Apátlan társadalom

 

Ő lesz a feleségem

                                                                                                

  Tanácstalanul álltam a régi ház előtt. Alig találtam meg, hiszen szinte mindent átépítettek már. Vagy harminc éve nem jártam a faluban. Itt nőttem fel, minden szögletét, rögét ismertem, most meg idegen emberek láttam az utcán, s a régi deszkapalánkok helyén idegen színekre festett vaskerítések álltak. Rég nem áll már ott Zsuzsika mosolyogva a kiskapu előtt. Zsuzsika legalább öt évvel idősebb volt, mint én és engem már kisfiúként elbűvölt a mosolyával.

Annak idején még nem volt internet, sőt televízió sem. A gyerekek együtt bandáztak szinte egész nap. Nagyok és kicsik. A nagyok vigyáztak a kicsikre, amitől sokszor szabadultak volna és sokszor kinevették őket. Ennek ellenére a kicsik a török szultánnal sem cseréltek volna, ha a társaságukban lehettek. Hiszen olyan felnőttes dolgokról beszéltek! Még a szerelemről is.

Én még kisiskolás voltam és mindig szájtátva hallgattam ezeknek a 15-16 éves kamaszoknak a történeteit, bár később rájött, hogy sokszor nagyokat lódítottak. Legtöbbször kártyáztak a bolt mögötti füves területen, ahol egy deszkából készült tekepálya volt, de ezt csak a felnőttek használták, vasárnaponként. Nagy megtiszteltetés volt, ha valamelyik gyereknek megengedték, hogy állítgassa a bábukat, ha meg elküldték a szomszédos kocsmába egy üveg sörért, akkor az maga volt a főnyeremény, mert megtarthatta a visszajárót.

A boltot két huszonéves fiú vezette, amolyan mókamesterek, akik mindenből tréfát csináltak, mindenkit lóvá tettek a faluban, akit lehetett. A boltba legtöbbször a gyerekeket küldték, alig volt még a faluban autóforgalom, meg aztán a felnőttek munka után szaladtak a kertbe, s úgy gondolták, a gyermek úgyis ráér. Aminek különösen nagy jelentősége volt akkor, ha kenyeret akartunk venni, azt ugyanis naponta egyszer hoztak és ha azt akartad, hogy jusson, akkor már jó előre sorba kellett állni.

Egyszer édesanyám ecetért és sóért küldött el a boltba. Amikor beléptem, szépen, illedelmesen előadtam a kérésemet. A két eladó komoran nézett rám.

-- Hát.. ecetet, sajnos, nem tudunk adni – mondta az egyik.

-- Nincs? – kérdeztem.

-- Hát éppen van, de nem ajánlanám, hogy elvidd, mert teljesen megsavanyodott – hangzott a válasz.

-- Én a sót sem ajánlanám – szólalt meg a másik.

-- Annak mi baja lett? – kérdeztem.

-- Hát abba, sajnos, beleesett a pondró – felelték.

Hazamentem és elmeséltem sikertelen vásárlásom szomorú történetét. Apám nem szólt semmit, csak felpattant a biciklijére és meg sem állt a boltig. Állítólag úgy leteremtette a két tréfás kedvű eladót, hogy még az utcán is lehetett hallani.

Szóval, ha jó idő volt, rendszerint ott bandáztunk a bolt mögött. A nagyfiúknál, ahogy ez már ebben a korban lenni szokott, rendre előkerült a szerelmi téma.

-- Aztán neked van-e már szeretőd? – szegezték nekem egyszer a kérdést, s lesték, elpirulok-e.

-- Hát szeretőm az még nincs – feleltem kissé röstellkedve. – De azt már tudom, ki lesz a feleségem.

-- Aztán ki? – néztek rám csodálkozva.

-- Hát a szomszéd Zsuzsika! – vágtam rá határozottan.

Ezen úgy meglepődtek, hogy elfelejtettek még nevetni is.

-- Aztán mért pont Zsuzsika? – kérdezte az egyik.

-- Hát azért – mondtam, -- mert amikor mosolyog, két kis gödröcske van a szája sarkában. Az pedig nagyon szép.

Zsuzsika már rég elment és ki tudja, merre vannak, megvannak-e még azok a fiúk? Most idegen emberek járnak az utcán és a régi deszkapalánkok helyén idegen színekre festett vaskerítések állnak. Igazából nem maradt meg az egészből semmi, csak az a mosoly. De talán erre is csak én emlékszem.

 

 

 

 

 

 

 

 

A beregszászi kórházalkalmazottak italmérési engedélye

 (Megjelent: Kárpátalja, 1935.11.11.)  

A beregszászi vendéglősök és korcsmárosok szakszervezetében élénk visszatetszést, keltett az, hogy a kórházi alkalmazottak italmérési engedélyt kaptak. Úgy az ipartársulat, mint a fenti szervezet fellebbezéssel élt az engedélyt adó határozat ellen és most kézbesítették ki a kereskedelmi minisztérium határozatát, mely szerint a fellebbezésnek helyt adtak és az italmérési engedélyt megsemmisítették .

Felfoghatom úgy az életet...

