Pártfegyelem

 

 Brezsnyev Magyarországra látogat. Kádárral sétálgatnak a pesti utcán. Brezsnyevnek feltűnik, hogy nem kísérik őket sehol a biztonsági emberek. Szóvá is teszi:
– Mondd, János, te csak így, minden őrizet nélkül sétálsz bármikor itt Budapesten?
– Igen, Leonyid Iljics.
– És nem félsz attól, hogy valaki megtámad, leüt?
– Ugyan, Leonyid Iljics, nálunk az emberek 95 százaléka rendes, becsületes, tisztességes ember, azoknak ilyen eszébe sem jut!
– Jó, jó, de mi van a maradék 5 százalékkal?
– Azokat köti a pártfegyelem.

Pajzán história

 

Még jól emlékszem arra, ahogy a hetvenes évek elején, Isten áldásával vagy a sátán mesterkedése folytán, megérkezett kis kárpátaljai falunkba, Rátra a miniszoknya divatja. Egy falusi gyereknek nehéz lett volna bebeszélni, hogy a gyereket a gólya hozza, hiszen a szemünk előtt zajlott a háziállatok párosodása, de a szerelemről nem sokat tudtunk. Igazából semmit. Még televízió sem nagyon volt, s ha mégis, arra nagyon vigyáztak, hogy az egyetlen csatorna semmiféle pajzánságot ne közvetítsen.

Talán hatodikba járhattunk, akkor kezdtünk tisztes távolból érdeklődni a szebbik nem iránt. És még valami más is megérkezett hozzánk, nevezetesen a tollaslabda. A focizás mellett sporttevékenységünk nagyrészt abban merült ki, hogy diszkréten és félszegen, tátott szájjal bámultuk a miniszoknyában tollasozó lányokat.

-- Milyen gyönyörű! – jegyezte meg egyszer mellettem Laci barátom, amire csak bólintani tudtam, mert tátott szájjal nehéz beszélni.

-- Szerinted ez már szerelem? – kérdezte kis idő múlva.

-- Még nem egészen – feleltem határozatlanul. – A szerelem az, amikor a lány is szerelmes.

-- De attól, hogy nem viszonozza, az még szerelem – szólt határozottan és ezzel már nem tudtam vitatkozni.

Eljött a hetedik osztály. Szüleink és tanáraink szerint ekkor tört ki rajtunk a hormonlázadás, egyszerűen nem bírtunk magunkkal. Tanáraink ennek ellenére kitartottak amellett, hogy minden lánynak fiúval kell ülnie, már akinek jutott fiú, mert a lányok sokkal többen voltak.

Én az egyik koránál fejlettebb osztálytársnőm mellett ültem, aki elsők között hordott miniszoknyát. Az iskolai formaruha nálunk nem volt divat, csak ünnepségekre vettük fel, akkor sem mindenki. Így aztán kedvemre gyönyörködhettem osztálytársnőm bájaiban, néha teljesen bele is feledkeztem, aminek nem lett jó vége. Különösen, hogy akkoriban a tanárok egyáltalán nem mentek a szomszédba egy kis testi fenyítésért.

Egyszer egy rajzórán középkorú tanárunk épp a asztalon elhelyezett, lerajzolandó tárgy tulajdonságait ecsetelte, amikor belefeledkeztem a gyönyörködésbe. Igen ám, de ahhoz, hogy élvezhessem a látványt ferdén lefelé kellett néznem, amit ő pillanatokon belül észrevett.

-- Gyere csak ide, édes fiam! – intett magához nyájasan, aztán kimutatott az ablakon az iskolakertbe.

-- Látod azt a szép nagy mogyoróbokrot? Itt a bicskám, eredj csak, vágj nekem egy jó nyársnak valót, mert este szalonnát szeretnék sütni.

Én még örültem is, hogy kimehetek ebben a jó időben, hoztam a nyársnak való vesszőt, szépen le is tisztogattam. Aztán kaptam is vele három akkorát a fenekemre, hogy még három nap múlva is látszott a nyoma.

Ez kissé megrettentett, de csak átmenetileg vette el a kedvemet. Otthon, valamelyik fiókban, találtam egy kis zsebtükröt és azonnal eszembe jutott a megoldás. A következő napon, ahogy becsengettek és beültünk a padba, a cipőm orrára tettem a tükröt, aztán úgy irányítottam, hogy egyenesen a padtársam combjára lássak. Teljesen nyugodt voltam, mert az orosztanár nagy buzgalommal valami szöveget írt a táblára, éppen háttal nekem. Meg aztán a saját lábamat csak szabad nézni! A következő pillanatban valami koppant a fejemen és belehasított a fájdalom, a kréta pedig előttem landolt a padlón. Felnéztem a tanárra. Csak ennyit mondott, kimérten és nyugodtan:

-- A táblára figyelj, fiam!

Soha nem derült ki, hogy vette észre, mit csinálok, meg azt sem, hogy miként sikerült tíz méterről így fejbe találnia a krétával.

A szünetben a lányok mind kiröhögtek, a fiúk meg mélyen együttéreztek velem. Ahogy a padban ülve tapogattam a fejemen keletkezett dudort, Laci barátom megjegyezte:

-- Nem hiába mondták az egyik filmben, hogy a szerelem fáj.

 

 

 

A túlbuzgó cseh detektív és az államellenes izgatás

(Megjelent: Magyarság, 1929.08.29.)

