Költségcsökkentés

 

 

A gátak állapota kezdett kritikussá válni, ezért az állam felvett egy gátőrt, havi 100.000 forint fizetéssel.
Két hónap múlva a hivatalban valaki feltette a kérdést:
- Ez a szerencsétlen gátőr honnan tudná, hogy mit kell neki csinálnia?
Ezért felvettek mellé egy oktatót, és egy munkavédelmi előadót, 150.000 forint fizetésért.
Újabb hónap múlva ismét elkezdett gondolkozni az állami agytröszt:
- Vajon a gátőr biztosan jól teszi a dolgát?
Felvettek két ellenőrt 200.000 forintért, akik bármikor ellenőrizhették a munkáját.
Hamarosan újra kérdések merültek fel:
- Itt van ez a nagyon hasznos munkát végző gátőr, de a közvélemény nem is hallott még róla és az áldozatos munkájáról!
Tehát felvettek két marketingest és egy szóvivőt, majd lebonyolítottak egy óriásplakátos reklámkampányt, a gátőri feladatok minél szélesebb körben történő ismertetése érdekében. Minderre havi 6 millió forintot különítettek el.
Nemsokára azonban jött a hír, hogy a kormány takarékossági intézkedéseket vezetett be, minden állami szervezetnél költségcsökkentést rendeltek el.
Így történt meg, hogy kirúgták a gátőrt..

Kárpátalja hivatalnokainak nemzetiségi elosztódása nem felel meg az autonómia szellemének II.

 

(Folytatás)

(Megjelent: Kárpáti Magyar Hírlap, 1933.12. 29.)
A képviselőház költségvetést tárgyaló egyik ülésén Bródy Endre Kurtyák-párti képviselő nagy beszédet tartott, melyben összehasonlította Kárpátalja minden rendű és rangú hivatalnokainak nemzeti elosztódását az autonómia szellemével.
Bródy beszédét az adójövedelmek nagymérvű csökkenéséből tapasztalható gazdasági válság taglalásával kezdte, majd adómoratóriumot és Kárpátalja gazdálkodásáról szóló pontos elszámolást követelve, rátért Kárpátalja közigazgatásának elcsehesítésére.
Ennek igazolására bemutatta a képviselőháznak az alábbi statisztikát :

