Boldogság

 

Hruscsov és Kennedy arról vitatkoznak, melyikük országában boldogabbak a munkások. Elhatározzák, személyesen járnak utána. Először a detroiti Ford gyárhoz mennek, ahol azt látják, hogy egy munkás feldúltan siet be a gyárkapun.

-- Ön boldog? -- kérdi Kenedy.

-- Már hogy lennék boldog! – mondja mérgesen az ember. – Elegem van már mindenből.

–  És mi a baj? – kérdi Kennedy.
– Összevesztünk az asszonnyal, mert az új kocsink színe nem passzol a bundájához.
Ezután a leningrádi Putyilov traktorgyárhoz mennek, ahol egy boldogan mosolygó munkással találkoznak.

-- Boldog vagy? – kérdezi tőle Hruscsov.

-- Már hogyne lennék boldog! – feleli a munkás

-- És mitől vagy ennyire boldog? – faggatja tovább a főtitkár.

-- Képzelje, Hruscsov elvtárs! – újságolja lelkesen a másik. --  Délelőtt beálltam sorba krumpliért. Álltam két órát. Nekem még jutott öt kiló, aki mögöttem állt, annak meg már egy darab sem.

--

Csaláncsempészek

 

Az öregember és a felesége egy kárpátaljai városban lakott, de gyakran jártak Magyarországra. A lányuk ide ment férjhez, ők meg unták magukat kettecskén, így, amikor lehetett, eljöttek vendégségbe. De nem is annyira vendégségbe, mert sokat segítettek a ház körül, vigyáztak az unokákra, így aztán mindenki jóljárt.

Az öreg, bár élete több mint kétharmadát városon élte le és egy gyárban dolgozott, megmaradt igazi parasztembernek, el sem tudta volna képzelni az életét jószág nélkül. Csak az szomorította el, hogy egykoron a város szélén álló házát már teljesen körbeépítették, egyre nagyobb gondot jelentett számára, hogy egy kis friss füvet szerezzen a jószágainak.

Egyszer aztán, amikor látogatóban jártak a lányánál, aki egy kis faluban lakott, felfedezte, hogy végig, a kerítés mentén rengeteg csalán nő.

-- Istenem, hogy örülnének ennek a kacsáim! – mondta a feleségének. – Mi lenne, ha vinnénk belőle egy zsákkal?

-- Ugyan, hagyd már ezt a bolondságot! – pirított rá az asszony. – Nehogy már innen vigyük haza a dudvát!

De az öreg addig duruzsolt neki, hogy ez milyen jó lenne, meg, hogy legalább itt is kigazolnák a kerítés alját, hogy végül beleegyezett.

Az egyik rokon vitte őket haza az autójával, indulás előtt aztán két zsákot félig szedtek a csalánnal, egy zsákba nem akarták belegyömöszkölni, mert az sok helyet foglal és a vámosok még azt hihetnék, hogy valamit elrejtettek alatt.

Megérkeztek a határra, jött a vámos dölyfösen, mint valami újkori Döbrögi, kinyittatta a csomagtartót és hosszasan fitymálta szegényes holmijukat.

-- Hát azokban a zsákokban mi van? – tette fel a logikus kérdést.

-- Semmi… -- szólt az öreg. – Csak egy kis csalán a jószágnak.

-- Hogy mi? – kérdezte az megütközve. – Velem ne hülyéskedjen! Na, vegyék csak ki azt a zsákot! – és rámutatott az egyikre.

Az öreg kivette és letette a földre.

-- Szóval, mi van a zsákban? – nézett rá szúrósan a vámos.

-- Mondtam, csalán – tárta szét a karját az öreg.

-- Maga velem ne hülyéskedjen! – kiáltott rá a hivatalos személy, és már nyúlt is bele a zsákba.

-- Nem kellene belenyúlni – nézett rá szelíden az öreg.

-- Nem kellene belenyúlni? – üvöltötte a vámos. – Kinek képzeli magát!

-- Ahogy gondolja – szólt a másik.

A következő pillanatban olyat ordított a vámos, hogy összeszaladtak a kollégái. A kocsit félreállították, átnézték, most már kesztyűs kézzel. Kijött a főnök is. Hosszasan tanakodtak, végül abban maradtak, hogy bármennyire is szeretnék, nincs olyan paragrafus, mely tiltaná a csalán magánforgalomban történő átjuttatását a határon. Így aztán nagy mérgesen elengedték őket.

A felesége nem volt ilyen elnéző.

-- A te hülye csalánod miatt órák hosszat álltunk a határon – mondogatta még évekig az öregnek.

 

 

 

 

 

Rettentő nemzeti érzés

  

Jocó! Jocókám! Láttad? Hogy mit műveltek ezek a fiúk, már megint! Vízilabdában mi vagyunk a császárok, b…meg!  Ahogy ez a Hostyánszky megvillant! Meg a Varga! Istenem, de jó volt tegnap magyarnak lenni! 

