A sorban állás művészete

                                                                                                       

A nagy Szovjetunióban,  meg néhány más szocialista országban is, katasztrofális volt az áruhiány, mely gyakorlatilag azóta jelen volt Kárpátalján, mióta az oroszok betették ide a lábukat, bár eleinte még meg lehetett magyarázni azzal, hogy háború van.

Nagyapám mesélte, hogy egyszer a háború után a bolt előtti sor végén meglátta egy volt tanítványát.

-- Hát te mit akarsz venni, János? – kérdezte tőle.

-- Csak beálltam már az ocseregybe, tanító úr, hátha nekem is jut valami – felelte a fiatalember.

-- Ejnye, János – fedte meg nagyapám. – Már te sem tudsz magyarul? Ez nem ocseregy, hanem sor.

-- Már ne haragudjon, tanító úr, de magyarul ilyen nincs, mert én a magyarok alatt sosem álltam sorban – mondta nevetve a másik.

A sorban állás nem egyszerűen egy tevékenység volt a sok közül, hanem életforma, melyet egyesek művészi szintre fejlesztettek. Miután a nyolcvanas évek közepén megnősültem és  apósomékhoz költöztem, minden második napom a kora reggeli sorban állással kezdődött. Mert váltottuk egymást apósommal. Tejet és kenyeret ugyanis csak úgy lehetett kapni, ha egy órával a nyitás előtt beálltál a bolt előtti sorba, mert egyébként már nem jutott. A következő szállítmány ebéd után érkezett, olykor még akkor sem. Faluhelyen más volt a helyzet, ott délután a gyerekeket küldték a kenyérért, tejet nem is nagyon lehetett kapni, azt háztól hordták nekünk. Ott nem volt olyan látványos a sorban állás, mindenki ismert mindenkit, ezért, miután mindenki megjegyezte a sorban elfoglalt helyét, akár le is lehetett ülni kártyázni valami árnyékos helyre.

Városon aranyat ért a családban egy jó karban lévő nyugdíjas, aki megengedhette magának, hogy fél napig a boltokat járja. De ne gondoljuk, hogy az emberek ilyenkor valamilyen bevásárlólistával vágtak neki a beszerzésnek, ugyanis nem azt vettek, amit akartak, hanem azt, ami volt. Ha megláttak valahol egy sort, azonnal be is álltak, bár fogalmuk sem volt, hogy éppen mit adnak. Pontosabban, ahogy akkor mondták, mit osztanak. Igazából nem is számított, hogy éppen kolbászt, bontott csirkét vagy sajtot árultak, hiszen ezeket a cikkeket, ha éppen nem volt otthon rájuk szükség (ami a legritkább esetben fordult elő), bármikor el lehetett cserélni.

Mint már említettem, a sorban állást egyesek művészi vagy legalábbis professzionális szintre fejlesztették. Az okosabban kisebb bandákba tömörültek és felosztották egymás között a sorokat. Az egyik beállt a kolbászsorba és bevásárolt a másiknak is (de ez legtöbbször nem volt keresztülvihető, mert korlátozták a megvásárolható mennyiséget, kenyérből például egy ember maximum két veknit vehetett) vagy „fogta” a sort a másiknak, ami azt jelentette, hogy az utána érkezőket felvilágosította, itt még áll valaki. A másik, aki cukorért állt sorba, ott játszotta el ugyanezt.

Aztán megjelentek a profik, a bérsorbanállók is. Ez azt jelentette, hogy ha valaki munkahelyi vagy egyéb elfoglaltságai miatt nem tudott sorba állni és megfelelő nyugdíjas sem volt a családban, ráérő embereket fogadott fel, akik bevásároltak neki. Ugyanis a dolgozók voltak a legnehezebb helyzetben, munkaidő után háziasszonyok tömegei járták az utcákat és a boltokat, a vásárlás minimális reményével.

Az emberek nagyon sokáig tűrték ezt az életet, meglepő fegyelmezettséggel. Nyilván nagy visszatartó erővel bírt, hogy szinte minden családban élénken élt az elhurcoltak, meggyilkoltak emlékezete, tudták, itt hamar leszámolnak az elégedetlenkedőkkel.  Ám idővel enyhült a szigor, a gorbacsovi időkben már nem hurcolták el az embereket, áruból viszont nem lett több, sőt…. A sorban állók többnyire még így sem a hatalom ellen lázadtak, hanem egymást igyekeztek eltiporni. A sorok egyre gyakrabban bomlottak fel, olykor az emberek összeverekedtek, néha valósággal megostromolták a boltokat.

