Egy szelíd lázadó

Ott állt az öreg, borostásan, szakadt, mocskos kabátban és ugyanilyen állagú lapos sapkában a könyvesbolti eladó előtt és nehéz szag lengte körül. Gyakran bejött a boltba, soha nem vett semmit, nem is volt pénze, de szerette megnézegetni a könyveket. Nem lehet tudni, miről beszélgettek, de egyszer csak lekapta a fejéről a sapkát, megforgatta a fejét és azt mondta:

-- Kérem, nagysád, úgy nézze meg ezt a fejet, hogy 15 éve nem látott vizet! Engem nem lehet beállítani a sorba!

A jólszituált, negyven körüli nő borzadva hátralépett, a boltban néhányan felsikoltottak, sőt, volt, aki ki is ment.

Nagyon kevesen tudták, hogy egészen más körülmények közzé született annak idején, még a monarchia végnapjaiban. Ebben a kárpátaljai városban látta meg a napvilágot köztiszteletben álló gimnáziumigazgató kései, egyetlen gyermekeként, könyvek, festmények, szép bútorok, no meg, majomszeretet vette körül, mert alaposan elkényeztették. Nem csupán burokban született, abban is nőtt fel. Már gyermekkorában beszélt vagy öt nyelven, később Vergiliust és Szókratészt olvasott, de igazából sohasem dolgozott semmit.

Aztán jöttek az oroszok, a gimnáziumot bezárták, idős szülei meghaltak, s ő ott maradt a könyvei, a festményei és a bútorai között. Melyek száma egyre fogyott, mert abból élt, hogy ezeket eladogatta.

A családot a városban mindenki ismerte, már persze, az őslakosok közül. Nagyra értékelték az ő műveltségét és becsületességét. Néhány befolyásos ember meg is próbált rajta segíteni.

Egy újságíró például elhatározta, hogy minden vasárnap meghívja majd ebédre, legalább hetente egyszer egyen egy jót ez a szegény fiú. Az első vasárnapon meg is érkezett, még egy kicsit ki is rittyentette magát, bár a hatvan éves csokornyakkendőt itt-ott megrágta a moly. Jóízűen elfogyasztotta mind a három fogást, megivott utána egy pohár bort.

-- Na, hogy ízlett az ebéd, Lacikám? – kérdezte tőle a ház ura és várta az elismerő szavakat.

-- Hát, kedves barátom, nem volt rossz… Igazán köszönöm a meghívást… De emlékszel, hogy főztek annak idején a tiszti kaszinóban? Na, ahhoz képest ez semmi…

Beszéltek mindenfélét a városban a látogatását követő családi viszályról, vagy igaz, vagy nem, de tény, hogy soha többé nem hívták meg.

Nem sokkal később az egyik gyárigazgató próbált rajta segíteni, aki régi tisztelője volt a családnak. Mivel tisztában volt matematikai képességeivel és fedhetetlenségével, felvette pénztárosnak.

Eljött az első fizetésnap. A gyárban az volt a szokás, hogy az igazgató és a főmérnök a munkaidő végén vette fel a bérét, amikor már mindenki megkapta a járandóságát.

Egyszer csak felpattant az igazgatói iroda ajtaja és mint felbőszült bika, berontott rajta a főmérnök.

-- Eredj, beszélj a barátoddal! – kiáltott rá a főnökére. – Ez a hülye csak a fizetésem felét hajlandó ideadni.

-- Hogyhogy a felét? –döbbent meg a másik.

-- Éppen a felét! Sőt, azt mondta, te is csak a felét kapod meg.

De ekkor már ketten rohantak a pénztár felé, melynek gazdája szelíd mosollyal fogadta őket.

-- Mi történt, Lacikám? Igaz, hogy csak a fizetésünk felét akarod ideadni? – próbálta kordában tartani indulatait az igazgató.

-- Hát persze! Igazán megérthetitek! Szerinted igazságos, hogy ötször annyit kerestek, mint az éjjeliőr vagy a takarítónő, akinek három apró gyermeke van?

Azok értetlenül bámultak rá.

-- Most akkor hol van a pénzünk? – kérdezte a főmérnök.