Nagyon kellett már! Nagyon kellett! Nekünk! Főleg nekem. Mint egy falat kenyér. Mert egyébként k..va szar napom volt! Már reggel azzal kezdődött, hogy felhívott a Jenő. Hogyhogy melyik Jenő? Hát, akiről annyit meséltem, hogy együtt jártunk iskolába. Akivel annyit ökörködtünk, na! Szóval felhív a Jenő, hogy bajban van. Hogy adjam meg a pénzt, amit öt éve kölcsön adott. Képzeld el, és ezt kora reggel, még ki sem bújtam az ágyból. Jön nekem ilyen hülyeségekkel, hogy elárverezik a házát. Hát én ezzel most mit csináljak!

Hogy visszaadom-e a pénzét? Hát hülyének nézel? Mi vagyok én, szeretetszolgálat? Ha ő olyan barom volt, hogy ideadta mindenféle papír nélkül, akkor meg is érdemli!  Üzletben nincs barátság, ezt már megtanulhatta volna ez a hülye állat.

Na de, ez csak a kezdet volt! Alig mentem be az irodába, felhív a könyvelőm. Már borsódzik tőle a hátam! Most is azt mondja, hogy be kellene fizetni egy kis adót, mert ennek rossz vége lesz. Érted, rossz vége, b…meg! Mondtam neki, hogy nem fizetek, intézze el, ahogy akarja, azért tartom. Én fizessek? Ennek a kormánynak? Soha. Meg az előzőnek és a következőnek se! Oldják meg, ahogy akarják, ezért kapják a fizetésüket.

Az ebédszünetben aztán bekopogott Sárika, a takarítónő. Már ettől ideges lettem, mert már egy párszor rászóltam, ne lábatlankodjon ott napközben, takarítson inkább éjszaka. Erre bekopog, megáll előttem, mint egy rakás szerencsétlenség, és nagy nehezen kinyögi, hogy neki kérése lenne. Érted, kérése. Hozzám! 

Azt mondja, hogy adjam már neki oda a múlt havi fizetését, meg az azelőttinek is a felét, amivel tartozom. Merthogy, neki kórházba került a férje! És én ezért fizessem ki a fizetését? Mi olyan sürgős? Hát kérjen valakitől kölcsön! Azt hittem már megszokták, hogy két-három hónapot késnek a pénzek, erre most ez elkezd követelőzni. Úgy kirúgtam, hogy a lába sem érte a földet! Nem tehettem mást, ha őt kifizetem, akkor a többi is elkezd követelőzni.

Délután aztán a folyosón megállított Amálka a raktárból. Azt mondja, holnap kivenne egy szabadnapot, mert beteg a gyerek és elvinné az orvoshoz. Szabadnapot? Hogy adhatnék neki szabadnapot, amikor már így is mindenki három ember helyett dolgozik? Mondtam, hogy hagyjon békén, erről hallani sem akarok! Különben is, hadd edződjön az a gyerek.

Ekkor már olyan ideges voltam, hogy majd szétvetett a düh. Az asszony is észrevette, amikor hazamentem, inkább elment a gyerekekkel a nagymamához. Én pedig megvacsoráztam, bekapcsoltam a tévét és néztem a meccset. Csodálatos volt! Jocókám, úgy kellett nekem ez a tegnapi győzelem, mint egy falat kenyér. Vízilabdában mi vagyunk a császárok! De jó ilyenkor magyarnak lenni! Az embert elfogja az a rettentő nemzeti érzés. Mert összetartozunk!

 

A csehek Ukrajnának készülnek átengedni a Ruténföldet

 

(Megjelent: Magyarság: 1929.08.14.)
A cseh kormányzat az ukránok nagymérvű támogatásával valósággal ukránosítja a Ruténföldet, illetve annak rutén népét. Hogy miért, arra Bydlo cseh egyetemi tanár ad őszinte választ akkor, amikor a Ceskoslovenska Republika című hivatalos lap 1928. október 28-iki számába írt cikkében azt mondja: „Podkarpadska Rus (Ruténföld) csak ideiglenes függvénye a cseh köztársaságnak, amely azt idővel Ukrajnának fogja átengedni.“ Ezt a nyilatkozatot erősítette meg Scotus Viator tavalyi ruténföldi látogatásakor tett ama kijelentésével, hogy Podkarpadska Rus államjogi helyzete csak ideiglenesen oldatott meg, mert az később Ukrajnához lesz csatolandó. És ezt súlyosbítja az a tény, hogy Scotus Viator (Robert William Seton-Watson brit történész és politikai aktivista írói álneve, akit a trianoni szerződés egyik előkészítőjének tartanak – a szerkesztő megjegyzése) a prágai kormányzatnak, a köztársaság elnökének, a külügyminiszternek volt hivatalos vendége.

A fotón: Robert William Seton-Watson