Bercsényi Szálloda - képeslap, Ungvár, 1914

 

 

A levelezőlap képes oldalán, az ungvári Bercsényi szálloda saroképülete látható. Földszintjén étterem és sörcsarnok működött. 1914-ben Pindinger Lajos vezette az akkor 36 szobás, étteremmel és kávéházzal rendelkező hotelt. Később a csehszlovák érában eltávolították a homlokzatról a Bercsényi nevet, bár egy 1933-as térképen szerepel, mint Berčeni hotel. Szintén ebben az épületben volt a Slovenska Banka helyi fiókja is, részben a korábbi étterem és sörcsarnok helyén.  Jogtulajdonos: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum

Balszerencse

 

Halálos ágyán kérdezi az öreg székely az asszont:
- Véri, velem vótál-e, miko' a komonisták elvették a tehenyünköt?
- Veled vótam.
- Velem vótál-e, miko' elvittek engemet a Duna csatornához?
- Veled vótam.
- Velem vótál-e, miko' elvették a második tehenyünköt es?
- Akkor es veled vótam.
- S most es velem vagy-e halálos ágyomnál.
- Most es itt vagyok.
- Véri, Véri, te egyfolytába' csak a bajt hozod reám.

Találkozásom a proletárdiktatúrával

 

Persze, tudom én, hogy az idősebbek valamennyien tanultak a proletárdiktatúráról, sőt még vannak is halvány emlékeik róla, de én személyesen találkoztam vele, sőt, nekem még be is mutatkozott. Persze, nem a legkedvesebb arcát mutatta, egyáltalán nem volt nekem szimpatikus. De mit várhat az ember egy diktatúrától?

Az ungvári egyetemen, mint ahogy a keleti blokk felsőoktatási intézményeiben mindenütt, kiemelt figyelmet szenteltek az ifjúság politikai, ideológiai nevelésének, magyarul: az agymosásnak. Egész sor olyan tantárgyunk volt, mely leginkább ezt célozta, amit a diákok kénytelen-kelletlen elviseltek.

Az egyik ilyen tantárgyból egy nagyon jóindulatú, meglepően laza öregúr tartotta az előadásokat, valami háborús veterán lehetett, előszeretettel alkalmazták őket erre a feladatra, mintegy érdemeik elismeréséül. A szemináriumokat viszont egy magas, kopasz, középkorú alak tartotta, gestapós tiszteket szoktak játszani ilyen fizimiskával a háborús filmekben.

Kifejezetten irritált minket ez az alak a lekezelő stílusával, az arroganciájával, egyáltalán, az egész megjelenésével. Minden szemináriumon (szerencsére, nem volt belőle sok) elmondta, hogy itt ő képviseli a proletárdiktatúrát és a proletárdiktatúra nem ismer kegyelmet, könyörtelenül lecsap mindenkire, aki keresztezi az útjait. Meg azt, hogy a kommunizmus alapeszméje a következő: „Mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.”

Az utolsó szemináriumon aztán elkövette azt a hibát, hogy megkérdezte, kinek van kérdése. Én meg elkövettem azt a hibát, hogy komolyan vettem. Amikor felemeltem a kezem, mindenki döbbenten nézett rám. Leginkább ő. Itt soha nem kérdezett senki semmit. Egy proletárdiktatúrában már maga a kérdezés is félreérthető, mert akár azt is jelentheti, hogy kételkedünk.

-- Na, csak tessék, fiatalember, hallgatom – mondta kényszeredetten.

Ekkor már én is éreztem, hogy ezt nem kellene, de nem volt visszaút. Miközben lassan felálltam, a mellettem ülő lány kétségbeesetten cibálta a karomat, hátha mégis visszaülök.

-- Hát…, nekem… csak két kérdésem lenne – szólaltam meg bizonytalanul. – Az egyik, hogy miként tudják megítélni odafönn az én képességeimet, amikor még soha sem láttak…. A másik, hogy akkor a pedagógusok azért keresnek olyan keveset, mert szerények a szükségleteik?

Előbb úgy nézett rám, mint aki rosszul hall, aztán meg úgy, mintha az édesanyját szidtam volna.

-- Maga aljas opportunista provokátor! – ordított fel. – Hogy mer ilyeneket kérdezni? Vegye tudomásul, hogy én, mint a proletárdiktatúra képviselője ezt nem fogom tűrni és teszek róla, hogy ne fejezze be az egyetemet! Majd a vizsgán találkozunk és majd én megmutatom, hogy mit érdemel egy ilyen ellenforradalmár!

Aztán beírta a nevemet egy kis noteszbe.

Ezek után enyhén szólva némi szorongással vártam a vizsgát, melyet, szerencsére, nem ő, hanem a másik tanár fogadott. És abban is szerencsém volt, hogy szokásomhoz híven, most is elsőnek mentem be vizsgázni. Már éppen befejeztem, amikor berontott, kijelentette, hogy kifejezetten az én kedvemért jött, mert engem meg kell buktatni.

-- Arról szó sem lehet – mondta neki a másik szelíd mosollyal. – Ha őt megbuktatom, akkor legalább a csoport háromnegyedét el lehet majd zavarni.

Még vitatkoztak egy ideig, aztán kiegyeztek egy hármasban. Én meg valószínűleg már rég elfelejtettem volna az egészet, de lehet a proletárdiktatúrát elfelejteni?

 

Nevezetes évforduló

 

 

(Megjelent: Ung, 1905.12.17.)

F. hó 9. és 10-ike közti éjszakán volt századik évfordulója annak, hogy a magyar szent korona Ungváron nyert elhelyezést. Az előzmény a következő: Miután I. Napóleon franczia császár 1805. nov. 13-án Bécset elfoglalta és csapatai Magyarországba is bejöttek, a szent koronát báró Splényi József és Perényi Lázár korona-őrök Munkács várába vitték. Útjuk Szobránczon, Ungváron és Szerednyén vezetett keresztül. „A Magyar Korona — írja Bazilovich történetíró — decz. 9-én Ungvárra hozatván, Bacsinszky püspök szögletes szobájában éjjelezett ; innen decz. 10-én Szerednyéről beregi bandérium kísérete mellett a munkácsi várba vitték, a honnan csak 1806. évi márczius hóban Budára ismét vissza- hozattaték; hogy pedig a korona ungvároni szállásolása a püspök megtisztelési jelvénye is egyúttal —- indokolni is alig szükséges." — Úgy halljuk, hogy ezt a történelmi eseményt Firczák Gyula püspök díszes emléktáblára fogja feljegyeztetni, s a táblát palotáján helyezi el. Szobránczon már 1820-ban megörökítette szentmiklósi és óvári Pongrácz János ezt az eseményt. A latin feliratú tábla a Török-féle kastélyon hirdeti, hogy ott is volt a szent korona.

Popper Péter: Férfi és női szerepek