Csak nem maga Lenin?

 

Az iskolában a gyerekek a libáról tanulnak. A tanárnő egy kitömött példányt hoz be az órára, és rákérdez:
- Na, gyerekek! Ki tudja nekem megmondani, hogy mi ez?
- Ez egy nyúl! - válaszolja Maruszja.
- Nem jó.
- Inkább egy gepárd! - üt rá a hasára Iván.
- Jaj, gyerekek, hát gondolkozzatok! Már órák óta róla tanulunk.
Megszólal Igorka:
- Csak nem maga Vlagyimir Iljics Lenin?

Oszika iskolás lett

Drága igazgatónő! Igazán nagyon hálás vagyok, hogy fogadott, az Oszika ügyében jöttem, de ezt valószínűleg kitalálta, hiszen emlékszik rám, nemrég voltunk itt beiratkozni. Én már akkor mondtam, hogy figyelemmel fogjuk kísérni a gyermek iskolai előmenetelét, és ön teljes mértékben egyetértett velem.

Jó, tudom, hogy ez még csak az első osztály és még csak két hete járnak iskolába, de már ennyi idő alatt is számtalan, nem igazán kedvező tapasztalatot szereztem, ezért így szóltam magamhoz: -- Erzsi lépni kell, ez nem mehet így tovább!

 

Drága igazgatónő, nekem már a tanévnyitón feltűnt, hogy itt valami nincs rendjén, amikor Oszikát csak úgy beállították, szinte belökték a többiek közé a sorba. De legalább előre állították volna, hogy mindenki lássa a nadrágját, melyet direkt erre az alkalomra varrattunk! No meg, hogy a gyerek érezze, ő itt valaki, nem egy a sok közül!

Micsoda? Hogy nagyság szerint sorakoztatták fel őket és nem ő a legmagasabb? Hát majd az lesz! Hogy nőjön meg az a gyerek, ha nem bíznak benne? Tudja mit? Mi lenne, ha Oszikát egy külön sorba állítanák, ahol nem vegyül többiekkel? És abban a sorban ő lenne a legnagyobb. Egyébként a gyerek otthon elmondta, hogy azóta is sorba kell állnia. Minden nap. De akkor sem jobb a helyzet, amikor leülnek. Tudja ki a padtársa? Az Udvaros Henike. No, hát én egy kicsit utána néztem ennek a gyereknek. Tudja, ki ennek az apja? Egy váltókezelő. Előbb még azt hittem, hogy valami jobb családból származik, mert úgy gondoltam, ez ugyanaz, mint a váltóhamisító, de aztán rájöttem, hogy engem átvertek. Hát mi lesz ebből a gyerekből ilyen társaságban?

De ez még semmi. Én nem tudom, önök mivel foglalkoznak itt az iskolában, de a gyerek két hete idejár és még nem kapott egyetlen ötöst sem. Hogy ilyenkor még nem is adnak jegyet? Ugyan, ez csak elhatározás kérdése. Önökből egyszerűen hiányzik a jóakarat. Hát az én gyerekem két hét után nem érdemel meg egy ötöst? Vagy hármat? Ezt kikérem magamnak!

Na meg, itt van ez a tanító néni! Képzelje, üzenetet írt nekem! Olvasom: „ Tisztelt Szülő! Értesítem, hogy gyermeke az iskolában verekszik. Ma azért pofozta meg Toronyi Pistikét, mert az nem akarta neki adni a labdáját!” Drága igazgatónő! Miféle dolog ez! Az én férjem üzletember, az üzleti világ meg kegyetlen. Mi mindig arra tanítottuk a gyerekünket, hogy legyen kemény és amit nem adnak oda, azt vegye el erővel. Hogy akarja ez a nő a való életre tanítani a gyereket?

