Munkács magyarsága tüntetett a cseh rendőrség ellen

(Megjelent, Nyírvidék, 1923.június 22.)
Munkács, június 18. Alkalmi tudósítónktól.
Munkács városában június 17-én vásárnap olyan esemény játszódott le, amely, élénken jellemző a felvidéki lakosság hangulatára. A város lakossága heves tüntetésben fordult a cseh rendőrség ellen. A  tüntetés oka köznapi esemény, de a túlfeszített idegeknek elég egy kis jelentékeny história is a kirobbanásra. Egy-egy leomló kavics lavinát gördített már útjára s a megszállott területen mindinkább adva van az indulatoknak Etnához hasonló kitörése.
Maga az eset a következő: Egy munkácsi suszter vasárnap reggel szorgalmasan kalapálgatott műhelyében. Egy cseh rendőr meghallotta a szokatlan időben való kopácsolást s a magyar mesteruramat kurtán-furcsán felszólította, hogy hagyja abba a vasárnapi munkát. A mester elmondotta, tudja, hogy az egyház vasárnap tiltja a szolgai munkát, " de ő most nem másnak dolgozik”, hanem a saját cipőjét. Siet vele, mert mint vallásos ember még ma templomba akar menni. A cseh rendőr nem hagyta annyiban a dolgot.
Segítségért sietett és hat társával visszatérve letartóztatta és bekísérte az ellenkező magyart.
A köztiszteletben álló iparost a templomba készülő sokaság sorfala között vezették a rendőrségre a cseh fogdmegek. A néptömeg felzúdult az erőszakosság láttára és fenyegetően követelte a mester szabadon bocsátását. A cseh rendőrök nem engedtek. Erre hat tekintélyes munkácsi polgár autóra ült és Ungvárra ment, ahol a zsupántól követelte a letartóztatott szabadon bocsátását és egyszersmind a gyűlölt rendőrfőnök elmozdítását. — A cseh zsupán látta, hogy az ügy fenyegetőén komoly és intézkedett a letartóztatott magyar szabadlábra helyezése érdekében, de a rendőrfőnök elmozdításáról hallani sem akart. Erre a munkácsiak autója Kassára vette útját, hogy a felsőbb hatóságnál tegyen lépést a magyarok követelése ügyében.
Ez az esemény igazolja, hogy a Felvidék magyarsága most már nem tűri az erőszakosságot és végsőkig megy, ha valakit igazságtalanul üldöznek a cseh beköltözöttek.

Árpád vezér Európában

Őstörténetünk csupa homály és fehér folt. Sokszor azt is rosszul tudjuk, amit tudunk. Itt van mindjárt a honfoglalás, no meg, Árpád vezér. Ezekről a dolgokról alig sejtenek valamit. Mármint, engem leszámítva. Nekem ugyanis egészen konkrét elképzelésem van a honfoglalás eseményeit illetően.

Ahogy Árpád népe leereszkedett a Kárpátok lejtőin, s szájtátva bámulta a dús legelőket, a bővizű folyókat, no meg, a sok halat, s vadat, mi szem, s szájnak ingere, nem vette észre, hogy ez már Európa. Ami nem is csoda, mert egyetlen tábla sem figyelmeztette őket, nem hogy magyarul, vagy latinul, de még dákul sem.

Hanem hamarosan szembetalálkoztak egy furcsa küldöttséggel. Egyáltalán nem adták meg Árpád vezérnek a neki kijáró tiszteletet, csak hetykén bemutatkoztak, mondván, ők a bevándorlási hivataltól jöttek.

-- Van-e köztetek utcaseprő, hentes, bébiszitter, esetleg orvos? – tudakolták. –Mert azok jöhetnek, de nem így, csapatostul.

Aztán meghagyták, hogy az egész sereg táborozzon le azon a szent helyen, mert át kell esni az ellenőrzéseken. Hamarosan meg is érkezett egy újabb csapat.

-- Mi az állatvédők vagyunk – mutatkoztak be. – Elég fáradtak ezek a lovak.

-- Már hogyne lennének fáradtak – válaszolta Ond –, hiszen hónapok óta csak jöttünk meg jöttünk.

-- Ez állatkínzás! – csattantak fel az ellenőrök. – És az kutyákat mivel etetik? Magukat nem is érdekli az állatorvosok ajánlása? Így nem lehet belépni Európába!

Aztán felvették a jegyzőkönyvet, elmentek, de nyomban jött is a következő csapat.

-- Mi a közegészségügytől jöttünk – mondták.

