A vén Európa egyoldalú szerelme

 

Azt írja az újság, hogy Nyugat-Európa nem érti a kelet-európaiak gondolkodását. Sőt, Észak-Európa sem érti a délieket. És azt sem érti, hogy mért nem érti. Miközben Kelet-Európa évtizedekig, vagy talán évszázadokig rajongott értük (így, múlt időben), ez a rajongás eléggé egyoldalú volt. És, ha még létezik, ma is az.

De vajon lehet-e ezen csodálkozni? Amik vagyunk, amivé lettünk, egy történelmi folyamat eredménye. Nemzedékek egymásra rakódó, sokszor leíratlan traumái, tapasztalatai formáltak minket azzá, akik vagyunk. A pszichológiában egyre inkább elterjedt az a nézet, hogy sok tekintetben örököljük a sorsunkat, nagyanyáink traumái, szorongásai még akkor is ott vannak a génjeinkben, ha sohasem találkoztunk velük.

Vajon mit tud, mit tanul Kelet-Európa történelméről a nyugat-európai polgár, miközben nálunk kötelező tananyag az öreg földrész története a Római Birodalomtól az Újvilág felfedezésén át a második világháború eseményeiig szinte minden? Feltételezem, hogy nem sokat. Sőt, még saját történelmükről sem. A rendszerváltás után egy kiváló történelemtanár kijutott egy franciaországi tanulmányútra. Döbbenten tapasztalta, hogy a franciáknál a nagy francia forradalmat egyetlen órában tanítják. Érdeklődésére elmondták, hogy szerintük ennyi épp elég, mert a forradalom, a fegyveres harc zsákutca.

Van egy olyan érzésem, hogy azóta romlott a helyzet, hiszen egyre több országban szorul háttérbe a történelemoktatás. Különösen most, hogy szinte minden történelmi személyt utolérhet Nyugat-Európában a rasszizmus vádja, legyen politikus, zeneszerző vagy tudós, mint ahogy azt a tanárt is, aki megpróbálja őket pozitív színben feltüntetni. Olyan országok polgárai akarnak minket megóvni a rasszizmustól, melyek gyarmatbirodalmakat tartottak fenn, sőt, még az is előfordul, például a franciákkal, hogy az egykori gyarmati országok még ma is adót fizetnek nekik.

És az sem véletlen, hogy a franciák többsége nem érti, mért ragaszkodunk mi annyira a kisebbségi jogok védelméhez. Hiszen fogalma sincs a történelmünkről. Mi viszont tudjuk, hogy bő száz évvel ezelőtt a franciák Franciaországban még kisebbségben voltak, de azóta szinte teljesen sikerült asszimilálni a bretonokat, normannokat, korzikaiakat és a többi népet. A szabad és demokratikus francia állam ugyanis még a létezésüket is tagadja, legfeljebb breton és normann származású franciákról hajlandó beszélni. Nem ismerős ez valahonnan? Dehogy nem, hiszen az ukrán kormány szerint Kárpátalján nem magyarok élnek, hanem magyar származású ukránok.

Lassan harminc éve történt, valamikor a rendszerváltás után, hogy egy magyar tévéstáb végigjárta Európa országait és megkérdezte az utca emberét, hogyan emlékszik vissza a második világháborúra. Az egyik helyen elmondták, hogy ők hetekig a pincében éltek, a másikon azt, hogy a család fele ottveszett a háborúban, a harmadikban azt, hogy éheztek, mígnem eljutottak Svédországba. Ott aztán megállítottak egy nagyon jólöltözött, idősebb hölgyet, aki elmondta, hogy a háború idején ő még kislány volt, de tudja, hogy rettenetes idők voltak.

-- És mi volt benne a rettenetes? – kérdezte a riporter.

-- Hát… , hát az, hogy hónapokig nem lehetett például tejszínt kapni – felelte a hölgy egy kicsit bizonytalanul.

Vajon ő és a hozzá hasonlók mikor érthetnének meg minket?

Más. Londonban hatszáz éve nem változtak az utcanevek. Vajon az ott élők fel tudják fogni, milyen az, amikor negyven-ötvenévente megváltozik a politikai széljárás?

Persze, a vén Európa állítólag szeret minket. A maga módján. Nagy pénzekkel támogatja Kelet-Európát (melyek nagy része aztán vissza is csorog hozzá) és közben elvárja a teljes, feltétlen idomulást. Nem igazán érdekli az itt élők történelmi félelmei, tapasztalatai és vágyai. Csakhogy az ilyen viszonyt aligha lehet két egyenrangú fél szerelmének nevezni. Ez inkább csak üzlet.