-- Hol lenne? Kiosztottam a többieknek. Eleinte nem akarták elvenni, de aztán örültek neki.

A következő napokban úgy kunyerálták vissza a pénzüket a munkásoktól, de ő ezt már nem láthatta, mert többé nem kellett bejönnie.

Az egyik bankfiók vezetője is megpróbált rajta segíteni, felvette ügyintézőnek, de ez csak egy napig tartott. Péntek volt, gyönyörűen sütött a nap. Bejött egy asszonyság, odament a pulthoz és közölte, szeretné felvenni a pénzét.

-- Egy pillanat, nagysád – szólt László és kisétált a bankból.

Hétfőn megjelent, mint aki jól végezte dolgát. Azonnal hívatta a főnök és szigorúan kérdőre vonta.

-- Nem értem, mért vagy ilyen feldúlt – szólt László. – Olyan gyönyörű idő volt, hát elmentem túrázni. Nem vagyok bolond, ilyenkor bent ülni.

Most meg ott állt az öreg, borostásan, szakadt, mocskos kabátban és ugyanilyen állagú lapos sapkában a könyvesbolti eladó előtt és meglehetősen nehéz szag lengte körül. Gyakran bejött a boltba, soha nem vett semmit, nem is volt pénze, de szerette megnézegetni a könyveket. Nem lehet tudni, miről beszélgettek, de egyszer csak lekapta a fejéről a sapkát, megforgatta a fejét és azt mondta:

-- Kérem, nagysád, úgy nézze meg ezt a fejet, hogy 15 éve nem látott vizet! Engem nem lehet beállítani a sorba!

 

 

Merünk-e kísérletezni?

„A kisgyerek számára a kudarc még természetes része az életnek: elesik és újra feláll, gyakorol, amíg meg nem tanul átfordulni, kúszni, mászni, járni. Számára ez nem kudarc, hanem a tanulás természetes része, gyakorlás. Az azonban, hogy később hogyan viseli, ha valami nem sikerül, hogy kudarcként éli-e meg, azon múlik, tőlünk mit lát. Dühöngünk, ha valami nem megy? Káromkodunk? Egy halk cifra odamondás után magunkba fojtjuk? Rámondjuk, hogy "mert nekem soha nem sikerül semmi"? Fogat összeszorítva erőltetjük? Elvárjuk, hogy elsőre menjen? Lebeszéljük-e egy-egy ötletéről, mert "úgyse menne"? Mi, szülők, merünk-e kísérletezni az élet dolgaiban? A konyhában? A munkában? A kapcsolatainkban? Merünk-e elesésből újra felállni? Merünk-e tanulni? Hagyjuk-e, hogy a gyermekünk így tegyen?” (Vida Ágnes pszichológus)

Feri bácsi megoldotta

Falusi szín. Takaros porta az Unió magyar tartományában valahol az Alföldön.Kivonul az EU-bizottság Józsi bácsihoz, hogy ellenőrizze, mit ad a disznóinak.

Komisszár: Na, Józsi bácsi mit etetünk, mit etetünk?
- Hát mit, moslékot, darát, főtt krumplit. Innen kapjuk az iskolából...
- Micsoda?? Moslékot? Ólat bezárni, disznót kényszervágni, támogatást megvonni!!
Józsi bácsin végrehajtják az EU rendeleteket, amit könnyezve panaszol el Pista bácsinak, a falu másik gazdájának. Ám Pista bácsi sem kerüli el Brüsszel szemét, nála is ellenőrző látogatást tesznek.
- Na, Pista bácsi, mitől ilyen szép a malac az ólban?
(Fifikás, mert már hallotta, hogy járt Józsi komája.)
- Ezek kérem szépen csak dán premixet, amerikai szóját, brit húslisztet kapnak egy kis kukoricával. Csakis ISO tápokkal etetek!
- Micsoda?? Hát nem tudja, hogy a húsliszt, dögliszt etetése már a tizenötöknél is tilos volt? Nem hallott még a BSE kórról?
- Én kérem alássan...
- Kuss! Szankció, retorzió, telepbezárás!!
Pista bácsi bánatosan meséli el Feri komájának esetét az EU-bizottsággal, és siratja malackáit.
Természetesen Feri koma sem ússza meg a látogatást, de ő készült.
- Na, Feri bácsi, mit etet ezekkel a süldőkkel?
- Ezekkel? Semmit. Mindegyiknek adok reggel egy eurót, oszt azt vesznek rajta, amit akarnak!

