Egy „felszabadító” emlékei

Gyermekkoromban, míg ki nem vették a manduláimat, nagyon gyakran belázasodtam, rendszeresen összeszedtem valami makacs légúti fertőzést. Vizsgáltak ilyen-olyan orvosok, végül eljutottam az ungvári tüdőgondozóba, ahol egy nagyon kedves, idős orosz doktor bácsi vett kezelésbe. Ő javasolta, hogy ki kellene venni a mandulámat, a műtét után pedig azt, hogy el kellene mennem egy gyermekszanatóriumba, sőt még az ennek intézésében is segített.

Igen ám, de nekem kifejezetten tengeri levegőt ajánlottak, ahhoz pedig egész a Fekete-tengerig kellett menni. Édesapám vitt el, egy rozoga, recsegő-ropogó géppel repültünk Odesszáig, aztán még buszoztunk vagy három órát. És amikor másnap apám visszarepült, ott álltam vagy ötszáz gyerek között egyedül, minimális orosz nyelvtudással, egyetlen magyarként, némileg megszeppenve.

Aztán kiderült, hogy semmi okom a félelemre, akkoriban a 70-es évek elején még nem nagyon jutottak el külföldre a szovjet állampolgárok és egyszerű halandók külföldiekkel sem nagyon találkozhattak, így bármennyire is bizonygattam, hogy én Kárpátaljáról jöttem, tehát hazai vagyok, engem külföldinek tekintettek. Körülugráltak, segítettek, sőt, néha úgy mutogattak, mint valami soha nem látott egzotikus törzsfőnököt.

Hogy mennyire így volt, arra csak egyetlen példa. Volt a szanatóriumi csoportunkban néhány erősen túlkoros fiú, akiknek nem hogy légzőszervi megbetegedésük nem volt, ma valószínűleg első látásra besorolnák őket a macsók privilegizált rendjébe. Kiderült, hogy a Kijevi Dinamó junior kosárlabda-csapatának tagjai, akiket protekciós alapon nyomtak be a szanatóriumba, egy kis jutalomnyaraltatás végett. Egy napon belém kötött egy nagyobb fiú, én visszaszóltam, mire jól szájba vágott. Ebben a pillanatban ott termett három ifjú kosárlabdázó és úgy elverték, mint szódás a lovát. És még ők kértek bocsánatot.

Néhány hét múlva kirándulni vittek minket, Belgorod-Dnyesztrovszkijba, ahol egy ősi erődítményrendszert nézhettünk meg (csak évtizedekkel később tudtam meg, hogy Mátyás király idején még magyar fennhatóság alatt volt és sokáig volt is magyar lakossága). Amikor megérkeztünk, egy vékonycsontú, idősebb férfi jött elénk, mint kiderült, ő az idegenvezetőnk. A többiek, persze, most sem nyugodtak, míg el nem újságolták neki, hogy van itt egy magyar, egy „külföldi”.

-- Magyar? – derült fel az arca. – Ott szolgáltam a háború alatt! Mi szabadítottuk fel az országot!

A többiek már tuszkoltak is előre, hogy megmutassanak, mint valami cirkuszi majmot.

-- És mire tetszik emlékezni Magyarországról? – kérdeztem lányos zavaromban.

-- Még néhány magyar szóra is emlékszem – felelte némi gondolkodás után.

Majd erős szláv akcentussal ezt mondta: -- Csirke van? …. Palinka van?... Bor van?....

Értetlenül nézhettem rá, mert így folytatta: -- Én tisztiszolga voltam, mindig engem küldtek néhány katonával, hogy töltsem fel a készleteket. Na és azok a gyönyörű lányok….

De én még mindig értetlenül néztem rá. Hiszen azt ezerszer elmondták nekünk az iskolában, hogy minket ők felszabadítottak, de hogy mindent megittak és megettek, arról szó sem esett. A lányokról nem is beszélve.

A valóság odaát van

-- Kedves hallgatóink! Önök a Nevenincs Rádió élő adását hallják. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy médiatörténeti eseménynek lehetnek tanúi, hiszen -- tudomásunk szerint --, eddig még soha, sehol nem rendeztek rádiós valóságshowt. Másik különlegessége a műsorunknak, hogy mi nem építettünk méregdrága villát – már csak azért sem, mert nyakunkon a gazdasági válság --, hanem egy átlagos magyar falut mikrofonoztunk be. Reményeink szerint ettől az egész műsornak amolyan túlélőshow jellege lesz.

