2017. október 17., kedd

Cérnával a cseresznyefához



Vannak emberek, akiknek egész életét végigkísérik a cérnakötések. Amikor valakihez, vagy valamihez, személyhez, ügyhöz, eszméhez olyan hajszálvékony kötődéssel kapcsolódnak, mely játszi könnyedséggel elszakítható. És mégsem képesek rá. Még akkor sem, ha béklyónak érzik.
Kicsiny gyermekkoromban, talán négy-ötéves lehettem, rendszeresen átszöktem a szomszédba játszani. Szüleim persze féltettek, hiszen ehhez ki kellett mennem az utcára, és bár akkoriban még alig volt gépjármű-forgalom, a dolog egyáltalán nem volt veszélytelen.
Még az sem segített, ha bereteszelték a kiskaput, ugyanis a kerítés alatt volt egy lyuk, melyen át a kacsák ki tudtak bújni, hogy az árokban lubickoljanak. Én meg olyan kicsi voltam, hogy átfértem a kacsáknak szánt résen.
Sok fejtörést okozott ez a szüleimnek, és hogy a súlyosabb villámokat elhárítsa, galamblelkű nagyanyám magára vállalta megbüntetésemet. Persze, a maga módján. Az udvarunkon, a kiskaputól néhány méterre állt egy cseresznyefa. Ahhoz kötött engem hozzá, méghozzá egyetlen szál cérnával, melyet lazán a derekamra hurkolt. Majd nyomatékosan figyelmeztetett, hogy most már nem szökhetek meg, mert megkötözött.
Egy darabig ácsorogtam a fa alatt, aztán eluntam maga.
-- Néni, bácsi, tessék engem kikötni! – kiabáltam az utcán felbukkanó szomszédoknak, akik közelebb jöttek, és jót nevettek, hiszen elég komikusan festhettem derekamon a cérnakötéssel, melyet egyetlen mozdulattal elszakíthattam volna.
Aztán néhány perc múlva megérkezett nagyanyám, aki saját kezűleg szabadított ki, és szenvedéseimet öleléssel enyhítette.
Sokszor elmesélték nekem később ezt a történetet, jókat derültünk rajta, és magam is abban a hiszemben  voltam, hogy ilyesmi csak egy ártatlan, naiv gyermekkel eshet meg.
Nemrég azonban találkoztam egy régi barátommal. Vagy harminc éve nem láttuk egymást. Egyszer náluk vendégeskedtem. Az édesanyja sütött-főzött, ott sürgölődött körülöttünk a vacsoránál.
-- Ha legközelebb bejönne anyu, mondd azt, hogy nagyon szeretnél elmenni a bálba! – súgta a fülembe a barátom két fogás között.
-- Dehogy akarok én bálba menni, nem ismerek ott senkit, meg egyébként sem vagyok egy nagy táncos – válaszoltam.
Mire elmondta, hogy nagyon tetszik neki egy lány, sőt már találkozgatnak is, ám a mama eltiltotta tőle. Azt mondja, nem hozzá való, állítólag cigány volt a nagyapja.
-- Így aztán nem enged el a bálba, mert ott lesz Katica is. De ha te menni akarsz, akkor egészen más a helyzet. A vendéget illik elkísérni – nézett rám könyörgő tekintettel ez a felnőtt, diplomás ember.
És most, ennyi év után újra találkoztunk. Egy elhanyagolt, elfásult öregembert láttam, arcán az alkoholizmus nyilvánvaló jegyeivel. Elmondta, hogy családja azóta sincs, mai napig a mamával él, aki már nagyon beteges.
Vannak emberek, akiknek egész életét végigkísérik a cérnakötések.

Nincsenek megjegyzések: