz – válaszoltam lemondóan.

-- Akkor meg hülye vagy! – vetette oda megvetően, aztán sarkon fordult. Csak a zseblámpa egyre távolodó fényét láttam még kis ideig a sötétben.

 

 

 

 

 

 

Hosszú forradalom

 

Kilépek a kiskapun, megyek az autóm felé. Hirtelen megüti a fülemet valami dübörgés. Odanézek. A szomszédos élelmiszerbolt előtt egy részeg ember áll és rugdossa az ajtót. Nem is értem, hogy nem szólalt még meg a riasztó.

-- Nyissátok ki! – kiált fel néha és kitartóan rugdos tovább.

-- Ne rugdossa azt az ajtót jóember, zárva vannak! – szólok rá visszafogottan.

Rám mered, jól megnéz magának.

-- Mért vannak zárva? – kérdezi.

-- Hát mert nemzeti ünnep van. Tudja, ez munkaszüneti nap az egész országban – mondom neki.

Eltűnődik, próbálja összeszedni a gondolatait.

-- Mit ünneplünk? – kérdezi.

-- Ezen a napon tört ki az 56-os forradalom. Gondolom, hallott róla – magyarázom.

Hosszan bámul rám, kissé kétkedve.

-- Az anyja! Az még mindig tart! – derül fel az arca.

Kézen fogva

 

Az igazgató úr akkor látta meg a fiatalasszonyt, amikor kilépett az iskola ajtaján. Szép új iskola volt, egy éve adták át, kis túlzással, kétszer ennyi gyerek is elférne benne. A nő majdnem hogy futva közeledett felé. Ápolatlan volt, kissé zilált, de az arcán néha felcsillantak az egykori báj fényei. Néhány méterrel odább, tisztes távolságban megállt.

-- Mit üzenget itt nekem! – szólalt meg számonkérően, sőt inkább támadólag.

-- A Józsika ügyében üzentem – felelte nyugodtan az igazgató úr. – Nem jár iskolába és félő, hogy teljesen le fog maradni a többiektől. Menjünk be, ott nyugodtan meg tudjuk beszélni.

-- Nem megyek sehová! – reccsent rá az asszony. – Mondja el itt, amit akar!

-- Hát jó, felőlem megbeszélhetjük itt is – bólintott a másik. – Szóval, Józsika nem jár iskolába. Még csak elsős, most tanulják meg az alapokat, ilyenkor különösen fontos, hogy ne maradjon le.

-- És ezzel mit csináljak? – kérdezte a nő, most már szelídebben.

-- Hiszen maga az anyja, nem? – emelte fel a hangját az igazgató. – Az a kötelessége, hogy iskolába küldje a gyereket!

Itt látszólag megrekedt a beszélgetés. Az asszony zavartan topogott, mindketten hallgattak.

-- Én mondom neki, minden nap elmondom, hogy iskolába kell járni, de nem hallgat rám – mondta a nő mentegetőzve.

-- Hát, asszonyom, ő még egy kisgyerek! Tudom, hogy nem laknak messze, de akkor is. Fogja meg szépen reggel a kezét és hozza fel az iskolába!

Az asszony mintha meglepődött volna. Mintha ízlelgette volna magában az ötletet.

-- Fogjam meg a kezét? – kérdezte zavartan.

-- Bizony, fogja! – hangzott a válasz.

-- Akkor most én is keljek fel olyan korán? – játszotta ki a nő az utolsó adut.

-- Hát, úgy illene – felelte az igazgató úr.

A nő egy kicsit még gondolkodott, majd sóhajtott egy nagyot.

-- Hát jó, megpróbálhatjuk – mondta, aztán sarkon fordult.