Csoda a Dobos utcában

 

A Dobos utca az óváros egyik leghosszabb utcája volt, régi, többnyire lepukkant házakkal és pici udvarokkal. Bár a házak megmaradtak, a lakók szinte teljesen kicserélődtek. Nem is igen ismerték egymást, ha a családban szóba került valamelyik utcabeli, csak így emlegették őket: „tudod, az, akinek megnyomták hátul a kocsiját” vagy „tudod, az öregasszony, akinek mindig elszökik a kutyája”. Ez talán azért lehetett, mert többségük a panelból költözött ki a családi házba, ott pedig megszokták, hogy nem nagyon foglalkoznak egymással.

A 28-as szám alatti ház üresen állt, már régóta árulták. Végül egy középkorú házaspár vette meg két kamaszgyerekkel. Az udvarban volt egy különálló lakrész, oda az idős nagyszülőket költöztették be a faluból. Számukra nem volt egyszerű ez a változás. Mariska néni még csak talált elfoglaltságot, sütött-főzött az egész családra, de Pista bácsi nem tudott mit kezdeni magával. Nem ismert senkit, itt még a kertbe sem lehetett lemenni, jószággal meg akkor találkozott, amikor valaki az utcán a kutyáját sétáltatta.

A fiatalok dolgoztak, a gyerekek tanultak, egyedül volt otthon a két öreg. Mielőtt elmentek, mindig a lelkükre kötötték, hogy ajtót, kaput csukva tartsanak, még akkor is, ha itthon vannak, erre mindenféle emberek járnak. Így aztán az öreg eleinte csak az ablakból bámulta a forgalmat, odaköszöngetett az embereknek, azok meg furcsán néztek rá, aztán nekibátorodott és kiállt a kapuba. Innen figyelte, hogy jönnek-mennek a szomszédok, köszöngetett nekik, némelyik vissza is köszönt.

Egyszer aztán fűnyíró hangját hallotta a szomszédból. Megállt a kerítés előtt, nézett befelé. Középkorú férfi nyírta a füvet a tenyérnyi udvaron.

-- Jó napot kívánok! – nyújtotta a kezét az öreg a kerítésen keresztül. – Benke István vagyok, az új szomszéd.

-- Jó... napot! – szólt bizalmatlanul a másik. – Kocsis Ernő.

Egy darabig méregették egymást.

-- Nem nagyon vág ez a fűnyíró – törte meg az öreg csöndet.

-- Hát nem, a fene egye meg! – mérgelődött a szomszéd. – Meg kellene köszörülni a kést, mert ez így csak kínlódás, de nincs egy normális szakember.

-- Hát.. én éppen meg tudnám köszörülni – szólt Pista bácsi.

-- Maga? – nézett rácsodálkozva a másik.

-- Én hát. Egy falusi embernek sok mindenhez kell érteni – felelte az öreg. -- Gépem is van, időm is van. Megcsinálom. Csak úgy, barátságból!

A szomszéd döbbenten nézett rá. Miféle barátságból? Hiszen most beszéltünk életünkben először. De ezt csak úgy gondolta.

Leszerelték a kést.

-- Jöjjön velem nyugodtan, megmutatom, hogy kell csinálni! – mondta Pista bácsi. – Legalább megismeri az én Mariskámat is.

Az öreg megköszörülte a kést, Mariska néni meg mindjárt kitett egy kis süteményt az asztalra. Az öreg meg előkapott a szekrényből egy üveget.

-- Ezt a kis szilvát meg kell kóstolni – mondta. – Az utolsó főzésemből maradt. Hej, nem főzök már többet, elmúltak a szép idők.

-- Hát te hol jártál? – kérdezte Ernőt a felesége, amikor hazaért. – Már mindenütt bekerestelek.

-- Milyen aranyos emberek – szólt az asszony, miután elmondta neki a történteket. – Tudod mit? Úgyis akartam sütni egy kis almásrétest, majd este viszünk nekik kóstolót.

Másnap az öreg ismét kinn állt a kapuban és észrevette, hogy a másik szomszédban lakó nénike kétségbeesetten cibálja a járdán a kis bevásárlókocsiját. Amikor közelebb lépett, rájött, annak bizony kiesett az egyik kereke.

-- Kezét csókolom! – szólt az öreg. – Segíthetek?

A nénike előbb ijedten nézett rá a vastag szemüvege mögül. Aztán rájött, hogy ezt az embert ő már látásból ismeri, itt szokott mindig állni a kapuban.

-- Kiesett… kiesett a kereke – motyogta az orra alatt.

-- Semmi baj, segítek bevinni, a kereket meg majd megcsinálom – nyugtatta meg Pista bácsi.

Ebéd után az öreg épp ledőlt egy kicsit, amikor csöngettek a kapun. A szomszéd néni állt ott, kezében egy lábassal.

-- Már ne haragudjanak a zavarásért, gulyáslevest főztem és hoztam egy kis kóstolót, ha nem veszik sértésnek – mondta félénken. – Szegény uram is nagyon szerette.

A szembeszomszédnak az egy szem, ollót sosem látott cseresznyefáját metszette meg, a mellette lakót megtanította szilvát aszalni. Nem telt bele fél év és mindenkit ismert az utcában.

Egyszer aztán rosszul lett és kórházba került. Az osztályon szinte megriadtak, amikor a sok szomszéd testületileg bevonult hozzá. Az öreg teljesen elérzékenyült.

-- Barátaim, annyira rendesek vagytok! Az az igazság, hogy egyáltalán nem akartam a városba jönni, de most már egyáltalán nem bánom, hogy a fiam ideköltöztetett – mondta elhaló hangon.

-- Hát az lehet, Pistukám, hogy magát a fia költöztette, de hogy a Jóisten küldte, az biztos – simogatta meg kezét a nénike a szomszédból. – Amit maga csinált, az egy csoda.