Néhány évvel ezelőtt megkérdeztem egy baloldali országgyűlési képviselőt, mért van az, hogy az EU óriási pénzekkel támogatja az autópálya-építést, a belterületi utak építésére viszont nevetséges összegeket áldoz.

-- Hát mert a multicégek áruját nem a falusi mellékutakon szállítják – felelte kissé megmosolyogva naivitásomat.

Hát ennyit a szerelemről.

 

 

Egy ember lakja a szellemfalut

 

Schäffer Erzsébet: Málna utca 3. - hangoskönyv

 

Rettentő nemzeti érzés

  

Jocó! Jocókám! Láttad? Hogy mit műveltek ezek a fiúk, már megint! Vízilabdában mi vagyunk a császárok, b…meg!  Ahogy ez a Hostyánszky megvillant! Meg a Varga! Istenem, de jó volt tegnap magyarnak lenni! 

Nagyon kellett már! Nagyon kellett! Nekünk! Főleg nekem. Mint egy falat kenyér. Mert egyébként k..va szar napom volt! Már reggel azzal kezdődött, hogy felhívott a Jenő. Hogyhogy melyik Jenő? Hát, akiről annyit meséltem, hogy együtt jártunk iskolába. Akivel annyit ökörködtünk, na! Szóval felhív a Jenő, hogy bajban van. Hogy adjam meg a pénzt, amit öt éve kölcsön adott. Képzeld el, és ezt kora reggel, még ki sem bújtam az ágyból. Jön nekem ilyen hülyeségekkel, hogy elárverezik a házát. Hát én ezzel most mit csináljak!

Hogy visszaadom-e a pénzét? Hát hülyének nézel? Mi vagyok én, szeretetszolgálat? Ha ő olyan barom volt, hogy ideadta mindenféle papír nélkül, akkor meg is érdemli!  Üzletben nincs barátság, ezt már megtanulhatta volna ez a hülye állat.

Na de, ez csak a kezdet volt! Alig mentem be az irodába, felhív a könyvelőm. Már borsódzik tőle a hátam! Most is azt mondja, hogy be kellene fizetni egy kis adót, mert ennek rossz vége lesz. Érted, rossz vége, b…meg! Mondtam neki, hogy nem fizetek, intézze el, ahogy akarja, azért tartom. Én fizessek? Ennek a kormánynak? Soha. Meg az előzőnek és a következőnek se! Oldják meg, ahogy akarják, ezért kapják a fizetésüket.

Az ebédszünetben aztán bekopogott Sárika, a takarítónő. Már ettől ideges lettem, mert már egy párszor rászóltam, ne lábatlankodjon ott napközben, takarítson inkább éjszaka. Erre bekopog, megáll előttem, mint egy rakás szerencsétlenség, és nagy nehezen kinyögi, hogy neki kérése lenne. Érted, kérése. Hozzám! 

Azt mondja, hogy adjam már neki oda a múlt havi fizetését, meg az azelőttinek is a felét, amivel tartozom. Merthogy, neki kórházba került a férje! És én ezért fizessem ki a fizetését? Mi olyan sürgős? Hát kérjen valakitől kölcsön! Azt hittem már megszokták, hogy két-három hónapot késnek a pénzek, erre most ez elkezd követelőzni. Úgy kirúgtam, hogy a lába sem érte a földet! Nem tehettem mást, ha őt kifizetem, akkor a többi is elkezd követelőzni.

Délután aztán a folyosón megállított Amálka a raktárból. Azt mondja, holnap kivenne egy szabadnapot, mert beteg a gyerek és elvinné az orvoshoz. Szabadnapot? Hogy adhatnék neki szabadnapot, amikor már így is mindenki három ember helyett dolgozik? Mondtam, hogy hagyjon békén, erről hallani sem akarok! Különben is, hadd edződjön az a gyerek.

Ekkor már olyan ideges voltam, hogy majd szétvetett a düh. Az asszony is észrevette, amikor hazamentem, inkább elment a gyerekekkel a nagymamához. Én pedig megvacsoráztam, bekapcsoltam a tévét és néztem a meccset. Csodálatos volt! Jocókám, úgy kellett nekem ez a tegnapi győzelem, mint egy falat kenyér. Vízilabdában mi vagyunk a császárok! De jó ilyenkor magyarnak lenni! Az embert elfogja az a rettentő nemzeti érzés. Mert összetartozunk!

 

Máig hat az agymosás

 

A Szovjetunió működésének illetve működésképtelenségének megfejtése még bizonyára sokáig munkát ad a kutatóknak, pedig a témának már most is könyvtárnyi irodalma van. Érdekes, hogy miközben annyi minden nem működött, az agymosást művészi szintre fejlesztették, aminek még mindig érezhető a hatása. Persze, az is igaz, hogy az emberek már csak önvédelemből is úgy tettek, mintha mindent elhinnének, mert ellenkező esetben súlyos retorziók érték volna őket.

