A virtuális gumiember

                                                                                                        

Van annak már vagy húsz-harminc éve, hogy a lapok megírták, Japánban egyes üzemekben a főnökről mintázott gumibábukat állítottak fel, s ha bármelyik dolgozóban túlteng a feszültség, a gumiembert megütheti, akár meg is rugdoshatja. Biztos vagyok abban, hogy mára ezeket a bábukat ott is leszerelték, teljesen fölöslegessé váltak, ugyanis már mindenütt működnek a közösségi oldalak.

A közösségi oldalak pedig, legalábbis nálunk, afféle össznépi dühöngővé váltak, ahol akár névtelenül és arctalanul szabadjára engedjük indulatainkat, utat adunk a gyűlöletünknek. Igazából teljesen mindegy, miről szól az eredeti bejegyzés, meg az is, hogy konyítunk-e valamit a témához, már elő is kapjuk a virtuális késeket, hogy lekaszaboljuk azokat, akik nem értenek velünk egyet. Sőt, még az sem kell, hozzá, hogy ellent mondjanak nekünk, sokszor már maga a téma előhozza a sátáni indulatokat.

Ha például valaki sokat keres, legyen élsportoló, művész vagy éppen vállalkozó, főleg ha magyar, akkor az címeres gazember („összelopta”, „lefeküdt valakinek”, „elcsalta”, könnyű neki”, stb.) Ha a Paksi Atomerőműről van szó, akkor azok gyilkosok („megölnek minket”, „lefeküdtek az oroszoknak”, „megvették őket az oroszok”). Persze, a sláger most éppen a járvány. Bármilyen hétköznapi hír jelenik meg ezzel kapcsolatban, azonnal rázendít a gyűlölködők kórusa („nincs is járvány”, „csak az embereket akarják megfélemlíteni”, „nincsenek is halottak”, „eltitkolják a halottakat”, „a vakcinával akarnak minket meggyilkolni”). Szóval megszólalnak a „szakemberek”.

És bármiről legyen szó, két mondat után belekerül a politika, akkor pedig elszabadulnak a pokol. Ahelyett, hogy megbeszélnénk közös dolgainkat, érveket felsorakoztatva, azonnal jön a „hazaáruló”, a „náci”, a „csicskás”, a „seggnyaló” és társaik. Pedig lehetetlen, hogy valamelyik oldalnak valamikor valamiben ne lenne igaza.

Persze az irigység és a rosszindulat korábban is létezett, csak eddig nem látszott ennyire. Emlékszem, amikor Egerszegi Krisztina az 1988-as szöuli olimpián aranyérmet nyert és kiderült, hogy a magyar olimpiai bajnokok másfélmillió forint jutalomban részesülnek, özönlöttek a felháborodott levelek és telefonok a televízióhoz, mondván disznóság ennyi pénzt adni egy embernek (a bruttó átlagkereset akkor nem érte el a kilencezer forintot).

Azért kétségtelen, hogy valamilyen fejlődés tapasztalható. Míg korábban csak a tízmillió futballszakértő országa voltunk, mára már van nálunk tízmillió virológus, közgazdász és energetikus is. Mindegyiknek véleménye van, ellentmondást nem tűrő és megfellebbezhetetlen. És mindezt a közösségi oldalaknak köszönhetjük.

Én, a magam részéről, most már jó ideje másféle kommentekre vágyom. Mondjuk: „Nem vagyok járatos a témában (nincs róla információm, nem ismerem az esetet, stb.)”. Vagy: „Nincs véleményem a dologról”. Hát olyan nagy szégyen ez? És akkor talán nem fröcsög majd a gyűlölet a közösségi oldalakon.

 

 

 

Ha megjön az almásember

 

