A
Dobos utca az óváros egyik leghosszabb utcája volt, régi, többnyire lepukkant
házakkal és pici udvarokkal. Bár a házak megmaradtak, a lakók szinte teljesen
kicserélődtek. Nem is igen ismerték egymást, ha a családban szóba került
valamelyik utcabeli, csak így emlegették őket: „tudod, az, akinek megnyomták
hátul a kocsiját” vagy „tudod, az öregasszony, akinek mindig elszökik a kutyája”.
Ez talán azért lehetett, mert többségük a panelból költözött ki a családi
házba, ott pedig megszokták, hogy nem nagyon foglalkoznak egymással.
A
28-as szám alatti ház üresen állt, már régóta árulták. Végül egy középkorú
házaspár vette meg két kamaszgyerekkel. Az udvarban volt egy különálló lakrész,
oda az idős nagyszülőket költöztették be a faluból. Számukra nem volt egyszerű
ez a változás. Mariska néni még csak talált elfoglaltságot, sütött-főzött az
egész családra, de Pista bácsi nem tudott mit kezdeni magával. Nem ismert senkit,
itt még a kertbe sem lehetett lemenni, jószággal meg akkor találkozott, amikor
valaki az utcán a kutyáját sétáltatta.
A
fiatalok dolgoztak, a gyerekek tanultak, egyedül volt otthon a két öreg.
Mielőtt elmentek, mindig a lelkükre kötötték, hogy ajtót, kaput csukva
tartsanak, még akkor is, ha itthon vannak, erre mindenféle emberek járnak. Így
aztán az öreg eleinte csak az ablakból bámulta a forgalmat, odaköszöngetett az
embereknek, azok meg furcsán néztek rá, aztán nekibátorodott és kiállt a
kapuba. Innen figyelte, hogy jönnek-mennek a szomszédok, köszöngetett nekik,
némelyik vissza is köszönt.
Egyszer
aztán fűnyíró hangját hallotta a szomszédból. Megállt a kerítés előtt, nézett
befelé. Középkorú férfi nyírta a füvet a tenyérnyi udvaron.
--
Jó napot kívánok! – nyújtotta a kezét az öreg a kerítésen keresztül. – Benke István
vagyok, az új szomszéd.
--
Jó... napot! – szólt bizalmatlanul a másik. – Kocsis Ernő.
Egy
darabig méregették egymást.
--
Nem nagyon vág ez a fűnyíró – törte meg az öreg csöndet.
--
Hát nem, a fene egye meg! – mérgelődött a szomszéd. – Meg kellene köszörülni a
kést, mert ez így csak kínlódás, de nincs egy normális szakember.
--
Hát.. én éppen meg tudnám köszörülni – szólt Pista bácsi.
--
Maga? – nézett rácsodálkozva a másik.
--
Én hát. Egy falusi embernek sok mindenhez kell érteni – felelte az öreg. -- Gépem
is van, időm is van. Megcsinálom. Csak úgy, barátságból!
A
szomszéd döbbenten nézett rá. Miféle barátságból? Hiszen most beszéltünk
életünkben először. De ezt csak úgy gondolta.
Leszerelték
a kést.
--
Jöjjön velem nyugodtan, megmutatom, hogy kell csinálni! – mondta Pista bácsi. –
Legalább megismeri az én Mariskámat is.
Az
öreg megköszörülte a kést, Mariska néni meg mindjárt kitett egy kis süteményt
az asztalra. Az öreg meg előkapott a szekrényből egy üveget.
--
Ezt a kis szilvát meg kell kóstolni – mondta. – Az utolsó főzésemből maradt.
Hej, nem főzök már többet, elmúltak a szép idők.
--
Hát te hol jártál? – kérdezte Ernőt a felesége, amikor hazaért. – Már mindenütt
bekerestelek.
--
Milyen aranyos emberek – szólt az asszony, miután elmondta neki a történteket. –
Tudod mit? Úgyis akartam sütni egy kis almásrétest, majd este viszünk nekik
kóstolót.
Másnap
az öreg ismét kinn állt a kapuban és észrevette, hogy a másik szomszédban lakó
nénike kétségbeesetten cibálja a járdán a kis bevásárlókocsiját. Amikor
közelebb lépett, rájött, annak bizony kiesett az egyik kereke.
--
Kezét csókolom! – szólt az öreg. – Segíthetek?
A
nénike előbb ijedten nézett rá a vastag szemüvege mögül. Aztán rájött, hogy ezt
az embert ő már látásból ismeri, itt szokott mindig állni a kapuban.
--
Kiesett… kiesett a kereke – motyogta az orra alatt.
--
Semmi baj, segítek bevinni, a kereket meg majd megcsinálom – nyugtatta meg
Pista bácsi.
Ebéd
után az öreg épp ledőlt egy kicsit, amikor csöngettek a kapun. A szomszéd néni
állt ott, kezében egy lábassal.
--
Már ne haragudjanak a zavarásért, gulyáslevest főztem és hoztam egy kis
kóstolót, ha nem veszik sértésnek – mondta félénken. – Szegény uram is nagyon
szerette.
A
szembeszomszédnak az egy szem, ollót sosem látott cseresznyefáját metszette
meg, a mellette lakót megtanította szilvát aszalni. Nem telt bele fél év és
mindenkit ismert az utcában.
Egyszer
aztán rosszul lett és kórházba került. Az osztályon szinte megriadtak, amikor a
sok szomszéd testületileg bevonult hozzá. Az öreg teljesen elérzékenyült.
--
Barátaim, annyira rendesek vagytok! Az az igazság, hogy egyáltalán nem akartam
a városba jönni, de most már egyáltalán nem bánom, hogy a fiam ideköltöztetett –
mondta elhaló hangon.
--
Hát az lehet, Pistukám, hogy magát a fia költöztette, de hogy a Jóisten küldte,
az biztos – simogatta meg kezét a nénike a szomszédból. – Amit maga csinált, az
egy csoda.