Annak idején, az egyetem befejezése után egy faluban kezdtem tanítani. Minden nap kijártam Munkácsról, ami nem jelentett volna gondot, hiszen a távolság jó húsz kilométer volt, viszont a közlekedés enyhén szólva is távol állt a tökéletestől. Két váltásban tanítottunk, délelőtt és délután is, az értekezleteket, rendezvényeket mindig este tartották, az utolsó busz viszont estefelé, nem sokkal öt óra után ment el.
A helyi tanács a segítségemre sietett, szobát béreltek nekem az egyik nagyon kedves családnál. Annyira rendesek volta, hogy bár egyáltalán nem tartozott a szerződéses kötelezettségeik közzé, engem minden esetben megvacsoráztattak, illetve megreggeliztettek. Mivel szégyelltem visszaélni a vendégszeretetükkel, tényleg csak legvégső esetben aludtam náluk.
Legelső alkalommal engem is leültettek a családdal a vacsoraasztalhoz, már épp hozzáláttunk volna a falatozáshoz, amikor ugatott a kutya. A házigazda kiment, majd közölte, hogy engem keresnek. Ezen roppant elcsodálkoztam, mert, bár megszoktam, hogy a faluban mindent és mindenkit megfigyelnek, egy-két kollégán kívül senkinek nem mondtam, hogy itt fogok aludni.
Teljesen besötétedett már, késő őszre járt az idő. A kapuban, kezében zseblámpával, mert a közvilágítást legfeljebb hírből ismertük, egy általam alig ismert fiatal lány állt. Némi dadogás és szégyenkezés után aztán kibökte, hogy levelezőn tanul az egyetemen és jegyzeteket, illetve könyveket szeretne kérni tőlem. Meg is állapodtunk, hogy segítek, amiben tudok.
Visszamentem vacsorázni. Még a végére sem értem, amikor ismét ugatott a kutya. Megint kiment a gazda, majd közölte, hogy újra engem keresnek. Most egy nem is annyira enyhén spicces fiatalember állt a kapuban, kezében zseblámpával.
Amikor a kaput kinyitottam, az arcomba világított, majd elkiáltotta magát:
-- Azt hiszed, én ezt meg fogom engedni?
-- Mit? – kérdeztem tőle.
-- Hát azt! Amit akarsz! – szólt rám keményen.
-- És mit akarok? – kérdeztem.
-- El akarod venni tőlem a menyasszonyomat! Azt hiszed, nem tudom? Itt járt nálad az előbb! – vágta a képembe.
-- Dehogy akarom – mondtam. –- Isten őrizz! Legyetek boldogok és vidd Isten hírével!
Szemmel láthatóan meglepte, hogy semmi ellenállást nem tanúsítok. Ezzel nem nagyon tudott mit kezdeni.
-- Azt akarod mondani, hogy neked nem is tetszik? – kérdezte némi gondolkodás után.
-- Azt feleltem. De nekem nagyon rossz az ízlésem. Nem értek a nőkhöz – válaszoltam lemondóan.
-- Akkor meg hülye vagy! – vetette oda megvetően, aztán sarkon fordult. Csak a zseblámpa egyre távolodó fényét láttam még kis ideig a sötétben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése