A mi boszorkányunk

 

 

Mari néni jócskán átlépte a hetedik ikszet, de húsz évet nyugodtan letagadhatott volna. Nemcsak a konyhában sürgött-forgott menyecskésen, kapálásban is alig tudtak vele lépést tartani a fiatalok. Buszra meg vonatra a világ minden kincséért sem ült volna fel, mert szerinte mindkettő az ördög találmánya. Hanem hetente kétszer vállára vette a batyut, gyalog indult a tíz kilométerre lévő város piacára, árulni.

Ezt igencsak nehezen tudta megemészteni az elkényelmesedett közgondolkodás. Egyre gyakrabban rebesgették, hogy valami boszorkányság lehet a dologban.

Történt egyszer, hogy a szomszéd tehene áttévedt a Mari néni kertjébe, és tetemes pusztítást végzett. Ezzel a szomszéddal Mari néni már vagy negyven éve haragban volt, így most minden dühét a szerencsétlen jószágra zúdította, válogatott szidalmak közepette űzte ki a birtokháborítót. Ami még nem is lett volna baj, de néhány nap múlva a tehénnek elapadt a teje, két hétre rá pedig kilehelte a lelkét.

Most már a Jóisten sem mosta le róla, hogy boszorkány. Igaz, hangosan csak szűk körben merték ezt kimondani, mert hat fiúunokája lévén, Mari néni jelentős fizikai erőt képviselt a faluban. Ám tény, hogy egy idő után vele riogatták a rossz gyerekeket, akik most már nagy ívben elkerülték.

Tetézte a bajt, hogy még a gyógynövényekhez is értett. Egy ízben meglesték, amint hajnalban nagy öl dudvával tér haza a közeli temetőkertből, így most már mindenki biztos volt abban, hogy a faluban boszorkány él. Gyermekei és unokái persze védték, visszautasították a súlyos vádat, de ha egyszer a köz fantáziája beindul, akkor nincs megállás.

A bennfentesek tudni vélték, hogy vacsorafőzés ürügyén boszorkánykonyhát üzemeltet, ahol válogatott gezemicékből ártó-, rontó- és bájitalokat állít elő. Egy reménytelenül szerelmes leányzó egyszer meg is kérte, hogy keverjen neki valami főzetet, mellyel visszaszerezheti a szíve választottját. Mari néni erősen feldühödött a nyilvánvaló provokáció hallatán, de haragját egy pillanatra sem mutatta ki.

-- Majd adok én nektek bájitalt! – gondolta magában. Jó adag hashajtó ricinusolajat kevert össze némi kamillateával, azt tanácsolta, hogy minél többet kell belőle egyszerre meginni. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy a leányzó ágynak, pontosabban illemhelynek esett. És lőn csoda! A csalfa fiatalember, meghallván, hogy egykori szerelme őmiatta esett betegségbe, visszatért hozzá, sőt, szorgalmasan ápolta.

Szóval a pletyka megállíthatatlanul hömpölygött tovább. Mari néni híres lett és vele az egész falu. Csak úgy tolongtak hozzá az emberek a testi, de főleg a lelki bajaikkal. Ő meg mindenkin próbát segíteni, de teljesen ingyen. Mert nem volt benne semmilyen üzleti szellem, de másokban igen. A szomszédban hamarosan megnyílt a Jóságos boszorkányhoz címzett fogadó, kissé távolabb  Mágia nevezetű kiskocsma, megalakult a Közösen a rontás ellen mozgalom, az önkormányzat pedig jelvényt és oklevelet bocsátott ki Mari néni arcképével és aláírásával, melyet aztán jó pénzért vásárolhattak meg az ide látogatók. Kijöttek a tévétől, no meg, persze az adóhatóságtól is, de Mari nénin nem találtak fogást, mert semmilyen, hivatalosan létező, szolgáltatást nem nyújtott, pénzt nem fogadott el.

Már csak a szűk család nem hitt benne, de később ez is megváltozott.

Mari néni épp a városból tartott hazafelé, amikor legidősebb unokája utolérte.

-- Szálljon be, mama, hazaviszem! – nyitotta ki előzékenyen az autó ajtaját.

-- Dehogy szállok! Hamarabb hazaérek én gyalog, mint te azzal a füstös masinával – felelte önérzetesen, mert nézni sem bírta unokája sportos vezetését.