Kezdjünk is mindjárt hozzá, kukkoljunk, akarom mondani hallgassunk bele, mi történik Bözsi néniéknél.

-- Gyere, gyere, szomszédasszony, legalább el tudom valakinek sírni az én nagy bánatomat. Képzeld el, ma reggelre ellopták az utolsó tyúkomat is.

-- Hallottam, Bözsi néni, hallottam. Micsoda világban élünk! Nálunk meg a gázt kapcsolták ki, mert hónapok óta nem tudom fizetni a számlákat.

-- Ó, istenem, hogy fázhatnak azok a drága gyermekek ebben a hidegben. Még szerencse, hogy egész nap iskolában vannak.

-- Bár ott lennének, Bözsi néni, de tegnap már ott is kikapcsolták a fűtést. Határozatlan időre tanítási szünetet rendeltek el.

-- Hát hívd át őket is, hadd melegedjenek egy kicsit itt, a kályhánál.

-- Köszönöm, mindjárt szólok nekik. Bár, azt mondják, a maga fia lopja éjjelente a fát. Nem lesz ennek jó vége, egyszer megfogják.

-- Ezt mondom én is neki. De hát fázunk, meg aztán mindig azzal nyugtat, hogy mire ő odakerül, nem lesz már fűtés a börtönben sem, onnan is hazaküldenek mindenkit.

-- Kedves hallgatóink! Elnézést kérek, hogy ez a valóság egy kicsit szomorkásra sikerült, mindjárt keresünk valami vidámabb helyszínt. Keresztesék felől már hallom is a nótaszót, azonnal odakapcsolunk.

-- Háde…, háde, én vagyok a falu rossza egyedül, engem ugat minden kutya…. A kutya Úristenit, Mari, már megint becsuktad az ajtót! Majd megtanítlak én téged! Mindjárt megkeresem a kisbaltát, te büdös k…(hosszan tartó fütty). … Szíjjel hasítlak, te (még hosszabb fütty).

-- Kedves hallgatóink! Megszakítjuk adásunkat. Sajnos, most kaptam a hírt, hogy a médiahatóság rendkívül gyors ülésén azonnali hatállyal betiltotta műsorunkat, mivel az alkalmas a köznyugalom megzavarására, és káros hatása lehet a kiskorúak erkölcsi fejlődésre.

Önök azonban nem maradnak valóságshow nélkül. A televízióban, testvércsatornánkon néhány perc múlva kezdődik a következő adás, melyben, többek között, szemtanúi lehetnek annak, amint derék ifjainknak súlyos döntést kell hozniuk: választaniuk kell a tequila és a whisky között. Saját szemükkel láthatják továbbá, hogy milyen nehéz kimászni részegen a jakuzziból, illetve, akár hiszik, akár nem, láthatnak egy olyan magyar hajadont, aki huszonnégy órát is kibír szex nélkül. Amikor ott ülnek a készülék előtt, mindig gondoljanak arra: a valóság odaát van.

És akkor bejöttek az oroszok…

Részlet anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, Munkács egykori alpolgármestere kéziratban lévő visszaemlékezéseiből

Amikor az orosz katonaság már Szolyva felől közeledett, városunkat úgy a katonai, mint a polgári hatóságok gyors tempóban elhagyták. A főispán is, a polgármester is felszólítottak, hogy kövessem példájukat és meneküljek.

Azt válaszoltam, hogy sok kicsiny gyermekemmel nem mehetek. A családomat pedig el nem hagyom. Történjen, aminek történnie kell.

Az utolsó napokban tudomásunkra jutott, hogy a német katonai parancsnokság az állomást, a postát és a terményraktárt fel akarja dobbantani. A városháza egyik irodájában összedugtuk a fejünket, azon tanakodtunk, hogy mit tegyünk. Végül is egy háromtagú küldöttség élén felkerestem a német parancsnokságot, ahol a tervezett robbantások ellen tiltakoztunk.

Közbelépésünk azon eredménnyel járt, hogy csupán a vasútállomást robbantották fel. A terményraktárban lévő kb. másfél vagon búzát pedig a biztonság kedvéért a városi szekereken a volt zsidó rabbi lakásába szállítottuk. Hogy aztán mi lett vele, nem tudom.

