Amikor anarchista voltam

Azokban a régi, legfeljebb ifjúságunk okán szép időkben történt az eset, amikor még nem csupán a nagy Szovjetunió létezett, hanem április negyedike is. Persze, április negyedike ma is létezik, szerényen húzódik meg a többi dátum között, ám akkoriban ez piros betűs ünnepnek számított, mert, ahogy fogalmaztak ezen a napon szabadította fel véglegesen Magyarország területét a dicső és baráti Vörös Hadsereg. Mely aztán annyira baráti volt, hogy haza sem nagyon akart menni.

Így, április elején valósággal felpezsdültek a kapcsolatok a két ország között, jöttek-mentek a delegációk és turistacsoportok, egymást követték a koszorúzások és fogadások. Tolmácsként nekem is megadatott, hogy elkísérjek néhány ilyen csapatot.

Ez alkalommal Kijev egyik legelőkelőbb szállodájában szervezett ünnepi ebédet a helyi pártvezetés a magyar vendégek részére. Korgó gyomorral foglaltuk el helyünket a szépen terített asztalok mellett, ám az ebédnek egyelőre csak az illatát élvezhettük, ugyanis megkezdődtek a véget nem érő beszédek és köszöntések, illetve a giccses, soha semmire nem használható ajándékok átadása.

Mint minden férfiember, én is roppant nehezen bírom az éhezést, így a velem szemközt ülő barátommal elhatároztuk, nem várjuk ki a protokoll végét, mi bizony bekanalazzuk az időközben felszolgált levest, még akkor is, ha ezzel kivívjuk az istenek haragját. Ennek eredményeként, nekünk már a második fogást hozták, amikor a többiek nekikezdtek az ebédnek.

A második fogás valamilyen sült kolbász volt, krumplival, olyan rettenetesen megégetve, hogy nem bírtam belenyomni a villát, márpedig ezt a problémát meg kellett oldanom, mert még igencsak éhes voltam.

-- Gyerekek, nagy dilemmában vagyok – jegyeztem meg többszöri próbálkozás után. – Nem tudom eldönteni, hogy ez a kolbász túl szűz, vagy a villám nem eléggé férfi.

Hiba volt. A mellettem ülő hölgyön, akinek a szája épp tele volt levessel, visszafojthatatlan röhögési roham tört ki, és a leves sugárban lövellt ki a szemközti kolléganőnk fejére, minek következtében egy szempillantás alatt levestészta, sárgarépa és zöldlevél-darabok ragadtak gyönyörű, göndör hajába.

Ezt persze már mi sem bírtuk nevetés nélkül, és a kacagás úgy terjedt, mint a cunami: előbb csak szomszédos asztaloknál ülők kapcsolódtak be, aztán a távolabbi vendégek is. Nekik közben föl kellett állniuk, hogy lássák, minek tudható be ez a hirtelen érzelmi kitörés, sőt, sokan közelebb is jöttek, hogy alaposabban megszemlélhessék a rendhagyó frizurát. Pillanatok alatt összeomlott az ünnepi ebéd, s ezzel együtt a szovjet-magyar barátság szépen felépített pátosza és meghittsége.

Amikor hazaértem, megüzente a főnököm, hogy azonnal menjek be hozzá. Ott ült, kezében egy papírral (mint kiderült, egy távirat volt Kijevből), arcán szemmel látható ijedelemmel.

-- Te meg mit csináltál? Meg vagy őrülve? – kérdezte, aztán felolvasta a táviratot.

Ebben röviden közölték, hogy én anarchista vagyok, aki tudatos provokációval megzavarta a fennkölt ünnepséget, s egyben azt javasolták, hogy soha többé ne küldjenek engem fontos politikai rendezvényre, mert még nem vagyok elég érett.

Miután töviről hegyire elmeséltem neki az esetet, már ő is elég nehezen tudta visszatartani a kacagását. A távirat pedig eltűnt feneketlen fiókjainak egyikében, többé sohasem beszéltünk róla.