Az iskolák terén: A magyarok Kárpátalján 658 népiskolát hagytak és 120 óvodát. Ebből volt 231 magyar állami, 4 községi, 334 gör. kath. felekezetű (ruszin tannyelvvel is, 25 róm. kath. (magyar és német tannyelvvel), 30 ref., 2 zsidó, 12 kincstári.
Ezekből 1920-ban maradt: magyar tannyelvű állami 28, ruszin áll. 130, cseh áll. 22, német áll. 7, gör. kath. 191, róm. kath. 25, ref. 30, zsidó 2, kincstári 12, román tannyelvű áll. 4, vegyes áll 20, községi 4, vagyis összesen 475 iskola. Csökkenés 163.
1931—32-ben a statisztika szerint volt: cseh áll. 148, német áll. 4, magyar áll. 33, román áll. 3, vegyes áll. 21, orosz áll. 370, összesen : 579. Községi 2 német, 2 magyar és 1 vegyes.
Felekezeti gör. kath.: cseh 2, magyar 5, orosz 54, összesen 61. Felekezeti róm. kath.: 5 cseh, 6 német, 15 magyar, 1 orosz, összesen 27. Zsidó felekezeti : 2 cseh, 4 zsidó, összesen 6. Református felekezeti: 45 magyar. Kincstári: 1 cseh, 2 német, 1 magyar, összesen 4,vagyis : 158 cseh iskola, 14 német, 101 magyar, 3 román, 22 vegyes, 425 orosz, 4 zsidó, összesen 727 iskola. A cseh iskolák 499 tanerővel dolgoznak (a magyar éra alatt a magyarosító iskolák 240 tanerőt alkalmaztak).
A tanerőket egyébként iskola- épületek építése nélkül szaporítják. Eddig Kárpátalján 2143 tanerő működik s iskolaépület csak 727 van. A többi egészségtelen épületben, csűrökben és magtárakban tanít.
Az óvodákból a magyaroktól maradt 120 magyar áll. óvoda. Ma van 45 orosz áll. és 43 cseh áll. óvoda. Polgári iskola maradt 10. 1931—32-ben volt 18. Ebből ruszin 6, magyar 4, cseh 14. A népesség statisztikája szerint : Kárpátalja lakossága 446.916 lélek. Ebből 27.932 lélekre esik egy polgári iskola. Cseh és szlovák nemzetiségű lakosainak száma: 47.203 és van 14 cseh polgári iskola, vagyis 3371 lélekre esik 1 polgári. A magyarok hagytak 4 gimnáziumot és 3 tanítóképzőt. Ma ugyanennyi van, de még külön 3 cseh gimnázium és 1 cseh tanítóképző. Egy orosz gimnáziumra 111.729 lélek esik, egy csehre 15.734 lélek. 1 ruszin tanítóképző 148.972 lélekre esik, és 35.961 lélekre egy cseh képző. 349 lélekre esik egy ruszin tanító és 105 lélekre egy cseh tanító.
Az elmúlt 15 év alatt épült 49 ruszin iskola 7,635.951 K. értékben és 1 magyar iskola 200.000 K. államsegéllyel. Ugyanekkor épült 20 cseh iskola 13,525.055 K. értékben. A különbség majdnem 6 millió korona.
Ruszin egyetem és ruszin színház nincs, ellenben a magyarok alatt volt Dolhán 3 korcsma, ma van 16, Huszton volt 45, ma van 65, Técsőn 11, ma 20, Uzsokon 2, ma 6, Izán 3, ma 8, Toronyán 4, ma 8, Hajasdon 4 ma 7.
Az egyetlen ilosvai járásban volt 66 korcsma, ma van 128.
A nép elszegényedésére jellemző, hogy míg 1926-ban 4.978,732.915 K. egyenes adó folyt be Kárpátalján, addig 1932-ben 2.322,329.066 K. Az adóbevétel tehát több mint a felére csökkent.

 

 

Egy Sztálin-kép története

 

1995-ben Budapesten az egyik szemeteskukában egy megsárgult, szakadozott Sztálin-képet találtak, melyet szemmel láthatóan valamilyen keretből vágtak ki. A képet, a többi szeméttel, együtt elszállították. Pedig ennek a képnek története van.

P.Ignác vásárolta még az 50-es évek elején. Hithű kommunista volt. Amikor annak idején élet-halál között lebegve feküdt a láger hideg kövén, hirtelen eltűntek az őrök, majd tankok zúgása hallatszott, aztán katonák nyomultak be a barakk ajtaján, dobtáras géppisztollyal a kezükben és vörös csillaggal a sapkájukon. Őt kórházba vitték, megetették, gyógyszert is kapott. Azóta biztos abban, hogy ez a legjobb és legigazságosabb rendszer, mely valaha létezett az emberiség történetében.

Amikor visszajött Pestre, elkeseredve tapasztalta, hogy a rokonságból alig maradt valaki, viszont rögtön belevetette magát az új világ építésébe. Azonnal kérte felvételét a pártba és katonai pályára lépett, egy év múlva pedig tisztiiskolára küldték. A rendszer igazán nem volt hálátlan, hamarosan lakást kapott, méghozzá a belvárosban. Ő pedig, mélyen meghatva ettől a gondoskodástól, már a beköltözés előtt megvette a képet és felrakta a falra. Méghozzá a hálószobába, az ággyal szemben, mintha valamiféle kommunista háziáldás lenne.