A megyeriek már okultak az előző esetekből, s elhatározták, hogy bőségesen megvendégelik a hatóságot, hátha ettől megenyhül egy kicsit. Elő is kapták gyorsan a nyereg alatt puhított húst.

-- Te jó isten! – kiáltottak fel az ellenőrök. – Ennek már rég lejárt a szavatossági ideje! A kumiszon meg nincs zárjegy! Tessék az egészet megsemmisíteni, de azonnal!

-- Nem töhötöm – szólt ijedten Töhötöm --, mert mind itt halunk meg éhen. Az asszonyok, a gyerekek..

De a hatóságot nem lehetett meggyőzni.

Másnap már igencsak korgott a gyomruk, amikor beállítottak a jogvédők. Megállapították, hogy a megyeriek az alapjaiban sértik meg az emberi jogokat és az egyenlő bánásmód elvét. Minden házimunkát az asszonyok végeztek, és a vezetők között egyetlen hölgyet sem találtak. A gyermekek már ötévesen lóra ültek és nyilaztak, ami bőven kimeríti a kiskorú veszélyeztetésének tényálladékát.

-- Vezérlő fejedelem, menjünk vissza! Ennél még Etel közt is jobb volt – könyörgött Tas vezér.

De visszamenni nem lehetett, hiszen ott voltak a vérszomjas besenyők. Úgy döntöttek, hogy válogatott csapatokat küldenek a nyugati uralkodókhoz, megtapasztalandó, mi az, hogy Európa. A történészek ezt később kalandozásnak nevezték, és mindenféle rablásokkal társították, de mi sem igaz az egészből. Ezek egyszerű tanulmányok voltak, amit a titkos levéltárakban fennmaradt útiszámlák is bizonyítanak.

Működött is a dolog, amíg az egyik ilyen tanulmányúton egy bizonyos könnyelmű uralkodó nem kezdte el bizonygatni a megyerieknek, hogy az asszonynak otthon igenis jogai vannak. Bár lehet, hogy az verte ki náluk a biztosítékot, hogy a disznókat nem szabad moslékkal etetni, és egy igazi európai marha mikrochip nélkül neki sem kezd legelni. Nos, a lényeg az, hogy Lehel vezér első felindulásában úgy vágta fejbe a kürtjével, hogy menten szörnyet halt.

Ez aztán nem csupán az alig bimbódzó európai együttműködésnek vette véget, hanem indokul szolgált bizonyos megyeriek karóba húzására is. Igaz, hogy szép, civilizált, igazi európai karóba húzás volt, pappal, meg zengő harangokkal, de a karóba húzás az mégiscsak karóba húzás.

Azóta itt ülünk Európa szélén. Hol bevesznek minket, hol nem. Ez mindig attól függ, hogy jönnek e a besenyők, a tatárok, a törökök, vagy az oroszok. Mert akkor az ellenőrök úgysem mernek idejönni.

Szerelemből?

Konzervált nekrológ

-- Ugye, maga olyan íróféle?

-- Hát…, annak szoktam magamat mondani.

-- Micsoda szerencse, kérem! Tudja, milyen régen várok erre a pillanatra?

-- Valóban? Állok szolgálatára.

-- Vállal ön írást megbízásra?

-- Megbízásra?

-- Igen, persze, nem várom ingyen, sőt…

-- Mégis, mire lenne szüksége? Vers, novella, esetleg dráma? Regényt nem vállalok, az nagyon macerás.

-- Ugyan, sokkal egyszerűbb feladatról van szó    . Nekem egy nekrológra lenne szükségem.

-- Nekrológra? Kiről kellene nekrológot írnom?

-- Természetesen, rólam.   

-- Önről? De hiszen ön még él!

-- Hála a jó istennek!

-- Megkérdezhetem, mért akarja már most megíratni a saját nekrológját? És mért épp velem? Hiszen nem is ismerem.

-- Tudja, manapság olyan gyakran látni: valaki meghal, aztán megjelennek róla mindenféle visszaemlékezések és méltatások, melyeknek a fele hazugság, a másik fele meg elfogult túlzás, és az ember már nem tud tiltakozni, vitatkozni, helyreigazítást kérni. Pedig az elhunytat is megilleti a szabad vélemény-nyilvánítás joga. Afféle konzervált nekrológra gondoltam, melyet halálom után csak elő kell venni. És erre a feladatra ön épp azért felel meg, mert nem ismer, nem gyűlöl és nem szeret, jó esetben egy bekezdés vagyok magának a lexikonban.

