Cérnával a cseresznyefához

Vannak emberek, akiknek egész életét végigkísérik a cérnakötések. Amikor valakihez, vagy valamihez, személyhez, ügyhöz, eszméhez olyan hajszálvékony kötődéssel kapcsolódnak, mely játszi könnyedséggel elszakítható. És mégsem képesek rá. Még akkor sem, ha béklyónak érzik.

Kicsiny gyermekkoromban, talán négy-ötéves lehettem, rendszeresen átszöktem a szomszédba játszani. Szüleim persze féltettek, hiszen ehhez ki kellett mennem az utcára, és bár akkoriban még alig volt gépjármű-forgalom, a dolog egyáltalán nem volt veszélytelen.

Még az sem segített, ha bereteszelték a kiskaput, ugyanis a kerítés alatt volt egy lyuk, melyen át a kacsák ki tudtak bújni, hogy az árokban lubickoljanak. Én meg olyan kicsi voltam, hogy átfértem a kacsáknak szánt résen.

Sok fejtörést okozott ez a szüleimnek, és hogy a súlyosabb villámokat elhárítsa, galamblelkű nagyanyám magára vállalta megbüntetésemet. Persze, a maga módján. Az udvarunkon, a kiskaputól néhány méterre állt egy cseresznyefa. Ahhoz kötött engem hozzá, méghozzá egyetlen szál cérnával, melyet lazán a derekamra hurkolt. Majd nyomatékosan figyelmeztetett, hogy most már nem szökhetek meg, mert megkötözött.

Egy darabig ácsorogtam a fa alatt, aztán eluntam maga.

-- Néni, bácsi, tessék engem kikötni! – kiabáltam az utcán felbukkanó szomszédoknak, akik közelebb jöttek, és jót nevettek, hiszen elég komikusan festhettem derekamon a cérnakötéssel, melyet egyetlen mozdulattal elszakíthattam volna.

Aztán néhány perc múlva megérkezett nagyanyám, aki saját kezűleg szabadított ki, és szenvedéseimet öleléssel enyhítette.

Sokszor elmesélték nekem később ezt a történetet, jókat derültünk rajta, és magam is abban a hiszemben  voltam, hogy ilyesmi csak egy ártatlan, naiv gyermekkel eshet meg.

Nemrég azonban találkoztam egy régi barátommal. Vagy harminc éve nem láttuk egymást. Egyszer náluk vendégeskedtem. Az édesanyja sütött-főzött, ott sürgölődött körülöttünk a vacsoránál.

-- Ha legközelebb bejönne anyu, mondd azt, hogy nagyon szeretnél elmenni a bálba! – súgta a fülembe a barátom két fogás között.

-- Dehogy akarok én bálba menni, nem ismerek ott senkit, meg egyébként sem vagyok egy nagy táncos – válaszoltam.

Mire elmondta, hogy nagyon tetszik neki egy lány, sőt már találkozgatnak is, ám a mama eltiltotta tőle. Azt mondja, nem hozzá való, állítólag cigány volt a nagyapja.

-- Így aztán nem enged el a bálba, mert ott lesz Katica is. De ha te menni akarsz, akkor egészen más a helyzet. A vendéget illik elkísérni – nézett rám könyörgő tekintettel ez a felnőtt, diplomás ember.

És most, ennyi év után újra találkoztunk. Egy elhanyagolt, elfásult öregembert láttam, arcán az alkoholizmus nyilvánvaló jegyeivel. Elmondta, hogy családja azóta sincs, mai napig a mamával él, aki már nagyon beteges.

Vannak emberek, akiknek egész életét végigkísérik a cérnakötések.

Drága Egyetlenem!

Bár érzelmeim irányodban mit sem változtak, hosszas vívódás után döntöttem úgy, tollat ragadok, s válaszolok sürgető megkereséseidre.

Igen, tudom, hogy nem érdemellek meg, már csak azért sem, mert mindig te kezdeményezel, érzelmeid éltető cseppjeivel, mit cseppjeivel: zuhatagával, te, csak te élesztet újra, olykor kornyadozni látszó viszonyunkat. Mindig is így volt, te vagy a ragaszkodóbb, te vagy az, aki azonnal felhívod figyelmemet kötelességeimre, amikor én, gyarló és eléggé el nem ítélhető módon egy-egy pillanatra megfeledkeznék rólad.

Te már csak ilyen vagy. Mindig többet akarsz,  már-már követelőzöl, olykor fenyegetsz, túláradó szereted pillanatok alatt elsöpri az én tétova szabadságvágyamat.

Megvallom, olykor fáraszt engem ez az állandó figyelem, törődés, a fenyegetésről nem is beszélve. De megértelek. Nem tehetsz róla, te ilyen vagy. Istenem, de régen is volt, amikor először jelentkeztem be nálad! Már akkor tudtam, életem végéig kitartasz mellettem, de sohasem tudlak meghódítani.

Drága Egyetlenem! Ettől még én szeretlek. Ahogy a költő írta: semmiért egészen. Amikor meglátom diszkrét kézírásodat a borítékon, mindig hevesebben kezd verni a szívem, mondhatni a torkomban, remegő kézzel tépem fel a  papírost, de vigyázva, nehogy véletlenül  kárt tegyek gyöngybetűidben.

