A kamasz csápjai

"A tizenhat-tizenhét éves gyerek az esetek jelentős részében felfedezi, hogy rettentően magányos. Miközben persze sok társ veszi körül, igazából egyedül van - ezért elkezdi kinyújtani a csápjait a szülei felé. Ezt abból lehet észrevenni - és mindenkit szeretettel kérek, akinek hasonló korú gyereke van, figyeljen erre oda -, hogy azt mondja: "A szüleim nem értenek meg engem!" Én ezt nagyon jó jelnek tekintem, mert azt jelenti: ott van már benne a vágy, hogy megértsék. Egy évvel korábban eszébe se jutott volna ilyet mondani. Akkor még fütyült rá, hogy megértik-e őt a szülők, vagy sem, most már megjelenik a vágy, hogy értsék meg. Vagyis van öt-hat nagyon nehéz év, amit szülőként emberpróbáló feladat végigcsinálni. Az azonban hihetetlenül fontos, hogy amikor kinyújtja a csápjait, akkor ott legyen a szülői kéz, amelybe belekapaszkodhat. Mert bizony tizenegy-tizenhat éves kor között úgy el tud romlani egy szülő-gyerek kapcsolat, hogy a kinyújtott csápok nem találnak kapaszkodót, hát a gyerek visszahúzza azokat."

Egy csodálatos gyógyulás

Sámson Böske jó karban lévő parasztasszony volt, úgy a negyvenes évei elején, s akár meg is akadhatott volna rajta a bővérű férfiember szeme, ha nem panaszkodott volna folyton az egészségére. Mert Böske asszonynak csak nagy ritkán szaladt mosolyba a szája, s pláne kapálás, vetés, meg betakarítás idején, telesírta a falut a testi nyavalyáival.

Szinte naponta felkereste a háziorvost, az meg küldte egyik kivizsgálásról a másikra, de még a tudós professzorok sem leltek semmilyen kóros elváltozást Böske amúgy nagyon is formás testében. Sőt, mily cserfes a falu szája, a rossznyelvek arról kezdtek pletykálni, hogy az asszonynak szeretője van, méghozzá egy keménykötésű sofőr személyében, aki egyébként szintén családos ember.

János bácsi, a szomszéd nemigen hitt a szóbeszédnek, ha úgy adódott, még csitítgatta is a fehérnépet, ugyan, ne köszörüljék már a nyelvüket ezen a szegény asszonyon. Legtöbbször hatott is az intelem, mert az öreg tekintélyes ember volt. Olyannyira, hogy a legközelebbi alkalommal delegálták a választási bizottságba.

Mint az már ilyenkor lenni szokott, éjfélig ott ült a bizottság a községházán, s még utána is, mert előkerült egy korsó bor, tekintettel a nagy eseményre. Ahogy megy hazafelé, látja ám János bácsi, hogy valaki belopakodik az iskolába, ahol egyébként a közelben lakó Böske néni takarítónőként dolgozott.

-- Úgy látom, ma éjjel betörőt fogok – dörzsölte elégedetten a tenyerét az öreg, aki nem ijedt meg a saját árnyékától, s azzal meghúzódott az épület sarka mögött. Meglepetésére, az éjjeli látogatóban a már említett sofőrt ismerte fel, de az álla igazán akkor esett le, amikor néhány perc múlva Böske asszony is felbukkant.

A szerelmesek, merthogy most egyáltalán nem rejtették véka alá érzelmeiket, egy szempillantás múlva már el is tűntek az iskola bejárati ajtaja mögött.

Néhány nap múlva János bácsi a kertben kapálgatott, s a szomszédasszony is lejött egy kicsit gyomlálni.

-- Jaj, Istenem, ez a sok munka! Pedig, ha tudná, János bátyám, hogy én milyen beteg vagyok, hasogat a kezem, a lábam – kiáltott, vagy inkább nyöszörgött át néhány perc múlva a szomszédnak.

-- Nincs neked semmi bajod, Bözsi – szólt vissza az öreg. – Aki még ilyen szerelmes természetű, az olyan egészséges, mint a makk.

A szomszédasszonynak torkán akadt a szó a meglepetéstől. De akkor ijedt csak meg igazán, amikor János bácsi elmondta neki, mit látott azon az éjszakán.

-- Jaj, édes szomszéd, el ne mondja már senkinek, mert agyonüt az uram! – kérlelte az öreget kétségbeesetten.

-- Jól van Bözsi, én nem szólok senkinek, de ha még egyszer meghallom, hogy panaszkodsz az egészségedre, esküszöm, telekürtölöm az egész falut.

Ettől a naptól kezdve Böske asszony teljesen megváltozott. Még véletlenül sem lehetett tőle panaszt hallani. Az orvos talán máig is azon töri a fejét, ugyan mi baja lehetett és mitől gyógyult meg egyik napról a másikra.

A mohácsi csata

Rendetlen népség

Szása és Iván több évi utánjárás után egy békedelegációval kijut a Szovjetunióból Párizsba. Városnézés közben egy lottózóban vesznek egy szelvényt, kitöltik, s másnap - csodák csodája - hatalmas összeget nyernek. Teli táska pénzzel mennek a belvárosba, s tanakodnak, mire költhetik a hatalmas összeget.

Meglátnak egy autószalont, fényes kocsi a kirakatban. Bemennek, megkérdezik, mennyi előleggel vehetnének kocsit, s körülbelül hány év múlva kapnák meg, ha előjegyzik.

- Na, de uraim - mondja a kereskedő -, ha kifizetik, már vihetik is. Milyen színt szeretnének?

Mennek tovább, egy utazási irodába.

- Van a kirakatban egy sorrentói üdülésről szóló plakát. Istenem, Gorkij elvtárs is ott nyaralt! Ha most leelőlegeznénk és kitöltenénk a kérdőíveket, megírnánk a kérvényt, körülbelül mikor utazhatnánk oda?

- Kérdőív? Kérvény? Ugyan, uraim! Ha kifizetik az utat, máris kivisszük önöket a repülőtérre, és elkezdhetik a sorrentói nyaralást.

Kint az utcán Iván értetlenül kérdezi Szásától:

- Te Szása, mikor is volt itt forradalom?

- Kétszáz éve.

Iván a fejét csóválja:

- És még mindig nem tudtak rendet csinálni.