Szegény ember gyereke

Odakinn rettenetes kora délutáni hőség perzseli az utcákat, itt benn, a kocsmában néhány fokkal hűvösebbet fúj az ócska légkondi. Ennek ellenére csak néhányan múlatják errefelé az időt, korán van.

Egyszer csak nyílik az ajtó, belép egy harmincas kigyúrt férfi, mögötte pedig egy 7-8 év körüli sovány kisfiú is besomfordál.

-- A szokásosat! – veti oda félvállról az ember a kocsmárosnak, aztán elterpeszkedik a magas bárszéken. A gyerek tétován követi.

A kocsmáros kirak elé egy felest és két üveg sört. Az előbbit mohón felhajtja, aztán gyorsan elnyeli az egyik sört is. Majd a falra szerelt tévét kezdi bámulni, valami meccset adnak.

A gyerek unottan álldogál a szék mellett, láthatóan unja magát. Ahogy nézelődik, megakad a szeme a polcra kirakott színes nyalókákon. Nyel egy nagyot. Aztán még egyet. Egy darabig vívódik magában, aztán félénken meghúzza az ember nadrágját.

-- Apa…, apa…, vegyél nekem egy nyalókát! – mondja alig hallhatóan.

A férfi nem hallja, vagy csak nem akarja hallani, teljesen belefeledkezik a foci izgalmaiba.

-- Apa…, légyszííí, vegyél nekem egy nyalókát! – könyörög a gyerek, most már egy kicsit hangosabban.

Az apja megrezzen. Arcára kiül a csodálkozás, mintha most venné észre, hogy egyáltalán  itt van.

-- Apa, vegyél nekem nyalókát! – próbálkozik újra a fiú.

A férfi arca elvörösödik, nyakára kiülnek az erek.

-- Mit képzelsz? Nincs nyalóka! – üvölti eltorzult arccal. – Hát mi vagyok én, milliomos?

Aztán csönd lesz a kocsmában újra. Csak a meccs megy a tévében.

A betyár, akivel elszaladt a ló

Azt írja az újság, hogy a diósjenői képviselő-testület leállíttatta a nagy botrányt kavaró magántó-építést: „Oszter Sándor, egykori színész ugyanis a birtokát azzal akarta feldobni, hogy a villája terasza mellett három halastó építésébe fogott. A megfelelő vízmennyiséget a hegyről csordogáló patakból szerezte, csakhogy ezzel éppen a község népszerű és védettség alatt álló horgásztava elől vette el a vizet, kiszáradásra ítélve azt.” 

Nem ez az első botránya már a színésznek, hiszen korábban arról lehetett olvasni, hogy több rendőrségi ügye is volt, illetve van.

Gyermekkoromban én is áhítattal vártam a Rózsa- Sándor-sorozat minden egyes részét, szinte istenként néztem fel a betyárt alakító színészre. Voltunk így néhány millióan a Kárpát-medencében.

Azóta még a kis patakban is rengeteg víz folyt le. Oszter Sándor karriert csinált, szép vagyont szedett össze és nem ő az első, akinek egy idő után már semmi sem elég, aki azt hiszi, neki mindent szabad.

Nála viszont ezt valahogy nehezen emészti meg az ember. Ruzsa Sándor annak idején a gazdagoktól szedte el a vagyont és odaadta a szegényeknek. Oszter Sándor elveszi a szegényektől és megtartja magának. Úgy is mondhatnánk, a betyárral alaposan elszaladt a ló.

Csak játék

A panelházak betonrengetege közé szorított sportpálya drótketrecében két kisfiú rugdalja a labdát. Nyolc-tízévesek lehetnek talán, szőkék és kékszeműek. A labda vadonatúj, igazi pöttyös bőrgolyó, melegítőjük is márkás, a cipőjüket egy kisebb fizetésből meg sem lehetne venni.

Mégis unatkoznak. Így, kettesben nem igazán érdekes a játék. Előbb az egyik rúg kapura a másiknak, aztán cserélnek. Ráérősen mozognak, csak úgy, jobb híján, minden lelkesedés nélkül.

A drótketrec ajtajánál két hasonlókorú legényke áll meg. Bámulják ezeket, no meg, a labdát. Tesznek néhány lépést, aztán nekidőlnek a kerítésnek, mint akik várják, hogy bebocsátást nyerjenek.

-- Csak nem focizni akartok, hé? – kiált neki a kisebbik szőke. – Gyertek! Kettő a kettő ellen.

Azoknak fülig szalad a szájuk, s már lendülnének is előre, hiszen alig várták az invitálást.

-- Aztán, pénzetek van-e? – reccsen rájuk a nagyobbik. – Mert apa azt mondta, nehogy ingyen hagyjuk szétrúgni a vadiúj labdánkat. Száz forint fejenként és beszállhattok.

