Össznépi színjáték

Az ember szabadnak születik. Ez a szabadságvágy annyira a zsigereiben van, hogy szinte mámoros érzés fogja el, amikor sikerül kijátszania az elnyomó hatalmat, vagy a csak egyszerűen értelmetlen tiltásokat.

A nagy Szovjetunióban tűzzel-vassal üldözték a vallást. Jaj volt annak a pedagógusnak, vagy bármilyen értelmiséginek, akit a templomban láttak, aki megtartotta az egyházi ünnepeket, vagy esetleg pap temette  az anyját-apját. A hatalom különféle ravasz praktikákat talált ki, hogy elejét vegye a vallásgyakorlásnak.

Húsvét vasárnap délelőtt például minden magyarlakta településen tömegsport-versenyeket kellett szervezni az iskolákban, nehogy a gyermekek templomba menjenek, és ezeken kötelezővé tették a megjelenést.

Kis falusi iskolánkban ez a következőképpen zajlott. Mi, tanulók rendben megérkeztünk az iskolába, sportosan, melegítőben. Megjöttek a pedagógusok is, akik ezúttal feltűnően nagy táskákkal érkeztek. Ezekből aztán egy, idegenek számára lezárt hátsó tanteremben előkerült a jóféle sonka, kalács, házibor, meg mindenféle finomság, amit ilyenkor hagyományosan az asztalra raknak. Merthogy titokban a tanárok is tartották a húsvétot.

De nemcsak ők. Hamarosan megjelent a járási tanfelügyelő, úgymond, jött ellenőrizni az intézkedés végrehajtását. Nagyon jóravaló ruszin ember volt, azon kevesek egyike, aki egyáltalán nem titkolta, hogy tud magyarul. Őt abba a bizonyos hátsó tanterembe sohasem vitték be, mert arról neki nem volt szabad tudnia. Néhány perces nézelődés után azonban mindig megkérdezte, hogy az idén is van-e otthon olyan jóféle kalács, amilyet ő tavaly megkóstolt. Ilyenkor aztán valamelyik tanár mindig meghívta ebédre, ahol a négy fal között, ahol senki sem látta, végigkóstolta a húsvéti menüt.

Ám ezzel csak a színjáték első felvonása zárult le, következett ugyanis a húsvét hétfő, a locsolózás napja. Már vasárnap, a sportversenyek végén felsorakoztattak minket, és a díjak átadása után kihirdették, hogy locsolódni szigorúan tilos, ilyenről nem is kívánnak hallani. Azt is közölték, a tanárok személyesen fogják járni délután és este a falut, hogy ellenőrizzék, vajon nem estünk-e kísértésbe.

Azonnal értettünk a szóból. Másnap délután szépen kiöltöztem. Édesapám úgyszintén. Ő ugyanis pedagógus volt, és nagyhangon bejelentette, hogy indul a kollégákkal ellenőrzésre. Négy-öt barátommal összeálltunk, szépen, ahogy illik, végiglocsoltuk a rokonokat, szomszédokat, osztálytársnőket. Többször is találkoztunk apámékkal.

-- Remélem, nem locsolódtok! – kérdezte ilyenkor mindig valamelyik tanár.

-- Á, dehogy, eszünkbe sem jutna – válaszoltuk készségesen.

A tanárnőket a végére hagytuk. Ők ugyanis, tilalom ide, vagy oda, egyenesen elvárták, hogy meglocsoljuk őket. Legutoljára, már sötétben az igazgatóékhoz kopogtattunk be. Elmondtuk a versikét, megkaptuk a hímest (akkor még a locsolódás nem üzleti vállalkozás volt, pénzt nem kaptunk, és nem vártunk), majd leültettek minket az egyik szobában a terített asztalhoz.

Ebben a pillanatban ismét kopogtak, beléptek apámék, mondták a versikét, meglocsolták a háziasszonyt, és őket a másik szobában ültették le. Néhány perc múlva észrevették, hogy mi is ott vagyunk.

-- Remélem, nem locsolódtok! – kiáltott át hozzánk egyikük.

-- Ugyan, dehogy, hová tetszik gondolni – válaszoltunk, miközben az egész házban terjengett az olcsó kölni szaga.

Mert az ember szabadnak születik. Ez a szabadságvágy annyira a zsigereiben van, hogy szinte mámoros érzés fogja el, amikor sikerül kijátszania az elnyomó hatalmat, vagy a csak egyszerűen értelmetlen tiltásokat. Ezért van halálra ítélve minden diktatúra.

A körmöcbányai kerületi főnök a nyelvrendelet végrehajtása ellen

Ez a hír különösen kedves nekem, hiszen néhai Tonhaizer Ferenc az anyai nagyapám

(Megjelent: Prágai Magyar Hírlap, 1926.december 7.)
Körmöcbányáról jelentik: A P. M. H. néhány héttel ezelőtt fölhívta már az illetékes körök figyelmét a körmöcbányai kerületi főnöknek azon törvénysértő magatartására, amellyel az itt élő németeket kisebbségi nyelvi jogaiktól megfosztani igyekszik. Azóta ez ügyben az országos keresztényszocialista párt képviselői interpellációt intéztek a belügyminiszterhez; legújabban pedig a párt körmöcbányai titkára, Tonhaizer Ferenc egy adott esetből kifolyólag a nyelvrendelet 96. szakaszának 2. pontja alapján a kerületi főnök törvényellenes határozata ellen panaszt nyújtott be a zsupáni hivatalhoz. A kerületi főnököt úgy látszik a panasz kellemetlenül érintette, s magához kérette Tonhaizer Ferencet azon célból, hogy rávegye a panasz visszavonására. Miután Tonhaizer erre nem volt kapható, a kerületi főnök a nyelv-törvény végrehajtásához ragaszkodó panaszt butaságnak minősítette, s Tonhaizert törvényt védő magatartásáért megfenyegette. A nyelvtörvénnyel hadilábon álló Nácselnik ur klasszikus iskolapéldáját adta törvényalkalmazó jó szándékának azzal a figyelmeztetésével is, hogy Tonhaizertől ezután nem fogad el német nyelvű beadványt, miután őt nem tekintheti német nemzetiségűnek. E meglepő ítéletét azzal indokolta meg, hogy Tonhaizer Ferenc magyar, mert annak az országos keresztényszocialista pártnak helyi vezetője, amely pártnak elnöke, Szüllő Géza dr., szintén magyar! Körmöcbányán tehát ezután aszerint fogják megállapítani az emberek nemzetiségét, hogy kinek-kinek milyen nemzetiségű az országos pártelnöke. Mindenesetre eredeti körmöci specialitás, amivel a nyelvtörvény végrehajtási rendeletét talán utólag nem ártana kiegészíteni.

A képeken: 

1. Nagyapám, Tonhaizer Ferenc, a körmöcbányai német kultúrház avatási ünnepségén, valamikor, a múlt század 20-as éveinek első felében.

2. Körmöcbánya látképe a múlt század elején.

Nincs szükség több sikeres emberre

„…. mert a siker mögött vagy van teljesítmény, vagy nincs. Vagy van érték, vagy nincs. Ezért a siker önmagában számomra nem érték. Ha mögötte van valódi teljesítmény, a mögött valódi érték, akkor tudok örülni minden sikernek. De az a siker, ami mögött se teljesítmény, se érték nincs, az számomra inkább ijesztő, de legalábbis elgondolkodtató.

A dalai láma azt mondta: „Nincs szükség a Földön több sikeres emberre. Van már bőven elég. Néhány rendes ember kéne még.” Ezzel teljesen egyetértek.” (Pál Feri atya)