A szüleim, akik az ötvenes évek elején a Munkácsi Tanítóképzőben tanultak, maguk is szinte hihetetlenkedve mesélték, mennyire kétségbe estek, amikor meghalt Sztálin. Épp órán ültek, amikor bejött az igazgató és elcsigázott arccal, könnyezve jelentette be a tragikus eseményt, mire az egész osztály őszinte zokogásban tört ki és azt hitte, vége a világnak. Miközben az osztályban alig volt olyan, akinek a családjából vagy közeli rokonságából ne hurcoltak volna valakit lágerbe, vagy ne erőszakoltak volna meg Sztálin „felszabadító” katonái. Az én anyai nagyapám is több mint három évig élvezte a GULÁG vendégszeretetét és ő még a szerencsésebbek közzé tartozott, mert legalább túlélte.

De ha azt hiszi valaki, hogy Sztálinnal együtt véget ért az agymosás is, akkor nagyon téved, legfeljebb a terror enyhült egy kicsit. Egykori munkácsi osztályfőnöknőm, mesélte, hogy valamikor a hatvanas években, amikor a fia kisiskolás volt, egyszer a nagymama segíteni akart neki a tanulásban.

-- Ugyan, hogy tudnál te segíteni, amikor írástudatlan vagy? – szólt rá a kisunoka, mire a nagymama, aki annak idején gimnáziumot végzett, igencsak megsértődött. Kiderült, hogy az iskolában állandóan azt hallották, régen a lányok nem tanulhattak, szinte mindegyikük analfabéta volt.

De az agymosásnak nemcsak az volt a célja, hogy isteni tulajdonságokkal és képességekkel ruházza fel a nagyvezért, vagy, hogy lejárassa az előző rendszert, hanem az is, hogy az állandó bizalmatlanságot, gyanakvást keltsen mindenkivel és mindennel szemben, aki, vagy ami nem a kommunista rendszer szüleménye. Sőt, még az úgynevezett baráti, szocialista országokra is mérhetetlen gyanakvással tekintettek.

Az egyik ismerősöm a hetvenes évek második felében megismerkedett néhány fiatal magyarországi sportolóval, akik Ungváron edzőtáboroztak, aztán, nagy örömükre, kisebbfajta városnézésre vitte őket. Másnap behívták a rendőrségre, ugyanis a megfelelő szervek most is éberen figyeltek. Megfenyegették, hogy akár le is csukhatják, mert „zaklatta” a külföldi állampolgárokat. És kiderült, hogy tényleg létezik ilyen jogszabály, persze, azt, hogy mi tekinthető zaklatásnak, mindig a hivatalos szervek döntötték el.

A nyolcvanas években, főleg azok második felében, már jött némi enyhülés. Egyre többen jutottak el külföldre, persze, főleg a szocialista táborba. Így aztán egyre többen jöttek rá, hogy nem egészen úgy működnek a dolgok, ahogy eddig hitték. De a gondolkodást a legnehezebb megváltoztatni.

Akkoriban Ungváron, a megyei lapnál dolgoztam. Elterjedt a híre annak, hogy egy kínai delegáció járt a városban. Tagjainak annyira megtetszett az Ung-part, hogy felajánlották, építenek két szállodát az Uzsgorod hotel mellé. Csak annyit kértek, hogy a szállodákat 20 évig ők üzemeltethessék, azután pedig ingyenesen átadnák a szovjet államnak.

Akkoriban járt hozzánk a szerkesztőségbe egy fiatal rendőrtiszt, illetve egy tűzoltó, hozták az aktuális híreket. Az adott viszonyok között igazán felvilágosult, tájékozott fiatalemberek voltak. Azon a napon egyszerre érkeztek meg, én meg elújságoltam nekik a friss információt.

Szinte rémülten néztek rám.

-- Ezt nem szabad megengedni! – szólalt meg az egyik.

-- Isten őrizz! – tódított a másik. – Csak ideküldenék a kínaiak a diverzánsokat.

-- Felrobbantanák a várost! – folytatta az első.

-- De talán még a két szállodát is – licitált rá a második.

Próbáltam meggyőzni őket, hogy az egésznek semmi értelme, hiszen ki olyan hülye, hogy felrobbantsa a saját szállodáját, vagy, hogy terrortámadásokat hajtson végre egy olyan városban, ahová turistákat akar hozni, de mintha a falnak beszéltem volna.

Hiába, a gondolkodást a legnehezebb megváltoztatni.