Az unoka dühösen beletaposott a gázba, aztán a következő kanyarnál az árokban találta magát.

Mari néni több mint kilencven évig élt. Miután eltemették, a polgármester összehívta a képviselőket.

-- Valamit ki kell találnunk, mert ez nem mehet így tovább – mondta gondterhelten. -- Az utak sárosak, az óvoda düledezik, most meg még a boszorkányunk is itthagyott minket.

 

 

 

Dr. Vekerdy Tamás: Érzelmi biztonság

 

Jogos vagy törvényes?

 

A jogi egyetem záróvizsgáján az utolsó két diák izzad a kihúzott tétele felett.
- Jöjjön, kolléga! - szólítja az egyiket a professzor.
- Na, kolléga... Tudja a tételt?
- Háát... Nem jut eszembe semmi  - válaszol a nebuló.
- Hát kolléga, akkor maga nem lesz kolléga.
- Professzor úr! Lehet egy ajánlatom?
- Halljuk!
- Ha fel tudok Önnek tenni egy olyan jogi jellegű kérdést, amire nem tud válaszolni, beírja az ötöst?
- Ilyen pofátlan kérés 40 éves tanári pályafutásom alatt nem volt, de lássuk!
- Rendben. Mi az, ami egyben törvényes, de nem jogos, jogos de nem törvényes, és se nem törvényes, se nem jogos?
Pörögnek a kódexek, izzad a professzor úr, de nem tudja a választ.
- Rendben, megfogott, itt az ötös és takarodjon innen!
- Na, halljuk az utolsó mit produkál! - szólítja az utolsó diákot.
- Professzor úr... Én sem tudom ezt a tételt.
- Hát mi van ma itt? - fortyan fel a professzor.
- Rendben... Hallotta az előző diák által feltett kérdést?
- Hallottam - felel a diák.
- Rendben. És tudja rá a választ?
- Tudom.
- Tudja? Akkor, ha megmondja, átengedem egy kettessel.
- Rendben. Szóval az, hogy a professzor úrnak van ugye egy 20 éves felesége, az törvényes, de nem jogos. Azt, hogy a felesége az előző diák szeretője, az jogos, de nem törvényes. Az pedig, hogy ezért ő most ötöst kapott, én meg kettest, az se nem törvényes, se nem jogos.

A mese vége

  Korábban, gyenge pillanataimban, egy-egy verset is elkövettem és véletlenül fedeztem fel néhány éve, hogy az egyiket megzenésítették.

Hírességem története

 

Egyszer esett úgy életemben, az is jó régen volt, hogy híres lettem. Ha nem is világhíres, de az egész ungvári egyetem megismert, főleg annak a társadalomtudományi berkeiben váltam nevezetessé.

Mint a szocialista világban általában, bárhová jártál egyetemre, bármilyen szakot választottál, úgynevezett politikai tantárgyakat kellett tanulnod. Ezek különböző fedőneveken futottak, a párttörténelemtől (Magyarországon: a munkásmozgalom története) a dialektikus materializmuson át a tudományos kommunizmusig, de egytől egyig az agymosást szolgálták. Mert nem lehettél igazi pedagógus, mérnök vagy éppen orvos megfelelő ideológiai képzettség nélkül, aminek elengedhetetlen feltétele volt Lenin munkásságának alapos ismerete.

Ennek megfelelően aztán mélységesen utáltuk ezeket a tantárgyakat, amit a tanárok többsége is tudomásul vett. Az előadásokat többnyire végigbóbiskoltuk, a szemináriumokat pedig, ahol általában három, előre megadott kérdésből kellett kiselőadást tartanunk, valahogy túléltük.

Talán nem árulok el nagy titkot vele, hogy a tanulmányi eredmények szempontjából az egyetemi hallgató legnagyobb ellensége a bulizás. Már-már olyan érzése van az embernek, hogy az ördög bulinak álcázva torpedózza meg a kötelességtudó és szorgalmas diák tanulási vágyát. A nem kötelességtudó és szorgalmas diák esetében pedig csírájában fojtja el a szándékot is.

Volt egy, egyébként nagyon értelmes, diáktársam, akitől egyszer megkérdezte egy tanár: -- Mondja, magára soha nem szokott rátörni egy kis tanulási vágy?

-- Dehogy nem, Imre bácsi, ez nagyon gyakran előfordul – felelte.

-- És olyankor mit csinál? – kérdezte a másik.

