Mari néni
jócskán átlépte a hetedik ikszet, de húsz évet nyugodtan letagadhatott volna.
Nemcsak a konyhában sürgött-forgott menyecskésen, kapálásban is alig tudtak
vele lépést tartani a fiatalok. Buszra meg vonatra a világ minden kincséért sem
ült volna fel, mert szerinte mindkettő az ördög találmánya. Hanem hetente
kétszer vállára vette a batyut, gyalog indult a tíz kilométerre lévő város
piacára, árulni.
Ezt igencsak
nehezen tudta megemészteni az elkényelmesedett közgondolkodás. Egyre gyakrabban
rebesgették, hogy valami boszorkányság lehet a dologban.
Történt
egyszer, hogy a szomszéd tehene áttévedt a Mari néni kertjébe, és tetemes
pusztítást végzett. Ezzel a szomszéddal Mari néni már vagy negyven éve haragban
volt, így most minden dühét a szerencsétlen jószágra zúdította, válogatott
szidalmak közepette űzte ki a birtokháborítót. Ami még nem is lett volna baj,
de néhány nap múlva a tehénnek elapadt a teje, két hétre rá pedig kilehelte a
lelkét.
Most már a
Jóisten sem mosta le róla, hogy boszorkány. Igaz, hangosan csak szűk körben
merték ezt kimondani, mert hat fiúunokája lévén, Mari néni jelentős fizikai
erőt képviselt a faluban. Ám tény, hogy egy idő után vele riogatták a rossz
gyerekeket, akik most már nagy ívben elkerülték.
Tetézte a
bajt, hogy még a gyógynövényekhez is értett. Egy ízben meglesték, amint
hajnalban nagy öl dudvával tér haza a közeli temetőkertből, így most már
mindenki biztos volt abban, hogy a faluban boszorkány él. Gyermekei és unokái
persze védték, visszautasították a súlyos vádat, de ha egyszer a köz fantáziája
beindul, akkor nincs megállás.
A
bennfentesek tudni vélték, hogy vacsorafőzés ürügyén boszorkánykonyhát
üzemeltet, ahol válogatott gezemicékből ártó-, rontó- és bájitalokat állít elő.
Egy reménytelenül szerelmes leányzó egyszer meg is kérte, hogy keverjen neki
valami főzetet, mellyel visszaszerezheti a szíve választottját. Mari néni
erősen feldühödött a nyilvánvaló provokáció hallatán, de haragját egy
pillanatra sem mutatta ki.
-- Majd adok
én nektek bájitalt! – gondolta magában. Jó adag hashajtó ricinusolajat kevert
össze némi kamillateával, azt tanácsolta, hogy minél többet kell belőle
egyszerre meginni. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy a leányzó ágynak,
pontosabban illemhelynek esett. És lőn csoda! A csalfa fiatalember, meghallván,
hogy egykori szerelme őmiatta esett betegségbe, visszatért hozzá, sőt,
szorgalmasan ápolta.
Szóval a
pletyka megállíthatatlanul hömpölygött tovább. Mari néni híres lett és vele az
egész falu. Csak úgy tolongtak hozzá az emberek a testi, de főleg a lelki
bajaikkal. Ő meg mindenkin próbát segíteni, de teljesen ingyen. Mert nem volt
benne semmilyen üzleti szellem, de másokban igen. A szomszédban hamarosan
megnyílt a Jóságos boszorkányhoz címzett fogadó, kissé távolabb Mágia nevezetű kiskocsma, megalakult a Közösen
a rontás ellen mozgalom, az önkormányzat pedig jelvényt és oklevelet bocsátott
ki Mari néni arcképével és aláírásával, melyet aztán jó pénzért vásárolhattak
meg az ide látogatók. Kijöttek a tévétől, no meg, persze az adóhatóságtól is,
de Mari nénin nem találtak fogást, mert semmilyen, hivatalosan létező,
szolgáltatást nem nyújtott, pénzt nem fogadott el.
Már csak a
szűk család nem hitt benne, de később ez is megváltozott.
Mari néni
épp a városból tartott hazafelé, amikor legidősebb unokája utolérte.
-- Szálljon
be, mama, hazaviszem! – nyitotta ki előzékenyen az autó ajtaját.
-- Dehogy
szállok! Hamarabb hazaérek én gyalog, mint te azzal a füstös masinával –
felelte önérzetesen, mert nézni sem bírta unokája sportos vezetését.
Az unoka
dühösen beletaposott a gázba, aztán a következő kanyarnál az árokban találta
magát.
Mari néni
több mint kilencven évig élt. Miután eltemették, a polgármester összehívta a
képviselőket.
-- Valamit
ki kell találnunk, mert ez nem mehet így tovább – mondta gondterhelten. -- Az
utak sárosak, az óvoda düledezik, most meg még a boszorkányunk is itthagyott
minket.