Amazok hallgatnak, sápadt arcukat elönti a lángvörös. Aztán, egyik a másik után, kifordítják a zsebeiket. Van abban minden: madzag és drót, csavar és ócska rágógumi, de pénz, az nincsen. Állnak hát zavartan, egymásra lesve.

-- Talán, most az egyszer… lehetne pénz nélkül… apa úgysem tudná meg – fogja könyörgőre a kisebbik.

-- Még mit nem! – förmed rá a bátyja. – Apu is megmondta, hogy élelmesnek kell lenni. Csak egyszer engedd meg nekik, soha többet nem fognak fizetni.

A két kislegény nem bírja tovább. Mint akit leforráztak, oldalognak ki a kerítésajtón. Még látják, amint a pityergő fiút vigasztalni próbálja a bátyja.
-- Na, ne sírj már! – teszi a vállára a kezét. – Hisz ez csak játék.

Nehéz férfinek lenni

Igazán szemét ügy

Nem olyan régen történt, talán két-három évvel ezelőtt, hogy államosították a szemétszállítást, amivel létrejött egy hatalmas mamutcég, amely úgymond kézben tartja az ügyet az egész országban. Pontosabban csak tartaná, mert a dolog ezer igencsak nyikorog, de most nem ez e lényeg.

A lényeg az, hogy miközben megtörtént ez az államosítás, visszaléptünk a múlt századba. Korábban teljesen természetes volt, hogy az állampolgár eldönthette, miképpen kívánja kifizetni a szemétdíjat, egyre többen fizettek átutalással, egyetlen gombnyomással az interneten keresztül. Sokan megmaradtak a hagyományos csekkes befizetésnél, hiszen így akkor mentek el a postára, amikor éppen ráértek.

Tavaly viszont minden megváltozott, a díjat már csak a díjbeszedők szedhetik be. Akikről persze nem lehet tudni, hogy mikor jönnek és ahol nincs a családban nyugdíjas vagy gyesen lévő kismama, ott nem is olyan egyszerű a megoldás.

Voltak olyan települések, ahol levélben kérték a szolgáltatótól, hogy átutalással fizethessenek, ám, ha egyáltalán volt válasz, akkor azt közölték, hogy erre nincs lehetőség. Ami azért is érdekes, mert a szemétszállítás díja az fix, azt még le sem kell olvasni.

Most tehát ott tartunk, hogy visszaléptünk a múlt századba. Persze, a fejlődés nevében. És ez egy igazán szemét ügy ebben a digitális világban.

Valahol Magyarországon

(Hivatali párbeszéd)

-- Hogy hívják?

-- Takács András.

-- Félre akar vezetni?

-- Mért akarnám?

-- Itt azt olvasom, hogy Tokacs Andrej Ivánovics.

-- Igen, mert oroszul így írták.

-- Akkor ön orosz?

-- Nem, kérem, én magyar vagyok.

-- Hol született?

-- Ungváron.

-- Akkor ukrán?

-- Nem, kérem, magyar vagyok.

-- De ez egy ukrán város.

-- Most Ukrajnában van, de amikor én születtem, 1942-ben, akkor magyar volt.

-- Anyja neve?

-- Hochdorfer Eugénia?

-- Ő hol született?

-- Körmöcbányán.

-- Azt most hogy hívják?

-- Kremnicának. Szlovákiában van.

-- Na, mondom, hogy maga nem magyar! Idejön mindenféle külföldi nevekkel! Azt hiszi, nekem van erre időm! Azt már meg sem merem kérdezni, hogy az apja hol született.

-- Hát, csak kérdezze meg nyugodtan!

-- Mért, hol született?

-- Triesztben.

-- Húú, a nemjóját! Mondja, azon kívül, hogy szépen beszéli a nyelvet, tulajdonképpen mitől lenne maga magyar?

-- Kérdezhetek valamit, kisasszony?

-- Hát persze, ezért vagyunk itt!

-- El tudná nekem énekelni, vagy legalább mondani a himnuszt?

-- Hazádnak rendületlenül…, ugyan, csak nem gondolja, hogy verset fogok itt magának mondani!

-- Esetleg a tizenhárom aradi vértanút?

-- Bolondnak néz?

-- Mit olvasott Illyés Gyulától?

-- Na, ebből elég! Ha nem tisztelném a korát, már kihívtam volna a rendőrséget! Ez egy hivatal kérem! Itt dolgoznak! Tudja mit? Hajlandó vagyok elhinni, hogy maga magyar, csak ne zaklasson a hülye kérdéseivel!

Mért kell a lányokkal mindig sétálni?