-- Hát…., ha jól megfizeti… Végül is belevághatunk, de  szükségem lenne némi támpontra. Mi a foglalkozása?

-- Egyetemei tanár vagyok és oktató. Kidolgoztam egy teljesen új hipotézist. Kaptam díjakat, számtalan értekezésem jelent meg a tudományos folyóiratokban.

-- Ez igazán tiszteletre méltó. Ám ön igazán jó bőrben van, elélhet még akár húsz-huszonöt évet is. Ne haragudjon, de előfordulhat, hogy alapjaiban cáfolják meg a korszakalkotó hipotézisét, és akkor nem lenne tanácsos a nekrológjában emlegetni. A díjakat is megfontolnám.

-- Bizony, láttunk már erre példát. Hogy ez nekem eszembe sem jutott! Írjon inkább arról, hogy kiváló tanár voltam, ifjú nemzedékek egész generációi kerültek ki a kezem alól.

-- Ezt mondják ők is?

-- Kik?

-- Hát az ön tanítványai?

-- Fogalmam sincs.

-- Na, látja. Ezt mi nem tudjuk objektíven megítélni. Lehet, hogy egyeseknek épp ön vette el a kedvét ettől a pályától. Lehet, hogy az ön legkiválóbb tanítványai egyre türelmetlenebbül várják az ön nyugdíjba vonulását, mert szeretnének a helyére lépni. Nem biztos, hogy bennük ilyen szép emlékek maradtak meg.

-- Valóban. Milyen szerencse, hogy találkoztam egy ilyen szakemberrel!

-- Vállalt valamilyen közéleti szerepet? Esetleg azt emelhetnénk ki!

-- Hát persze! Aktív tagja vagyok az egyik pártnak, de ezt inkább nem emelném ki a nekrológban, nem szeretném, ha politikai szempontok alapján minősítenének. Viszont önkormányzati képviselőként nagy részem volt az új kórház felépítésében.

-- Ez az a kórház, melynek építésével kapcsolatban korrupció-gyanút emlegetnek?

-- Az. De nekem ehhez semmi közöm!

-- Én elhiszem, de ki fog már erre évtizedek múlva emlékezni?  Lesznek, akik azt mondják majd: „Jó nagyot kaszálhatott az öreg, hogy még halála után is ilyen szívesen emlegeti azt a kórházépítést.” Mi lenne, ha inkább arról írnánk, hogy ön milyen kiváló férj volt?

-- Na, azt inkább ne. Nem élünk jól a feleségemmel, sokat veszekszünk. Azt hiszem, nem illünk össze, ő imádja a csillogást, az utazásokat, én meg a kémcsöveim és a könyveim között érzem magam a legjobban. Őszintén szólva, sokáig azt gyanítottam, hogy van valakije.

-- Gyermekei vannak? Akkor megemlékezhetnénk önről, mint apáról. A gyermekek őszinték.

-- Igen, van egy lányom….. Talán tízéves lehetett, amikor írt egy iskolai fogalmazást Az én apukám címmel. Annyira szép volt, hogy eltettem. A mai napig megvan. Ilyeneket írt benne: „Az én apukám este mesél nekem, télen meg elvisz szánkózni. Mindenkinek ilyen apukát kívánok.” Meg ilyet: „Azért dolgozik olyan sokat, hogy megkönnyítse az emberek életét. Én is ilyen szeretnék majd lenni.”

-- Látja, ennél szebben én sem tudnám megírni.

-- Most…,most jöttem rá, hogy az én nekrológom már réges-régen megvan! Hogy nem kell írni semmit.

-- Hát persze. És még a pénze is megmarad.

-- Nem, a pénzem nem marad meg. Természetesen, azt kifizetem magának. Megérdemli.