A beregszászi törvényszék, nem minden komikum nélküli irredenta bűnügyet tárgyalt a napokban. A cseh ügyészség négy magyar úriember, Rákóczi János tanár, Kovács László földbirtokos, Györke István református lelkész és Weltmann Mihály ungvári fogtechnikus ellen emelt vádat államellenes izgatás és nemzetgyalázás címén.

A vádirat szerint a négy tagból álló társaság a múlt év szeptember 6-án éjszaka a beregszászi Oroszlán-bárban mulatott s pezsgőzés közben gyalázta a cseh köztársaságot, egyben pedig éltette Magyarországot. A főtárgyaláson a vádlottak tagadták a vádirat állításait, a törvényszék azonban több katonatisztet és detektívet hallgatott ki, akik ellenük vallottak.

Az Oroszlán-bárban azon az éjszakán egy Virobál nevű detektív volt ügyeletes, aki szolgálati helyén meg sem jelent, hogy azonban ottlétét bizonyítsa, följelentést tett a négy úriember ellen. Nagy konsternációt okozott azonban, mikor a főtárgyaláson az ungvári Wellmann Mihály kijelentette, hogy most, a tárgyalás napján, van életében először Beregszászon; és azon a napon, mikor állítólag a nemzetgyalázást elkövette az Oroszlán-mulatóban, Olaszországban tartózkodott. A koronatanú detektív erre bejelentette, hogy valóban nem emlékszik, mintha Wellmannt látta volna. Ezek után a törvényszék Wellmannt és Györkét felmentette, Kovács Lászlót és Rákóczi Jánost viszont egy-egyhónapi fogházbüntetésre ítélte.

(A kép illusztráció.)

Felhívtak a tévétől

 

Épp a kertben kapálgattam a nyáron, amikor megszólalt a telefonom.

-- Jó napot kívánok! A Bumbika-showtól hívom – csicseregte egy bájos női hang. – Akar ön szerepelni a tévében?

Előbb valami átverésre gondoltam.

-- Mért pont engem hívtak fel? Egyáltalán, honnan tudják a számomat? – kérdeztem gyanakodva. De közben azért fel is keltette az érdeklődésemet.

-- Telefonszámát véletlenszerűen választotta ki egy számítógépes program. A szereplésnek van néhány feltétele. Például, szokta-e ön verni a feleségét? Mert ezt kellene megbeszélni a kamerák előtt.

-- Nem, kérem, az az igazság, hogy nem szoktam. Ez a huszonöt év alatt még nem fordult elő.

-- Na, ne szerénykedjen! Legalább egyszer-kétszer csak lekevert egyet az asszonynak!

-- Hát nem. Tessék mondani, ez baj?

-- Nem baj, csak kizáró ok. Vagy talán a felesége veri önt? Ez még jobb, zabálják a nézők!

-- Sajnos, ő sem szokott engem verni. Pontosabban, nem sajnos, de nem szokott – mentegetőztem egyre ijedtebben.

-- Gyermekei vannak?—kérdezte a hölgy szigorúan.

-- Hát persze, három is – válaszoltam boldogan, hogy végre valami pozitív választ is adhatok.

-- Megszöktek már otthonról, esetleg csavarognak? – kérdezte kitartóan.

-- Nem, szerintem nem, azt hiszem, egész jól megvagyunk – mentegetőztem megint.

-- Netán drogoznak? Elkövettek már kisebb bűncselekményeket?

-- Nézze hölgyem, nem, ezt sem – magyaráztam elhaló hangon, s egyre inkább furdalt a lelkiismeret, hogy micsoda egy család vagyunk mi.

-- Micsoda egy unalmas alak maga! – kiáltott rám a telefonban. –Nincs az életében semmi érdekes?

-- Nos, kérem, éppen akadna. Én nemrég feltaláltam a teljesen energiafüggetlen autót – mondtam nem túl nagy meggyőződéssel.

-- Na és! Ez nem a mi asztalunk – hurrogott le azonnal. – Valami más?

-- Tavaly, teljesen egyedül egyszerre három embert húztam ki a Tiszából –  próbálkoztam újra.

-- Ugyan, jóember! Ez az ország tele van életmentőkkel!

De most már nem hagytam magam.

-- Két éve, egy afrikai szafarin puszta kézzel agyonütöttem négy oroszlánt.

-- Mi közöm nekem ehhez! Még, hogy az állatvédők feljelentsék a csatornát!

-- Hölgyem, én most szerveztem egy szabadcsapatot! Holnap indulunk Bangusztánba, hogy segítsünk kivívni szabadságát az ősi bangu népnek.

-- Kit érdekel a szabadság! – kiáltott fel türelmetlenül a hölgy. – Gondolkozzon! Van-e a rokonságban, a szomszédságban, a munkahelyén olyan, aki veri a feleségét, elszerette a sógornőjét, akinek bűnöző, vagy drogozik a gyermeke, esetleg felgyújtotta az anyósa házát, és ezt hajlandó a kamerák előtt megbeszélni. Nekünk már az is elég, ha a saját házát gyújtotta fel! Egy hét múlva felhívom, addig találjon valakit, mert egyébként sosem fog a tévében szerepelni!

Ezzel letette a telefont. Én meg ott álltam, egyik kezemben a kapával, másikban a telefonnal, az unalmas életemre gondoltam, meg a gyermekeimre, akiknek ilyen nehéz sors jutott.