                                                                                                

"Felfoghatom úgy az életet, hogy ki vagyok szolgáltatva a sorsnak, Istennek, a végzetnek vagy épp a vak véletlennek. Szinte mindegy, melyiknek, a végeredmény ugyanaz: rettegek, hogy mi vár rám holnap. Próbálkozhatok, hogy mindent erővel irányítsak, de hiába. Aki kapálózik a vízben, az elsüllyed. Aki felfekszik a hullámokra, azt viszont kiviszi a tenger a partra. Felfoghatom úgy is az életet, mint egy játékot. Állhatok úgy hozzá, hogy pont azt értékeljem legszebb dologként, ami a legnehezebb: hogy nem tudhatom, mit hoz a következő másodperc. Hozhat ugyan rosszat, de ugyanúgy hozhat jót is! És ez tulajdonképpen izgalmas. Ha valaki megtalálja ennek a szépségét, talán még arra is esélye van, hogy boldogan éljen." (Al Ghaoui Hesna)

 

Miért elfogadhatatlan a kommunisták számára a Biblia tanítása?

                                                                                                          

Mert a Biblia azt tanítja, hogy először volt a káosz, majd ebből az isteni terv segítségével rend lett. A kommunisták viszont tudják a gyakorlatból, hogy először szokott lenni terv, s aztán jön a káosz.

 

Csak óvatosan!

                                                                 

Bár beszélőinek számát tekintve távolról sem tekinthető világnyelvnek a magyar, földrajzi elterjedését nézve már majdnem az, hiszen a világ minden pontján találkozhattunk magyarokkal, vagy legalábbis magyarul beszélőkkel. Vagy ha nem is az egész világon, de az egész Szovjetunióban. Sokszor évek óta ismert emberek szólalnak meg magyarul, akikről korábban el sem tudtuk ezt képzelni. Így aztán igazán kellemetlen szituációkba kerülhetünk, ha arra számítunk, hogy majd nem értik, amit mondunk.

Gyerekkoromban elég sok baj volta légzőszerveimmel és 14 évesen sikerült eljutnom a fekete-tengeri gyermekszanatóriumba. Bár semmilyen gyógyszeres kezelést nem kaptunk, beosztottak hozzánk egy fiatal felcsert, úgymond, a biztonság kedvéért. Az ötszáz gyerek között én voltam az egyetlen magyar, így hamar elterjedt, hogy „külföldi” van a szanatóriumban. Egy napon aztán megkeresett ez a fiatalember és elkezdett hozzám magyarul beszélni, már ha annak lehet nevezni, ha valaki két-három értelmes mondat mellett magyar szavak összefüggéstelen halmazát ejti ki a száján. Mint kiderült, az odesszai egészségügyi főiskolán, ahol diplomázott egy évig magyar nyelvet lehetett tanulni fakultációban. A hetvenes évek elején!

Az ungvári egyetemen, mint a Szovjetunió valamennyi felsőoktatási intézményében, kötelező volt a fiúk számára a tartalékos tiszti kiképzés, ezért önálló tanszék működött. Elsőként a katonai szabályzatot magoltatták be velünk. Egy elég marcona őrnagy tanította, emlékezetem szerint egy teljes évig. A végén szigorlatoznunk kellett belőle, mely akadályt sokunknak másodszorra sem sikerült vennünk. Minket, a két magyar szakost, berendelt aztán egy délutánra, hogy tegyünk még egy kísérletet. Bementünk, kihúztuk a tételt, barátom és sorstársam beleolvasott, aztán ennyit mondott:

-- Ez megint nem fog sikerül!

És megtoldotta egy cifra káromkodással.

Az őrnagy ránk nézett, majd magyarul, alig érezhető szláv akcentussal ennyit mondott:

-- Nem szabad ilyen csúnyán beszélni.

Szerencsére, megkegyelmezett nekünk, aztán nevetve mesélte, hogy hat évig szolgált Magyarországon és egész évben jókat derült magában, amikor őt szidtuk magyarul.

Már az egyetemi éveim alatt is magyar turistacsoportokat kísértem szerte a nagy Szovjetunióban egy utazási iroda megbízásából. Moszkvában néhány alkalommal előfordult, hogy az egyik csoporttól búcsút vettünk a repülőtéren, de a másik csak két nap múlva érkezett. Ilyenkor volt egy kis szabadidőnk, nagyokat csavarogtunk a városban.

Akkoriban a szovjet divatot az unalmas ízléstelenség jellemezte, még nem szivárogtak be a rothadó Nyugat erkölcsromboló öltözékei. Épp ezért figyeltünk fel az egyik kollégámmal egy ilyen alkalommal a Vörös tér szomszédságában egy miniszoknyás hölgyre, no meg azért, mert úgy nézett ki, hogy orosz pufajkában is észrevettük volna. Amolyan igazi modell-alkatú teremtés volt, hosszú szőke hajjal. Amikor mögé értünk, alaposan kielemeztük. Nem fogtuk suttogóra, hiszen úgy gondoltuk, úgysem ért minket senki. Egyszer csak a hölgy megállt, megfordult és azt mondta, méghozzá kiváló magyarsággal:

-- Na, jól van fiúk, köszönöm a bókokat, de most már elég volt. Majd látva elképedésünket, még hozzá tette: -- Eddig is csak azért vártam, mert örültem, hogy végre hallok egy kis magyar szót.

Mint kiderült, a hölgy pesti, aki hozzáment egy ott szolgáló szovjet tiszthez, és amikor azt hazarendelték, akkor jött vele. Szóval, igazán kellemetlen szituációkba kerülhetünk, ha arra számítunk, hogy majd nem értik, amit mondunk. Úgyhogy, csak óvatosan!

 

Szomszédaink, a magyarok (Szlovákia)