Állok a nagyhatalmú szolgáltató ügyfélszolgálatán az ablak előtt, és kezdek erősen bizakodni, mert már csak egyetlen sorstársam vár előttem. A másik ablak előtt másik sor, türelmes, polgárokkal. A két ügyintéző ráérősen, a családanyai sors minden megpróbáltatásával az arcán iktat és pecsétel, de mi valamennyien megértőek vagyunk.
Már éppen én kerülnék sorra, amikor valami enyhe, de egyre erősödő fuvallat, egy láthatatlan kéz varázsütése libben át a termen, a hölgyek megélénkülnek, élet költözik a rideg falak közzé, sejtelmes suttogások szüremlenek ki az ablakok mögül. Aztán az egyik ügyintéző felugrik, a kívül állókra fittyet hányva becsukja az ablakot és elkiáltja magát: Megjött az almásember!
És már fut is a főbejárat felé, csapot-papot, ügyfelet és okiratot magára hagyva. De nem csupán ő, a hivatal rejtett bugyraiból most már tömegesen áramlanak a hölgyek és urak, sosem hittem volna, hogy ennyien dolgoznak itt. Kellő tisztelettel állják körül a lépcsőfeljárón álló úriembert, aki néhány láda gyönyörű almával barikádozza el magát, miközben rövid előadást tart a fajtákról, az érési időről, no és persze az árakról.
Előbb egy kicsit megrémülök, hogy talán valamilyen készülő terrortámadás miatt evakuálják a dolgozókat, minket pedig ittfelejtettek, de aztán örömmel konstatálom, hogy a szerencse fia vagyok: egyrészt mert az én ügyintézőm még mindig a helyén van, másrészt, mert éppen én következem.
Nyújtanám is be az ablakon a papíromat, ám ő szelíden félretolja a kezemet, kidugja a fejét mellettem az ablakon.
-- Pirike, jonatán van? Jonatán…, azt kérdezd meg! – kiált oda az egyik kolléganőnek.
Aztán várunk.
-- Nincs, jonatán az nincs – kiált vissza kisvártatva Pirike.
A hölgy visszahúzza a fejét, ismét visszasüllyed a már megszokott letargiába, én meg kihasználom az alkalmat és újra a kezébe szeretném nyomni a papíromat. Ebben a pillanatban felugrik, feltépi a hátsó ajtót.
-- Nincs jonatán, nincs – panaszolja valakinek.
Én meg ott állok, kezemben a papírral és arra gondolok, hogy inkább almásember szeretnék lenni.

Aggasztó elképzelések

Csíkszentmihályi Mihály az Egyesült Államokban élő világhírű magyar pszichológus, az MTA külső tagja néhány éve előadást tartott a Magyar Tudományos Akadémián.

Előadásában a legújabb kutatásának eredményét összegező könyvében foglaltakat vette alapul, amelynek címe: Életre hangolva - A felnőtté válás útvesztői. Ebben a tudós azt vizsgálja, hogy mit tehet a család, az iskola, a közvetlen környezet annak érdekében, hogy a tinédzserek a felnőttkori boldogulásuk szempontjából hasznos értékrendet és szokásokat alakítsanak ki. A vizsgálatban több száz 14-18 év közötti középiskolás vett részt.

"Öt éven át foglalkoztunk velük, azt próbálva megérteni, hogy a diákok miként képzelik el a további életüket, milyen szakmát választanának, mit tartanak érdekes munkának, milyenek az elvárásaik. A későbbiekben figyelemmel kísértük életüket, hogy megismerjük, miként alakult az érettségi után a sorsuk" - magyarázta a pszichológus, akit megleptek a kamaszok irreális elvárásai. A 14-15 évesek arra számítottak, hogy az iskola elvégzése után átlagosan évi 220 ezer dollárt (41,5 millió forintot) keresnek. A válaszadók 10 százaléka úgy vélte, hogy orvos lesz, 12 százalékuk pedig ügyvéd.

"Ami a legmeglepőbb volt, hogy egyetlen lány sem akart háziasszony lenni, mindegyikük karrierre vágyott. A fiúk között sem akadt egyetlen, aki vízvezeték- vagy villanyszerelőként, esetleg gyári munkásként képzelte el az életét, mind sportoló, rocksztár, esetleg orvos, ügyvéd akart lenni.

"Aggasztóak ezek az irreális vágyak. Egyrészt pozitív, hogy vannak álmaik, ám ha ennyire elrugaszkodnak a valóságtól, olyan társadalom alakulhat ki, ahol senki sem hajlandó 'rossz' munkát végezni. Ezek a felfokozott, irreális elvárások csalódáshoz vezetnek. Nem tudom, hogyan lehet ezen változtatni. A gond az, hogy ha azt mondjuk, hogy ne várjatok semmit, boldogtalanná tesszük őket. Ugyanakkor, ha ösztönözzük az irreális elvárásokat, ugyancsak boldogtalanság vár rájuk" - fogalmazott Csíkszentmihályi Mihály.