Az önbizalom legfelsőbb foka

Az önbizalom olyan, mint az ész, mert roppant igazságtalanul lett elosztva, az egyiknek nagyon sok jutott és van, akinek szinte semmi. Másfelől meg pont az ellentéte, mert míg az önbizalom hiányát vagy meglétét mindenki érzékeli, sőt az előbbi miatt az emberek általában keseregni szoktak, nem hallottam még embert amiatt panaszkodni, hogy neki mily kicsiny agyai kapacitást juttatott a jóisten. Az az igazság, hogy megfelelő önbizalommal ideig-óráig még bizonyos képességbeli hiányosságok is elrejthetők a külvilág elől. Sőt, olykor saját magunk elől is.

Volt egy barátom az egyetemen, aki élt-halt a fociért. Nevezzük, Ignácnak! Elég sokat rúgtuk együtt a labdát, nem igazán észleltük a benne szunnyadó tehetséget, de hát mi nem voltunk szakemberek, meg egyébként is mindig elmondta, ő nincs hozzászokva a kispályához, meg, hogy otthon, a faluban, a saját csapatában tudja igazán megmutatni a képességeit. Mert a hazai pálya az igazi. No meg, a hazai közönség.

Egyszer aztán meghívott minket, nézzük meg, hogy focizik a maga fennkölt valójában, hazai pályán. Őszintén szólva, már mi is célozgattunk neki a dologra, mert nagyon fúrta az oldalunkat, milyen az, amikor ő igazán ki tud bontakozni.

Meg is érkeztünk egy vasárnap délben a faluba. A pályán már elég szép számú közönség gyűlt össze, bár akkor még csak az ificsapat rúgta a bőrt. Annak rendje, s módja szerint bemutatott minket a csapatnak meg az edzőnek és elmondta, hogy mi most őt jöttünk megnézni, mire azok meglehetősen döbbenten néztek ránk, de akkor ennek még nem tulajdonítottunk jelentőséget.

Aztán pályára léptek a nagyok is. A bíró belefújt a sípjába, s útjára indult a labda. Ignác csatárt játszott, egy-egy megmozdulását már a meccs elején szórványos fütty kísérte, de hát mindenkinek vannak rosszakarói és mindenütt vannak irigy emberek.

Úgy a tizedik perc környékén egy szögletnél elé pattant a labda, ő meg, senkitől sem zavartatva, alaposan a kapu fölé vágta. Ekkor a közönség soraiból már elhangzott néhány elégedetlen beszólás.

Néhány perccel később egyedül tört kapura, a hálóőr dermedten, mozdulatlanul várta, hogy mi fog következni, de ő nemes egyszerűséggel fejberúgta. Ám a pokol akkor szabadult el, amikor egy hazaadásnál elcsúszott a kapus, ő ott állt, szemben az üres kapuval, de mellé gurította.

Ekkor már megállás nélkül szidták. No meg, az édesanyját is.

-- Hülye Ignác! Falábú! Nyomorék Ignác! – üvöltött a közönség, hogy csak a legszalonképesebb megnyilvánulásokat idézzem.

A kórus egész a félidő végéig harsogott, annál is inkább, mert a továbbiakban is kihagyott két-három százszázalékos helyzetet. Szűk baráti körben, suttogva meg is állapítottuk, hogy ha minket így szidnának, soha az életbe nem állnánk be többé a csapatba.

Aztán végre lefújták a félidőt, a csapatok levonultak a pályáról. Gondoltuk, mondunk majd neki néhány biztató szót, mert biztosan nagyon maga alatt lesz. Ő ballagott le utolsónak, önelégült, büszke mosollyal az arcán.

Amikor meglátott minket, csak úgy, foghegyről odavetette: -- Hallottátok? Az egész közönség az én nevemet kiabálta!