Teltek-múltak az évek, Ignác szépen lépkedett felfelé a ranglétrán, a vezetés egyre inkább felfigyelt rá, különösen, hogy önszorgalomból megtanult oroszul. Egyre-másra kapta az elismeréseket és ő ilyenkor mindig hálás pillantásokat vetett Sztálin-elvtárs felé, sőt olykor meg is simogatta. Így nem csoda, hogy, amikor A Nagy Vezér meghalt, teljesen megtört, napokig a sírás kerülgette, sőt, amikor senki nem látta, otthon leült a kép elé és hangosan zokogott. Később mindenféléket lehetett hallani, például, hogy a legmagasabb szinte is kritizálták Sztálin elvtársat, de ő ezt egy mocskos dolognak tartotta és csak még jobban a szívébe zárta.

57-ben előléptették, aztán a minisztériumba került és így rendszeresen találkozhatott a szovjet elvtársakkal. Mindig csodálta bennük, hogy milyen hűségesek a párthoz, mennyire felkészültek ideológiailag és mennyit sokat bírtak inni. Amikor este hazament egy ilyen hosszúra nyúlt találkozás után, mindig megsimogatta a képet.

A 60-as évek végén aztán eljött az ő ideje, kinevezték összekötőnek, rendszeresen el kellett utaznia a Szovjetunióba. Első útja Taskentbe vezetett, ahol forróság volt és por. A szállóban nem működött a hűtő, sőt akadozott a vízszolgáltatás is, a klímáról akkor még nem is hallottak. A második napon bekopogott a szállodaigazgatóhoz, aki igazgató egy poros bőrkanapén feküdt az irodájában, fölötte pedig ventilátor duruzsolt.

-- Elnézést, igazgató elvtárs, nem szeretném feltartani – csak szólni szeretnék, hogy akadozik a vízszolgáltatás és nem működik a hűtő.

A másik döbbenten nézett rá.

-- Akadozik? Na és? Az egész városban akadozik, mért pont itt lenne? A hűtőt meg csak azért tartjuk, mert benne van a leltárban. Már rég ki kellett volna cserélni?

-- Akkor mért nem cserélik ki? – kérdezte Ignác.

-- Mondja, maga honnan jött? Azt hiszi, csak úgy bemegyünk a boltba és veszünk egy hűtőt? Az egész városban nem lehet kapni.

Ignác másnap végigjárta a boltokat és meggyőződhetett róla, hogy hűtő valóban nincs. Sőt, sok minden más sem.

Taskentből Murmanszkba vezetett az útja. Miután lejelentkezett az illetékes katonai vezetésnél és elszállásolták, városnézésre indult. Egyszer csak az egyik műszaki bolt előtt, a hóban felfigyelt a csomó ládára, melyeket láncokkal kötöztek egymáshoz.

Bement a boltba és jóleső örömmel konstatálta, hogy itt van hűtő.

-- És odakinn mi van a ládákban? – kérdezte a boltvezetőtől.

-- Hát hűtők vannak azokban is, csak nem férnek el a boltban. Tudja, itt alig veszi valaki, ezek pedig csak hozzák meg hozzák! Hiába szóltunk, azt mondták, ide ennyi van kiutalva.

-- De ember! Miféle hülye rendszer ez? Most jövök Taskentből, ahol majd megőrülnek hűtő nélkül!

Néhány perc múlva egy fekete autó állt meg a bolt előtt. Kiszállt három marcona férfi, Ignácot beültették az autóba és elvitték egy komor épületbe. Igazoltatták, kikérdezték, és bár soha nem mesélt róla, állítólag néhány pofon is elcsattant.

-- Csak azért engedjük el, mert maga egy baráti ország baráti hadseregének a tisztje, de vigyázzon magára! – mondták neki.

Miután hazatért, áthelyezték, az egyik háttérintézmény oldalfolyosójának a végén kapott egy íróasztalt.

Otthon egy darabig még nézegette Sztálint, de már ne érzett semmit.

Aztán egy nap meglátogatta a fia.

-- Meddig akarod még őrizgetni ezt a képet, apa? – kérdezte. – Már nem mutogatja senki.

Kidobni nem merte, hátha valaki megtalálja, besúgja az elvtársaknak és ki tudja, hogy reagálnának rá. Ekkor vágta ki a keretből és dugta el a szekrény mélyére.