 Átfutnak előttem az elmúlt hetek, hónapok történései, végiggondolom, hogy vajon milyen bűnt követtem el, milyen jeles napról feledkeztem meg. Mert jeles napokat nagyon komolyan veszed, isten őrizz, hogy megfeledkezzek róluk. Na, nem panaszképpen mondom, mert így is nagyon boldog vagyok veled, bár ez a feledékenység nagyon sokba kerül nekem. Egészen pontosan: rámegy a gatyám.

Aztán rájövők, hogy nem követtem el semmit, nem feledkeztem meg semmiről. És mégis szétárad testemben az izgalom, hiszen sohasem lehet tudni, nem akadtak e meg szigorú szemeid valamilyen állampolgári gyarlóságomon.

Hidd el, nincs rajtad kívül senkim, hogy is lehetne, hiszen te betöltöd az egész életemet, mely számodra nyitott könyv, nem titkolhatok előtted semmit. Tudom, tudom, még tartozom neked egy vallomással. Már most biztosíthatlak, hogy időben meg fogod kapni.

Csak egyetlen kérésem lenne. Tudom, hogy itt te szoktál kérni, de talán most az egyszer, kivételesen… Szeretném megkérdezni, hogy minek nevezzelek. Hívhatnálak esetleg Navinak? Esetleg, lehetnél Navó vagy Navus is. Tudod, ezt a Nemzeti Adó-és Vámhivatalt annyira nehéz becézni.

Átíró kerestetik

Tisztelt egybegyűltek! Azért vagyunk ma itt, hogy megalakítsuk a Magyar Irodalom Átírásáért Küzdők Demokratikus Szövetségét, a MIÁKÜSZ-t. Mert, kérem tisztelettel, még a laikus számára is nyilvánvaló: az irodalom döntő mértékben felelős azért, hogy népünk oly nehezen alkalmazkodik a piaci viszonyokhoz.

Mert milyen példákat is állít ez az irodalom a felnövekvő nemzedék elé? Vegyük például Petőfit. Kérem, ahogy az a Kukorica Jancsi a juhokat őrzi, az katasztrofális, nélkülözi a munkamorál legalapvetőbb ismérveit, sőt, kimeríti a hűtlen kezelés tényálladékát. Vagy itt van mindjárt Lúdas Matyi. Ez az ember hol orvosnak, hol meg építésznek adja ki magát, s megkárosítja, sőt, tettleg bántalmazza a jónevű vállalkozót, Döbrögit.

Teljesen torz képet fest a kapitalista valóságról bizonyos Jókai Mór Az aranyember című regénye is. Nonszensz, hogy Tímár Mihály egyik napról a másikra otthagyja jól menő vállalkozását és elmegy boldogan élni. Hát hogy jön ehhez egy igazi tulajdonos?

A példákat hosszan sorolhatnám, de gondolom, ez is elég ahhoz, hogy belássuk, ha helyt akarunk állni Európában, az irodalmunkat alapjaiban kell átírni. A kérdés persze az, hogy kit bízzunk meg ezzel a roppant kényes, rendkívüli körültekintést igénylő feladattal.

Megvallom őszintén, én előbb bizonyos Júdásra gondoltam, mert ő egy tál lencséért is elvállalná a munkát, ami a mai, válságos időkben egyáltalán nem mindegy. Ám sajnos, őt már elég nehezen tudnánk elérni. Sorra vettem hát a kortárs tollforgatókat, s döbbenten kellett megállapítanom, nincs egyetlen olyan magyar írónk sem, aki képes lenne átírni a magyar irodalmat.

Történtek persze gyatra próbálkozások. Egyik jelöltem például az egri vitézeket, mint hadiipari kisvállalkozókat mutatta be, ami eleinte ígéretes megoldásnak látszott. Sajnos, a regényből csak két oldal született meg, mert a várvédők már az első napon privatizációs versenytárgyalást írtak ki, melyet egyetlen pályázóként a törökök nyertek meg.

Gondoltam persze arra is, hogy irodalmunkat egy pártatlan külföldi szakemberrel kellene átíratni. Egy franciát, bizonyos Moliere-t szerettem volna felkérni erre a feladatra, de kormánykörökben ez a tervem meglehetős tiltakozást váltott ki. A fösvény című darabja miatt ugyanis alapvetően ellenzéki beállítottságúnak tartják, s félő, hogy ezt az alkalmat is kihasználná a megszorító intézkedések lejáratására. Aztán az is kiderült róla, hogy tulajdonképpen antiszemita.

Egy Shakespeare nevű angol szakember viszont azzal utasította el felkérésemet, hogy jelenleg épp saját műveinek átírásával van elfoglalva, mivel kiderült, hogy ezek sem felelnek meg a piacgazdaság, pláne meg az alapvető emberi jogok követelményeinek. Szegény, főleg Othello miatt van nagy bajban, aki mór bevándorló létére meggyilkolta európai feleségét, ami már önmagában a rasszizmus megnyilvánulásának tekinthető.

Végül egy német írót szerettem volna megnyerni az ügynek, ám ő a Bánk bánt csupán Gertrudis szemszögéből hajlandó átírni, külön kiemelve a felszabadító meráni csapatok és a Bánk vezette magyar ellenforradalmárok szembenállását.

Maradjunk tehát a saját házunk táján! Ezennel nyílt pályázatot hirdetek honfitársaim számára a magyar irodalom piacorientált szempontú átírása végett. A feladat rendkívüli, de nem kell megijedni: a Hét krajcárhoz például hozzá sem kell nyúlni. Az ma is időszerű.