-- Hát leülök egy jó csöndes sarokba és megvárom míg elmúlik – hangzott a válasz.

Szóval, egy ilyen átbulizott éjszaka után estem be egy párttörténelem szemináriumra és nyomban elfoglaltam jól megérdemelt helyemet évfolyamunk eminens tanulója mellett, abban bízva, hogy esetleg ő majd kisegít, ha baj van. Meleg volt, fáradt voltam és el is szunyókáltam. Azt még észleltem, hogy bejön a tanár és monoton hangon kezd valamit magyarázni.

Egyszer csak az én eminens padtársam megbökött, én felnéztem, és azt láttam, hogy a tanár engem néz, sőt, mintha a nevemet is mondta volna.

-- Istenem! --  hasított belém. – Ez most pont engem hív ki.

Felkaptam a szomszédom előtt heverő vastag füzetet, biztos voltam abban, hogy a mind a három kérdést töviről hegyire kidolgozta és elindultam a katedra felé. Álmos szemeim egy pillanatra érzékelték, hogy az egész évfolyam, sőt a tanár is tágra nyílt csodálattal mered rám, de én ezzel nem törődtem, csak mentem a végzetem felé, mert egy igazi férfi nem hátrál meg.

-- Tessék, fiatalember, akkor halljuk az első kérdést !– mondta a tanár némi elégedettséggel a hangjában, miután felálltam a katedrára.

Ekkor kinyitottam a füzetet…, lapoztam és rámeredtem az első oldalra. Az volt odaírva „Általános nyelvészet”. Aztán csak lapoztam és lapoztam, de egy árva szót nem találtam sem Leninről, sem a kommunizmusról.

-- Csak tessék, tessék, bátran! – szólt a tanár. – Türelmetlenül várjuk.

Némi habozás után szólaltam meg.

-- Őszintén szólva…. én az első kérdésből nem készültem – hebegtem.

-- Nem? – kérdezte ő döbbenten.

-- Nem – feleltem én, minden mindegy alapon.

Kicsit gondolkodott, látszott rajta, hogy teljesen tanácstalan.

-- Na, lássuk akkor a második kérdést! – szólt nagyot sóhajtva.

-- Őszintén szólva … -- ahogy ezt kimondtam, már röhögött az egész csoport. – Őszintén szólva… én a másodikból sem készültem.

Az arcát teljesen elöntötte a düh. Halkan káromkodott egyet.

-- Akkor halljuk a harmadik kérdést, az isten szerelmére! – parancsolt rám mérgesen.

-- Őszintén szólva… -- mondtam teljesen összezsugorodva, miközben a csoport már hangosan nyerített a röhögéstől. – Őszintén szólva… én ebből sem készültem.

Amikor leültem a helyemre és visszaadtam a füzetét, eminens szomszédom döbbenten nézett rám.

-- Mit csináltál, te hülye? Minek mentél ki, ha nem készültél? – kérdezte.

-- Mért mentem? Hát mert engem szólított. Hiszen épp te ébresztettél fel --válaszoltam.

-- Ez hihetetlen! Azért löktelek meg, mert horkoltál és mert téged nézett! Ő meg épp azt kérdezte, ki szeretne referálni az első kérdésből!

A szeminárium végén a tanár odaintett magához.

-- Nézze! Húsz éve tanítok az egyetemen. Nekem már rengeteg olyan diákom volt, aki nem készült, de olyan még egy sem akadt közöttük, akik önként jelentkezett volna. Most belőlem akart hülyét csinálni vagy saját magából? Vagy talán ez egy fogadás?

Elmeséltem neki töviről hegyire, hogyan esett meg, ami megesett. Akkorát röhögött, hogy zengett tőle a folyosó. Aztán azt mondta, menjek vele. Megálltunk a tanszék ajtaja előtt, ő bement, nekem kint kellett várnom. Kis idő múlva kacagást hallottam bentről, az ajtó kinyílt, ott állt velem szemben a tanszék teljes személyi állománya.

-- Íme, az én önkéntesem! – mutatott rám a tanár és szinte felrobbant az emelet. Utána még két tanszéket látogattunk így meg, fásultan, megadóan követtem.

Egyszer esett úgy életemben, az is jó régen volt, hogy híres lettem. Ha nem is világhíres, de az egész ungvári egyetem megismert, főleg annak a társadalomtudományi berkeiben váltam nevezetessé.