Amikor anarchista voltam

Azokban a régi, legfeljebb ifjúságunk okán szép időkben történt az eset, amikor még nem csupán a nagy Szovjetunió létezett, hanem április negyedike is. Persze, április negyedike ma is létezik, szerényen húzódik meg a többi dátum között, ám akkoriban ez piros betűs ünnepnek számított, mert, ahogy fogalmaztak ezen a napon szabadította fel véglegesen Magyarország területét a dicső és baráti Vörös Hadsereg. Mely aztán annyira baráti volt, hogy haza sem nagyon akart menni.

Így, április elején valósággal felpezsdültek a kapcsolatok a két ország között, jöttek-mentek a delegációk és turistacsoportok, egymást követték a koszorúzások és fogadások. Tolmácsként nekem is megadatott, hogy elkísérjek néhány ilyen csapatot.

Ez alkalommal Kijev egyik legelőkelőbb szállodájában szervezett ünnepi ebédet a helyi pártvezetés a magyar vendégek részére. Korgó gyomorral foglaltuk el helyünket a szépen terített asztalok mellett, ám az ebédnek egyelőre csak az illatát élvezhettük, ugyanis megkezdődtek a véget nem érő beszédek és köszöntések, illetve a giccses, soha semmire nem használható ajándékok átadása.

Mint minden férfiember, én is roppant nehezen bírom az éhezést, így a velem szemközt ülő barátommal elhatároztuk, nem várjuk ki a protokoll végét, mi bizony bekanalazzuk az időközben felszolgált levest, még akkor is, ha ezzel kivívjuk az istenek haragját. Ennek eredményeként, nekünk már a második fogást hozták, amikor a többiek nekikezdtek az ebédnek.

A második fogás valamilyen sült kolbász volt, krumplival, olyan rettenetesen megégetve, hogy nem bírtam belenyomni a villát, márpedig ezt a problémát meg kellett oldanom, mert még igencsak éhes voltam.

-- Gyerekek, nagy dilemmában vagyok – jegyeztem meg többszöri próbálkozás után. – Nem tudom eldönteni, hogy ez a kolbász túl szűz, vagy a villám nem eléggé férfi.

Hiba volt. A mellettem ülő hölgyön, akinek a szája épp tele volt levessel, visszafojthatatlan röhögési roham tört ki, és a leves sugárban lövellt ki a szemközti kolléganőnk fejére, minek következtében egy szempillantás alatt levestészta, sárgarépa és zöldlevél-darabok ragadtak gyönyörű, göndör hajába.

Ezt persze már mi sem bírtuk nevetés nélkül, és a kacagás úgy terjedt, mint a cunami: előbb csak szomszédos asztaloknál ülők kapcsolódtak be, aztán a távolabbi vendégek is. Nekik közben föl kellett állniuk, hogy lássák, minek tudható be ez a hirtelen érzelmi kitörés, sőt, sokan közelebb is jöttek, hogy alaposabban megszemlélhessék a rendhagyó frizurát. Pillanatok alatt összeomlott az ünnepi ebéd, s ezzel együtt a szovjet-magyar barátság szépen felépített pátosza és meghittsége.

Amikor hazaértem, megüzente a főnököm, hogy azonnal menjek be hozzá. Ott ült, kezében egy papírral (mint kiderült, egy távirat volt Kijevből), arcán szemmel látható ijedelemmel.

-- Te meg mit csináltál? Meg vagy őrülve? – kérdezte, aztán felolvasta a táviratot.

Ebben röviden közölték, hogy én anarchista vagyok, aki tudatos provokációval megzavarta a fennkölt ünnepséget, s egyben azt javasolták, hogy soha többé ne küldjenek engem fontos politikai rendezvényre, mert még nem vagyok elég érett.

Miután töviről hegyire elmeséltem neki az esetet, már ő is elég nehezen tudta visszatartani a kacagását. A távirat pedig eltűnt feneketlen fiókjainak egyikében, többé sohasem beszéltünk róla.

Minden viszonylagos

Harmincas évek közepe, Szovjetunió, általános iskola. A diákoknak történeteket kell mesélniük Lenin jócselekedeteiről.