1995-ben Budapesten az egyik szemeteskukában egy megsárgult, szakadozott Sztálin-képet találtak, melyet szemmel láthatóan valamilyen keretből vágtak ki. A képet, a többi szeméttel, együtt elszállították, pedig ennek a képnek története van.

 

 

 

 

 

 

A szibériai wc

 

Egy szibériai honpolgár érdekes, csomagolópapírba burkolt valamit fedez fel a moszkvai GUM-ban. Az van ráírva, hogy “Szibériai WC”. Megveszi, hazautazik Szibériába, kibontja, hát látja, hogy a WC két botból áll. Használati utasítás nincs hozzá mellékelve. Levelet ír a GUM-nak, hogy írják meg neki, hogyan kell használni az eszközt. Mire a következő választ kapja:
– Szúrja le a botot a tajgában, guggoljon le, kapaszkodjon belé, a másikkal pedig hessegesse a farkasokat!

A bukás hétköznapjai

A Szovjetunió agonizálásának utolsó éveiben egyre gyarapodtak a bukásra utaló jelek, bár akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy ez már a vég, pontosabban, el sem tudtuk azt képzelni. Ám visszagondolva egyértelműen látszott, még ezekből az apró jelekből is, mert a helyzet drámaiságát gondosan titkolták előttünk: ez így sokáig nem mehet. Nem árt ezekre emlékezni, mert egyre gyakrabban bukkan fel Ukrajnában valamiféle nosztalgia az egykori Szovjetunió iránt, ami  a fiatalok esetében még talán magyarázható a tájékozatlansággal, az idősebbeknél viszont szinte megmagyarázhatatlan ez a szelektív emlékezet.

Akkoriban a megyei lap gazdaságpolitikai rovatánál dolgoztam és mint ilyen, szinte minden vállalathoz bejárásom volt. Már korábban is számtalan jelét láttam a romlásnak, de a véghajrában ezek egyre sokasodtak.

Egy Munkács melletti gyárban egyszer arra figyeltem fel, az adminisztráció épülete a legnagyobb a cégnél.  Odabenn, a hosszú folyosóról jobbra és balra is nyíltak az irodák, melyekben legalább négyen-öten, valahol pedig tízen is ültek és ugyanez folytatódott az épület még három szintjén. Az igazgatótól aztán megtudtam, hogy a gyárnak összesen 320 dolgozója van, aminek pont a fele, 160 az irodai dolgozó, de igazából több adminisztratív álláshely van, csak néhányat nem tudtak betölteni. Amikor pedig megkérdeztem tőle, hogy lehet így nyereségesen termelni, büszkén kihúzta magát és azt mondta: -- Sehogy! Mi egy tervezetten veszteséges vállalat vagyunk.

Az egyik bútorgyárban azt vettem észre, hogy a frissen beszállított deszkákat a teherautóról egyszerűen leöntötték a sárba. Sőt a következő teherautó egyszerűen áthajtott a szétszóródott deszkákon. Amikor ezt a főmérnöknek szóvá tettem, azt mondta, nincs itt idő ilyen apróságokkal foglalkozni, nyakukon a hónap vége, a tervet kell teljesíteni.

A „terv” egyébként is egy bűvös szó volt. Elmentem egyszer az egyik bútorgyárba, ahol végigvezettek a termelési fázisokon. A folyamat vége felé a szép, politúrozott szekrényajtót szerelték fel a szép, politúrozott szekrényre, ami abból állt, hogy a faforgácslapból készült ajtóba egy hatalmas kalapáccsal belepüfölte a facsavart az ajtóba, pedig mellette lógott az elektromos csavarhúzó.

-- De hát ez két nap alatt ki fog belőle esni! – mondtam neki döbbenten.

-- Itt nincs idő ezzel foglalkozni, a tervet kell teljesíteni – mondta a legnagyobb lelki nyugalommal.