Egyébként sem tetszik nekem. Túl fiatal és csinos. Tudja, előfordulhat, hogy néha a férjem fog a gyerekért jönni és nem lenne jó kitenni ilyen kísértésnek. Így is állandó stressz az élete. Egyik évben ott ül a vállalkozók bálján, mint „Az év vállalkozója”, a másik évben meg ott ül előzetesben. Viszont láttam tegnap itt az iskolában egy göndörhajú, kigyúrt testnevelőtanárt, ő kiválóan el tudná tanítgatni az elsősöket, ha a nagyobbakkal is megbirkózik. Hogy ő nem tanító szakos? Ugyan, biztosan van valami kiskapu!

Szóval, egyelőre röviden ennyi lenne. Én tudom, hogy Oszikához nem méltó ez az iskola, de mi itt vidéken, nem válogathatunk. Hát csak iparkodjanak! Nem leszünk hálátlanok. Mennyit is keres most, igazgatónő? Mennyit? Komolyan? És ezért minden hülye szülőt végig kell hallgatnia? Hihetetlen. Ha gondolja, beszélek majd az urammal, idővel biztosan lesz náluk üresedés valahol a titkárságon.

 

 

 

 

Nem rátalálok az igazira...

 

A felelős

A székelyek kártyáznak, egyszer csak bűz árasztja el a szobát.
Megszólal az egyikük:
- Milyen büdös van -- és kártyáznak tovább.
10 perc múlva szól a második:
- Biztos a kutya volt -- és kártyáznak tovább.
Negyed óra múlva mondja a harmadik:
- De hisz a kutya nincs is itt bent -- és kártyáznak tovább.
20 perc múlva megszólal a negyedik:
- Majd bejön.

Demeter Mihály volt 85-ös baka 21 évi orosz fogság után hazaérkezett

Beszélgetés a halmi határállomáson Demeterrel, aki két oroszországi gyermekét hozta el feleségének, akit három lányával hagyott itthon

(Megjelent: Kárpátalja, 1935.04.15.)
Az orosz parasztok élete a szovjetben.—Aki imádkozik, azt dupla adófizetéssel büntetik. — Pénz helyett búzát kapnak munkájukért a földmunkások

Csütörtök délután Halmi határállomáson a Bukarest—Prága gyorsvonatról egy „oroszoskülsejű” ember szállott le, két nyakig bebugyolált gyerekkel. Az egyik fiúcska, a másik kisleány. Két csomag volt náluk. Ruhaneműek és pokrócok. A furcsa külsejű ember еlőbb tört magyarsággal, azután oroszul kérdezősködött, hogy mikor indul a királyházai vonat.
— Királyháza felé akarok menni — mondotta az embereknek. Percek alatt a határállomás egész személyzete vette körül a szokatlan külsejű idegent. Az emberek faggatni kezdték, ki és micsoda, honnan jön, merre megy.
Feltűnő nyugodtsággal mondta el, hogy Demeter Mihálynak hívják, Oroszországból jött, már 21 éve volt távol. Megkértük Demetert, hogy mesélje el élete furcsa és kalandokban gazdag történetét:

1914-ben már a szerb fronton harcolt, egy év múlva az orosz—lengyel Dufnánál orosz hadifogságba esett.

Tehát Demeter Mihálynak hívják. Erős csizma van a lábán, fekete: nadrág, fekete bekecs, barna bőrkabát. Hatalmas bajusz díszíti arcát. Fején kék micisapka. Az orosz filmeken láthatunk ilyen figurákat. Törve beszél magyarul.

Most 42 éves. A háborúba, mint a mármarosszigeti 85-ös közös gyalogezred katonája indult. Egy évi frontszolgálat után került hadifogságba. Idehaza felesége és három leánya siratta.

— Amikor kitört az orosz forradalom, sokan nem tudtunk hazajönni. Többedmagammal, köztük egy huszti és egy tiszaújlaki magyar fiúval Krasnojarskba kerültünk. Fájt a szívem. Odahaza az asszony és három apró gyerek, Nem kaptam levelet, hazajönni nem tudtam. Krasnojarskban telepedtem le és itt dolgoztam. Megismerkedtem egy szép orosz özvegyasszonnyal, kinek az ura elesett a háborúban. Lassan összebarátkoztunk. Neki is volt két gyermeke. Én elmeséltem, hogy három gyermek sirat engem. Nemsokára összeálltunk vadházasságba.