Elsőként a kis Másenyka szólal meg: - Lenin elvtárs télen látta, hogy a szomszédoknak nincs mivel fűteniük. Kiment az erdőbe, vágott fát, és nekik adta.
A tanárnő bólint, megdicséri a kislányt.
Oleg jön: - Lenin elvtárs a forradalom alatt megparancsolta a katonáknak, hogy udvariasan bánjanak a nőkkel és gyerekekkel. És ők ezért udvariasan bántak velük.
Oleg is megkapja a dicséretet.
Iván nagyon nyújtja a kezét, ő a következő: - A gyerekek Lenin elvtárs dolgozószobája előtt zajongva fociztak, és berúgták a labdát az ablakon. Lenin elvtárs káromkodott egy nagyot, kiszúrta a labdát a bicskájával, aztán feldobta a tetőre.
A tanárnő értetlenül néz.
- Ivánka, Ivánka, ez miért jócselekedet?
- Nézze tanárnő. Akár közéjük is lövethetett volna, nem?!

Football csapatunk Ungváron

(Egy cikk, melyből kiderül, hogy Nyíregyháza első focicsapata az első két meccsét az ungvári csapat ellen játszotta)

(Megjelent, Nyírvidék, 1911.07.16.)
Még élénk emlékezetébe lehet a n. é. közönségnek, hogy a Ny. T. V. E most megalakult football csapata e hó 2 án tartotta első mérkőzését — keresztelőjét az Ungvári Athletikai Club football csapatával. Az első mérkőzés vereséggel végződött ugyan, a lelkes vezetőség és a csapat azonban szem előtt tartva a „minden kezdet nehéz" bölcs mondást, nem csüggedt el, hanem annál nagyobb buzgalommal és kitartással készült elő a következő vasárnapra, mely arra volt hivatva, hogy akkor Ungváron mutassa meg, nem kárba veszett munka-e, amin fáradozik. A hozzáfűzött várakozásnak teljes mértékben meg is felelt, amennyiben 2, 1. arányban revanchot vett az ungváriakon.
Pont 5 órakor jelezte a bírói síp a mérkőzés kezdetét. Nyíregyháza kezd. Eleinte változó szerencsével, hol Nyíregyháza, hol Ungvár kerül offensivába. Így telik el az első 16 perc. Ekkor csatársorunk mintegy összebeszélésre erős támadással áttör az ellenséges csatársoron és midőn a bal összekötő erős lövését az ungvári kapus fogni akarja, ott terem Pivnyik és óriási éljenzés között az első gólt fejeli be Ungvár kapujába. A nyíregyháziak lelkesedése most már fokozódik, de Ungvár is mindenáron egyenlíteni akar, ami a 24-ik percben sikerül is. A játék fokozott erővel folyik tovább. A nyíregyháziak szép összjátéka a kapuhoz tereli a lapdát, mit a balszélső Garay védhetetlenül a kapu jobb sarkába juttat. Ezután Ungvár vezet le még néhány támadást, néhány lövése a kaput erősen fenyegeti, de a kapus fürgeségén minden labda kívül marad. Az első félidő utolsó perceiben a nyíregyháziak jobbszélsője Mácza lő még egy gólt, ezt azonban a bíró hadse miatt meg nem ítéli. A második félidőben Ungvár mindenáron a kiegyenlítésre törekszik, Nyíregyháza azonban különösen a védelemre helyez súlyt, hogy előnyét megtarthassa, ami sikerül is, úgy hogy, bár az utolsó percekben két 11-es rúgást is ítél a bíró Ungvárnak, amit Kovács Ödön kapus bámulatra méltó higgadtsággal és biztonsággal véd, a második félidő mindkét csapatra eredménytelenül végződik.
A mérkőzést nagy és lelkes közönség nézte végig és nem egyszer tüntette ki csapatunk bravúros játékát tapssal és éljennel. Este körülbelül 50 terítékes bankett volt, melyen megjelent Ungvár társadalmának több számottevő embere is.

(A fotó illusztráció.)

A boldogság oka

"Boldog embertől boldogsága okát tudakolni olyasmi, mintha az ember kilencven esztendős aggastyántól akarná hallani a hosszú élet titkát. Nem tudja. Mégis, ha sarokba szorítanak, valahogy ilyesmit mondanék: "A barátság és a szerelem állandó jelenléte és a hatalomvágy, a kapaszkodás és a pénzszerzés ingerének állandó távolléte már maga is boldogság. Jelentős segítséget ad a boldogsághoz a fontos, vagy fontosnak képzelt tevékenység. Mindegy, akár testi vagy szellemi aktivitásról van szó. Nehéz depressziót érezni, ha az ember kertjében rózsafákat ültet vagy éppen verset ír. És mindez akkor is aktivitást jelent, ha passzív formában jelentkezik - vagyis, ha az ember zenét hallgat, könyvet olvas, figyeli a természetet, festményekben gyönyörködik. Akármerre indulok, egy-egy nagy lépést teszek mérföldes, mesebeli csizmában a boldogság felé." (Faludy György)