De nem kellett ahhoz bemenni a gyárba, hogy lássuk, nagy a baj. A 80-as évek közepén, fiatal házasként bementünk Ungvár egyetlen bútoráruházába, hogy legalább egy szobabútort vegyünk. Kiválasztottuk, aztán előjegyzésbe vettek minket 1999-re (!).

Arról már nem is szólva, hogy akkoriban, ha nem álltunk be hajnalban, nyitás előtt egy órával a sorba az élelmiszerbolt előtt, akkor már nem jutott sem kenyér, sem pedig tej. A legtöbb arucikket nem lehetett megvenni, csak beszerezni. Méghozzá jókora felárral. Egy ismerősöm háti permetezőt akart venni, ami tíz rubelbe került, de nem kapott sehol. Aztán valakinek a valakije ismert valakit, aki megfelelő helyen dolgozott és kerítettek neki egyet. Persze, húsz rubelért.

A mostani ukrán vezetést nagyon gyakran szidják a lopás és a korrupció miatt és meg is érdemlik. De látni kell, hogy a lopás és a korrupció már az előző rendszerben is átszőtte az egész társadalmat, mert ahol áruhiány van és ahol mindenhez engedély kell, ott ez természetes. A szemes kávét olyanoktól lehetett beszerezni, akik valamelyik kávézóban vagy nagykernél dolgoztak, a húst azoktól, akik valamelyik húsipari vállalatnál és az autósok nagy része úgy műszakiztatta az autóját, hogy beküldött az illetékesnek egy üveg konyakot, meg a papírokat. Az meg teljesen természetes volt, hogy egy kolhozelnök vagy gyárigazgató csak úgy mehetett fel Kijevbe, a minisztériumba, ha előtt jól megrakta a csomagtartóját. Még szerencse, hogy Kárpátalján bőven akadt bor, pálinka és gyümölcs.

Ungváron a vágóhíd közelében laktunk. Egy este, hazafelé menet majdnem fejbe vágtak egy nagy csomag hússal, ugyanis átdobták a kerítésen. Mire magamhoz tértem, már ott is volt a címzett, hóna alá csapta a csomagot és elsietett.

Persze, sokáig sikerült elhitetni, hogy ezek nem a rendszer működési zavarait jelzik, hanem csak helyi anomáliák, hogy ez még mindig jobb, mint a rothadó kapitalizmus, ahol kizsákmányolják a dolgozót. Sikerült, mert az emberek 90 százaléka soha sem jutott el külföldre. A 70-es évek végén, még egyetemistaként meg akartam látogatni a nagybátyámat Debrecenben. Persze, meghívó kellett hozzá, hogy útlevelet kapjak, meg az egyetemi pártbizottság ajánlása. Behívattak a pártbizottságra, ahol a nagyjából a következő beszélgetés zajlott:

-- Magyarországra akar menni?

-- Igen, szeretnék.

-- A Szovjetuniót már ismeri?

-- Igen, elég sokfelé jártam.

-- Vlagyivosztokban járt már?

-- Ott még nem.

-- No, majd ha Vlagyivosztokot is ismeri, akkor menjen külföldre.

Persze, a gorbacsovi enyhülés során már egyre többen léphették át az országhatárt és egyre kevesebben hitték el a süket dumákat.

A 80-as évek vége felé jutott el az első amerikai delegáció Ungvárra. Több gyárba is elvitték őket, a szerkesztőségből engem küldtek ki, hogy kísérjem őket és tudósítsak a látogatásról. Ahogy végigsétáltunk az egyik gyárudvaron, a munkások kiálltak az épületek ajtajába és mosolyogva integettek a becses vendégeknek. Egyszer csak a párttitkár a küldöttség vezetőjéhez fordult, a munkásokra mutatott és azt mondta:

-- Látja, milyen boldogok nálunk az emberek?

Az egy pillanatra megállt, megvárta amíg a tolmács lefordítja neki a mondatot, aztán azt kérdezte:

-- Vajon akkor is ilyen boldogok lennének, ha tudnák, milyen rosszul élnek?