Hétköznapi halhatatlanság

 

Mióta világ a világ, az ember a halhatatlanságot kergeti. A fáraók piramisokat építettek, a császárok és hadvezérek diadalíveket emeltek, folyókat, szigeteket, városokat neveztek el magukról. De mindez hiába. A piramisok nagy részéről már azt sem tudjuk, hogy ki építette, a diadalívek nagy részét lerombolták vagy lebombázták, a folyók, szigetek és városok új nevet kaptak. De van egy másik fajta, sokkal maradandóbb halhatatlanság. A hétköznapok halhatatlansága.

Persze, az úgynevezett kisemberek neve elenyészik az időben és arcukat is elfelejtjük, de bennünk élnek és utódainkban, miközben ezt észre sem vesszük. Abban élnek tovább, amilyenek lettünk.

Amikor az anyuka főzni tanítja a cseperedő lányát és azt mondja neki: „Ezt a receptet még a nagymamámtól tanultam”, biztosítja a nagymama számára a halhatatlanságot. Amikor valaki egy népdalt kezd dúdolgatni, azt a több száz évvel ezelőtt élt embert teszi halhatatlanná, aki ezt valamikor megformálta. Volt egy barátom, aki, ha valami nagyon fontosat akart mondani, mindig ezzel fejezte be: -- A teringettét!

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy mért mondja mindig ezt. Kicsit gondolkodott, aztán felderült az arca. Kiderült, hogy egy nagyon kedves, idős tanárnője használta hasonló esetekben mindig ezt a kifejezést. Aztán évekkel később összefutottunk ezzel a barátommal.

-- Emlékszel, egyszer beszélgettünk arról a tanárnőről, aki mindig azt mondta: „A teringettét”?

-- Hát persze, hogy emlékszem – mondtam.

-- Képzeld, nem sokkal később találkoztam a fiával. Elmondtam neki, hogy még mindig úgy beszélek, ahogy tőle tanultam. Mire azt mondta, az anyukája meg a nagypapától örökölte ezt a szóhasználatot, de ez náluk családi hagyomány, ő is rendszeresen így fejezi ki magát. A teringettét!

Nagyapám, majd később édesapám, csak úgy, kedvtelésből hegedülni tanították annak idején egyik kedves tanítványukat, mert zeneiskola nem volt a közelben. A gyerekből később zenetanár, sőt, zeneiskolai igazgató lett és amikor interjút csináltak vele egy helyi újságban, nagyon szépen emlékezett meg a felmenőimről. Néhány éve aztán ő is eltávozott. Nemrég találkoztam egy fiatalemberrel, aki egy hegedűt vitt a hóna alatt. Elmondta, hogy Kárpátaljáról származik, mire én azt feleltem, hogy akkor földiek vagyunk. Pillanatok alatt kiderült, hogy az a bizonyos zenetanár adott a kezébe hegedűt.

-- És tudja, melyik dalt tanította meg nekem elsőnek? – újságolta felcsillanó arccal. –Amelyiket még a maga nagyapja tanított neki. És én is tanítom a tanítványaimnak.

A 80-as években Ungváron összeismerkedtem egy öregúrral, aki, még a 30-as években, a mai megyeháza építkezésén dolgozott. Sok érdekes dolgot mesélt, de talán az ragadott meg a legjobban, hogy az unokái milyen büszkék erre, ahányszor elmentek az épület mellett, mindig elmesélték az osztálytársaiknak.

-- A fiaim annak idején hallani sem akartak arról, hogy az én szakmámat folytassák, a két fiúunokámból mégis építész lesz – mondta és kihúzta magát.

Biztos vagyok abban, hogy bárki tudna magában találni olyan gesztusokat, szófordulatokat, lelki építőköveket, melyeket meghatározó, rég elhalt emberektől kapott, s amelyek nélkül kevesebb lenne. A mai egoista világban, amikor mindenünnen az önmegvalósítás jelszava harsog, nem árt ezeket számba venni, mert ezek mutatják, hogy nem önmagunkban létezünk, apró részecskék vagyunk a létezés nagy folyamában. Részei vagyunk egy kultúrának, s ezzel együtt egy közösségnek is.

 Hogy is írta József Attila? „Anyám szájából édes volt az étel, apám szájából szép volt az igaz. Mikor mozdulok, ők ölelik egymást. Elszomorodom néha emiatt -ez az elmúlás. Ebből vagyok. "Meglásd, ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.”

Mióta világ a világ, az ember a halhatatlanságot kergeti. A fáraók piramisokat építettek, a császárok és hadvezérek diadalíveket, folyókat, szigeteket, városokat neveztek el magukról. De mindez hiába. A piramisok nagy részéről már azt sem tudjuk, hogy ki építette, a diadalívek nagy részét lerombolták vagy lebombázták, a folyók, szigetek és városok új nevet kaptak. De van egy másik fajta, sokkal maradandóbb halhatatlanság. A hétköznapok halhatatlansága. És kívánhatunk-e ennél többet?