Az ungvári robbanások nagyobb kárt nem okoztak

(Megjelent: Nyírvidék1923.02.03.)
Ungvári magyar lap a bombamerényletről. — Ekrazit szódásüvegben és tűzi fában
Házkutatást tartottak és egész Ruszinszkó területén elrendelték a legszigorúbb razziát. Sátoraljaújhelynél elfogtak egy magyar főhadnagyot, akinél hamis adatokkal kiállított útlevelet és MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet, egy magyarországi szélsőjobboldali csoport -- a szerkesztő megjegyzése) igazolványt találtak. A közhiedelem szerint ez a főhadnagy azonos egy Sperling Frigyes nevű képkereskedővel, aki bár útlevele Beregszászra szólott, Ungvárott, a Korona szállóban lakott és a városban képeket adott el.
Nagy feltűnést kellett, hogy a rendőrség elfogta Burger Zoltán okleveles gyógyszerészt, aki a Tomcsányi-féle gyógyszertár alkalmazottja. A gyógyszertárban házkutatási tartottak és két üres üveget lefoglaltak.
A megszállott Felvidék magyarságát most azok a letartóztatások tartják izgalomban, amelyek az Ungvárott január 14-én és február 9-én történt fabomba robbanások óta ma is folyamatban vannak. Különösen óriási felháborodást kelteti Radvánc község ősz papjának. Neviczky Konstantin g. kath lelkésznek letartóztatása, akit közönséges gonosztevők közé hurcoltak. A radvánci gazdák hatalmas küldöttségben vonultak Ungvárra és követelték papjuk kiszabadítását. — A cseh rendőrök gumibotokkal verték szét a gazdákat, papjuk azonban ártatlanságának kiderülése után kiszabadult a megalázó fogságból.
Ungvárról a bombamerényletről a felvidéki lapok hasábokra terjedő tudósításokban számoltak be. A cseh sajtó közleményei hemzsegtek a valótlanságoktól és a magyarokat gyalázó rágalmak özönétől.
Módomban van megküldeni a Nyírvidék számára az Ungvárott megjelenő Határszéli Újság két közleményét, amelyek rávilágítanak a tény állására. Az újság január 21-i száma a következőket írja.
"Úgy a helybeli, mint a vidéki magyar és szláv nyelvű lapok napokon át bőséges tudósításokat hoztak arról a bombarobbanásról, amely január 14-én este fél hét óra tájban az ungvári kormányzóságon történt.
A robbanás körülményeiről a találgatások egész özöne keletkezett  A sok hírlapi közleményből leszűrt valószínű tényállás a következő:
A kormányzóság ungparti palotájának második kapualjában (ott, ahol az autók szoktak ki- és bejárni, valamint a menzán étkező hivatalnokok közlekednek)
vasárnap este egy bomba felrobbant. A robbanás iszonyatos hangol adott, olyant, mint egy nagyobbfajta ágyúlövés.
Nagyobb kárt azonban nem okozott, csupán az épület hatvanhárom ablaktábláját törte össze a légnyomás és a falat egy helyen megrongálta.
A szakértői nyomozás megállapította, hogy a bomba szódavizes üvegből készült és pedig nitroglicerinnel. Az üveg olyan anyaggal volt bekenve, amely kirágja az üveget és abban a pillanatban, amikor a nitroglicerinhez levegő ér, a robbanás bekövetkezik.
A nyomozás azonnal megindult. A rendőrség a robbanás után letartóztatta Gáli József dr. kommunista pártvezért, valamint Fejér Hermant, a szaktanács titkárát.

A második bombarobbanás február 9-én volt Ungvárott, s erről a Határszéli Újság a következőket írja február 17-iki számában.
A merénylet, amelyet ravaszul készített fabombákkal hajlottak végre, február 9-én volt, amikor úgy a Papp Antal püspök palotájában lakó Castella francia tábornok lakásának ebédlőjében, mint a bololinai csendőrőrs laktanyájának konyhájában robbanás történt. Emberéletben sem itt , sem ott nem történt kár, csupán a kályha, illetve a konyhai tűzhely pusztult el, ahová az ekrazit patronokkal béleli darabokat behelyezték.
A rendőrség, mely a készülő merényletről már jó előre értesült, azonnal munkához fogott és Radváncon letartóztatta Hripák Pál 23 éves radváncí földművest, aki Neviczky őrnagy tisztiszolgája volt. Állítólag Hripákot Neviczky hívta fel a bombák elhelyezésére, akinek Kalmár Barna orvostanhallgató hozta az ekrazitot és a gyújtózsinórokat. Az esettel kapcsolatban letartóztatták Kalmár Marián ungvári pénzügyigazgatósági főszámvevőt és Neviczky Konstantin radvánci g. kath. lelkészt. A letarlóztatottak védői a vizsgálati fogságot elrendelő végzés ellen felfolyamodással éllek.
A vádtanács Neviezky Konstantint szabadlábra helyeztette, míg Kalmár Marián fogva maradt.
Az agg lelkésznek éppen akkor adták tudtára a vádtanács végzését, amikor ebédjét akarta elfogyasztani. A szenvedésektől megrokkant ember sírva hagyta el a börtönt, ebédjét ottmaradt társainak engedve át, gyalog, egyedül ment vissza paróchiájára, őt rajongásig szerető hívei közé."