Érdekes, hogy az orosz nőt is Annának hívták, mint a feleségemet. Megszerettem az orosz asszonyt, de a feleségemet mégsem tudtam elfelejteni. Teltek- múltak az évek, hiába írtam, nem jött válasz. Közben fiam született, ezt elneveztük Ivánnak. Mondtam az asszonynak, hogy mi sohasem esküdthetünk meg, mert ahogy lehet, hazamegyek a feleségemhez.

Végre 1930-ban megjött az első levél a feleségemtől. Ettől kezdve nem volt maradásom. Írtam, hogy szeretnék hazajönni. Megírtam, hogy más asszonnyal élek, akitől gyermekem van. Közben megszületett a második gyermek. Egy leány lett. Az Anna nevet kapta. Újra teltek az évek. Közben az én hűséges és szerető itthoni feleségem kijárta a minisztériumokban, hogy csehszlovák útlevelét kapjak és hazajöhessek. Örömmel indultam el a hosszú útra, azért fájó szívvel gondolok a szép orosz Annára, aki megkönnyítette életemet a vad idegenben.
Úgy állapodtunk meg, hogy én magammal hozom a két gyermekünket, míg az első urától való két gyermek ott marad nála, vigaszul.
— Mesélje el, hogy jöttek haza?

— Március 22-én még kemény tél volt Krasnojarskban. Akkor indultunk. 500 rubelbe kerültek a jegyek. Előbb Omskba mentünk. Innen Moszkvába és onnan Lengyelországon keresztül jöttünk haza. Ghica Vodánál léptük át a román határt és Kolozsváron, Nagyváradon keresztül érkeztünk Halmiba.

—Szent Isten — kiáll föl — mindjárt megy a vonat és 6 órakor már megölelhetem az én hűséges feleségem.

— Milyen volt az orosz fogság?
-- Hát bizony az orosz »feleségem« nagyon szép volt, meg azután fiatalabb is, de a szívem mégis hiába, az itthoni feleségemhez húzott haza.

— Mi történt a leányaival?
-- 21 év nagy idő. Megnőttek és mindhárman férjhez mentek. Vajon megismertem e őket?
— Meséljen valamit az oroszországi életről. Mennyit keresnek, milyenek a munkabérek?
-- Hát kérem, 1922-ben kaptunk 24 hold földet az államtól. Azon dolgoztunk és tisztességesen megéltünk. 1929-ben már visszavették a földet és ezentúl az államnak dolgoztunk. Munkánkért nem kaptunk pénzt. Fizetésben búzát adtak nekünk. Egy részét megtartottuk kenyérnek, a másik részéből az egyéb dolgokat szereztük be. Csendesen tengettük életünket.

 — Mit csináltak a többi hadifoglyok?

-- Ők is ugyanígy éltek. Megnősültek, gyerekeik oroszok lettek. Sokan már elfelejtették az anyanyelvüket is.
— Imádkoztak-e néha?
-- Azt bizony nem. A templomokat átalakították, mindet. Akit pedig az ügynökök imádkozáson kaptak rajta, azt dupla adófizetéssel büntették meg.

— Sok munkanélküli van Szovjetoroszországban?
-- Munka csak volna, de nagyon kevés a kereset.

Amíg Demeter beszél, szeretettel simogatja meg a két orosz gyereket, akik nagyon árván fogják magukat érezni. Mert bárhogy szeresse őket Anna asszony, a mostohájuk, az orosz anya szeretetét mégsem fogja tudni pótolni. Amíg az apa beszélt, addig a kis Anna csak meresztette gyönyörű két szemét.
A sors kereke forog. Talán egy szép napon beállít Rakaszra édesanyjuk és hazaviszi őket Krasnojarskba, szülővárosukba.