Másnap, október 24-én hajnalban bevonult az orosz katonaság Munkácsra. Reggel 8 órakor eljött a lakásomra dr. Kalniczky emigráns ügyvéd és felkért, hogy azonnal menjek a városházára, mert az orosz nemzeti tanács úgy döntött, hogy én képviseljem abban a magyarságot. Dragula, volt gimnáziumi tanár vezetésével két gyűlést tartottunk. Én az ezen gyűléseken elhangzott vitatkozások során tartózkodó voltam és kizárólag a magyarság jogait törekedtem adott körülmények között megvédeni.

A harmadik gyűlésre megérkezett egy tábornok (a nevére már nem emlékszem), annak rendje és módja szerint bemutatkozott. Aztán megkért minket, hogy annak sorrendjében, ahogy az asztal körül ülünk, mutatkozzunk be mi is és mindenki mondja el rövid önéletrajzát. A tábornok mindkét oldalán egy-egy tiszt ült, akik bemutatkozó önéletrajzunkat jegyzőkönyvbe foglalták. Az egész nagy, legalább 35 tagú társaságban én voltam az egyedüli magyar.

A jelenlévők nagy része szinte fantasztikus módon tudta előadni múltját. Ezek persze nagy szólamokban hangoztatták, hogy ők a magyar rezsim alatt mennyi szenvedésnek és üldöztetésnek voltak áldozatai. A legérdekesebb felszólaló volt Dragula, akiről tudtuk, hogy a magyar kormány teljesen érdemtelenül tanügyi főtanácsosnak kinevezte és mégis üldöztetéséről panaszkodva hangoztatta, hogy „ezer éve vártunk benneteket”. (Zárójelben megjegyzem, hogy csakhamar Prágába szökött és ott is halt meg.)

Amikor reám került a sor, én nem tudtam és nem akartam képmutató mártírhangokat zengeni. Elmondtam nyíltan és őszintén a múltamat és nem titkoltam el sem magyar, sem keresztényszocialista voltomat. Azzal fejeztem be, hogy ez a kipróbált magyar múltam juttatott ezen megtisztelő helyre, hogy az orosz nemzeti tanács tagja lehetek és itt a munkácsi magyarságot képviselhetem. Szavaimra sem válaszolt, de többet a nemzeti tanács gyűléseire nem hívtak.

Folytonos izgalom közepette múltak a napok és a borzalma éjszakák. Minden reggel újabb és újabb személyek elhurcolásáról értesültem. Még itt maradt kevés barátommal úgy köszöntöttük egymást: „Te még szabad vagy?”

Míg végre, november 11-én délben éppen ebédnél ültem, bekövetkezett, amit már napok óta tudtam, hogy elkerülhetetlenül be kell következnie. Bejött a lakásomba egy főhadnagy egy helybéli fiatal besúgó kíséretében. A főhadnagy felszólított, hogy menjek velük. Azt mondtam. „Üljenek le! Először megebédelek.” Bezzeg, ha két-három harapást megettem, többet már lenyelni sem tudtam, mert éreztem, hogy nem egyhamar fogom viszontlátni a családomat.

Aztán megkérdeztem, hogy mit akarnak velem. Erre a főhadnagy azt válaszolta, hogy csak kis információt akarnak kérni tőlem, azonnal vissza hazajövök. Elkísértek egy, a református parochia mögötti épületbe, ahol bizony nem információkat kértek, de részletesen kihallgattak múltamra vonatkozólag. Nem volt semmiféle vád, az úgynevezett vádakat csak az én vallomásaim alapján akarták koholni.

Ennek dacára nem engedtek haza, de elvittek a tanítóképző egyik emeleti tantermébe. Ott egy géppisztolyos katona az ajtó előtt maradt, a másik katona pedig, a géppisztolyt állandóan felém szegezve, bent a tanteremben tartózkodott. Így töltöttem az első „kellemes” éjszakát. Másnap újból kihallgattak, de ezután már egy kis konyhahelyiségbe kísértek. Itt voltam néhány napot, aztán átkísértek egy Kossuth utcai házba, ahol már többedmagammal voltam együtt. Két hét eltelte után átkísértek a Tisztviselő utcába, ahol Demkó Mihály képviselővel egy pincébe zártak. 

A fotón balról jobbra: Mondy Miklós esperes, író, nagyapám és Ortutay Jenő főesperes, Beregszász korábbi polgármestere. Mindhármukat a Gulágra hurcolták a szovjet hatóságok, ahol Ortutay Jenő életét vesztette.