 

 

 

 

Élő írók társasága: Jászberényi Sándor-- Csuja Imre

 

Hétköznapi halhatatlanság

 

Mióta világ a világ, az ember a halhatatlanságot kergeti. A fáraók piramisokat építettek, a császárok és hadvezérek diadalíveket emeltek, folyókat, szigeteket, városokat neveztek el magukról. De mindez hiába. A piramisok nagy részéről már azt sem tudjuk, hogy ki építette, a diadalívek nagy részét lerombolták vagy lebombázták, a folyók, szigetek és városok új nevet kaptak. De van egy másik fajta, sokkal maradandóbb halhatatlanság. A hétköznapok halhatatlansága.

Persze, az úgynevezett kisemberek neve elenyészik az időben és arcukat is elfelejtjük, de bennünk élnek és utódainkban, miközben ezt észre sem vesszük. Abban élnek tovább, amilyenek lettünk.

Amikor az anyuka főzni tanítja a cseperedő lányát és azt mondja neki: „Ezt a receptet még a nagymamámtól tanultam”, biztosítja a nagymama számára a halhatatlanságot. Amikor valaki egy népdalt kezd dúdolgatni, azt a több száz évvel ezelőtt élt embert teszi halhatatlanná, aki ezt valamikor megformálta. Volt egy barátom, aki, ha valami nagyon fontosat akart mondani, mindig ezzel fejezte be: -- A teringettét!

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mért mondja mindig ezt. Kicsit gondolkodott, aztán felderült az arca. Kiderült, hogy egy nagyon kedves, idős tanárnője használta hasonló esetekben mindig ezt a kifejezést. Aztán évekkel később összefutottunk ezzel a barátommal.

-- Emlékszel, egyszer beszélgettünk arról a tanárnőről, aki mindig azt mondta: „A teringettét”?

-- Hát persze, hogy emlékszem – mondtam.

-- Képzeld, nem sokkal később találkoztam a fiával. Elmondtam neki, hogy még mindig úgy beszélek, ahogy tőle tanultam. Mire azt mondta, az anyukája meg a nagypapától örökölte ezt a szóhasználatot, de ez náluk családi hagyomány, ő is rendszeresen így fejezi ki magát. A teringettét!

Nagyapám, majd később édesapám, csak úgy, kedvtelésből hegedülni tanították annak idején egyik kedves tanítványukat, mert zeneiskola nem volt a közelben. A gyerekből később zenetanár, sőt, zeneiskolai igazgató lett és amikor interjút csináltak vele egy helyi újságban, nagyon szépen emlékezett meg a felmenőimről. Néhány éve aztán ő is eltávozott. Nemrég találkoztam egy fiatalemberrel, aki egy hegedűt vitt a hóna alatt. Elmondta, hogy Kárpátaljáról származik, mire én azt feleltem, hogy akkor földiek vagyunk. Pillanatok alatt kiderült, hogy az a bizonyos zenetanár adott a kezébe hegedűt.

-- És tudja, melyik dalt tanította meg nekem elsőnek? – újságolta felcsillanó arccal. –Amelyiket még a maga nagyapja tanított neki. És én is tanítom a tanítványaimnak.

A 80-as években Ungváron összeismerkedtem egy öregúrral, aki, még a 30-as években, a mai megyeháza építkezésén dolgozott. Sok érdekes dolgot mesélt, de talán az ragadott meg a legjobban, hogy az unokái milyen büszkék erre, ahányszor elmentek az épület mellett, mindig elmesélték az osztálytársaiknak.

-- A fiaim annak idején hallani sem akartak arról, hogy az én szakmámat folytassák, a két fiúunokámból mégis építész lesz – mondta és kihúzta magát.

Biztos vagyok abban, hogy bárki tudna magában találni olyan gesztusokat, szófordulatokat, lelki építőköveket, melyeket meghatározó, rég elhalt emberektől kapott, s amelyek nélkül kevesebb lenne. A mai egoista világban, amikor mindenünnen az önmegvalósítás jelszava harsog, nem árt ezeket számba venni, mert ezek mutatják, hogy nem önmagunkban létezünk, apró részecskék vagyunk a létezés nagy folyamában. Részei vagyunk egy kultúrának, s ezzel együtt egy közösségnek is.

 Hogy is írta József Attila? „Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt -ez az elmúlás. Ebből vagyok. "Meglásd, ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.”

Mióta világ a világ, az ember a halhatatlanságot kergeti. A fáraók piramisokat építettek, a császárok és hadvezérek diadalíveket, folyókat, szigeteket, városokat neveztek el magukról. De mindez hiába. A piramisok nagy részéről már azt sem tudjuk, hogy ki építette, a diadalívek nagy részét lerombolták vagy lebombázták, a folyók, szigetek és városok új nevet kaptak. De van egy másik fajta, sokkal maradandóbb halhatatlanság. A hétköznapok halhatatlansága. És kívánhatunk-e ennél többet?