Igazából számomra is egy ilyen sorban állás volt az utolsó csepp a pohárban, amikor eldöntöttem, eljövök abból az országból. A feleségem a nagyobbik lányomért ment az óvodába, karján a kisebbikkel. Hazafelé jövet beálltak sorba tojásért. A sor egy ideig rendben haladt, de aztán felbomlott, a tömeg meglódult, a lányomat fellökték, csak a szerencsén múlt, hogy nem taposták meg.

Akkor úgy döntöttem, hogy nekem ebből elég volt.

 

 

Kétszáz évvel ezelőtt égették el az utolsó boszorkányokat Beregszászon

                                                                                                         

1730-ban Ungváron is volt egy boszorkányper

(Megjelent: Kárpátalja, 1935.10.07)

Most, hogy szó van Beregszász város történetének megírásáról, bizonyára érdekes fejezet lesz, amely a beregszászi boszorkánypöröket tárgyalja.
Valami sok szégyenkezni valója nincs a mai műveit világnak a boszorkányégetés ellen, hiszen abban az időben legalább tudatlanok voltak az emberek, míg most, a felvilágosodottság korszakában, Európa közepén — könyveket ítélnek máglyahalálra.
Szent István is szót emelt már a boszorkányüldözések еllen, Könyves Kálmán pedig egyenesen kimondotta, hogy „boszorkányok, amelyek nincsenek, ítélet alá ne vonassanak”. Persze, már akkor is hiába volt egy okos ember a buta tömeggel szemben és így esett, hogy továbbra is vígan égették a boszorkányokat. Természetesen az égetésnél nem a boszorkány volt víg. Írott bizonyíték van arról, hogy Ungváron 1730-ban megégettek egy boszorkányt, törvényes eljárással és Beregszászba pedig 1736-ban ítélték máglyahalálra Gaál Mihályné és Tóth Borbála kisdobronyi asszonyokat. Annak most lesz kétszáz éve. A beregszászi törvényszék akkori ügyésze nemes és nemzetes Sebbey György volt, míg a védelmet nemes ifjú Izsák István látta el. Sajnos nem tehetett sokat védencéért, mert a boszorkánypörökben mindig elég „szavahihető” tanú akadt, akiknek hajmeresztő vallomásai elegendők voltak embertársuk elvesztéséhez. A nevezetes boszorkányégetés meg is történt ezúttal is, mindössze annyi kegyelmet gyakorolt a bíróság, miszerint megengedte, hogy élőbb lefejezzék az elítélteket és csak azután vessék testüket máglyára. Az ítéletet 1736 febr. 27-én hozták és néhány napra rá végre is hajtották.

A kép illusztráció.(Wikipédia)

Rövidlátó politika

                                                                                                          

„Ha a politikai hűség ügyénél tartunk, akkor hadd mondjak el valamit, amit benyomásom szerint a kormánnyal szemben állók képtelenek elfogadni. Ebben az országban igenis volt egy kommunista diktatúra, amelyben rengeteg embert megsértettek, bebörtönöztek, lesöpörték a padlásaikat, téeszekbe zavarták, a Hortobágyra küldték őket. Rengeteg disznóság történt. Elmúlt majd három emberöltő, de ezek a disznóságok nem tűntek el nyomtalanul. Ezek kulturálisan öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Azoknak a gyerekei, unokái, akikkel a sérelmek megestek, ezt mind tudják, számon tartják. Olyan sérelmek estek az ország egyik felén, amiket nem lehet ráolvasással eltüntetni. Márpedig a baloldal a rendszerváltás után nem tett semmit, hogy ezt felismerje. Nem volt hajlandó belátni, hogy itt azért van egy olyan probléma, amivel foglalkozni kellene: van itt egy fél ország, amelynek az, ami balról jön, csak gonosz dolog lehet, amit fel kell számolni. És nem érdekli semmiféle objektív dolog. Őt üldözték, és ezért joga van úgy érezni, hogy most végre az övéi kezében van a hatalom, most nekik mindent lehet. Ez így működik, és ez csak évtizedek múlva fog enyhülni valamennyire.

Úgy tenni, mintha ez nem létezne, mintha a kormánypárti két és fél milliónak nem lenne meg érzelmileg minden oka arra, hogy azt a másik oldalt támogassa, nagyon rövidlátó politika. A baloldalnak pedig egyik nagy problémája, hogy ezt képtelen felfogni.” (Csányi Vilmos)

Magyarokra várva

 Anyai nagyszüleim Munkácson, 1938. november 10-én, amint a bevonuló magyar csapatok fogadására indulnak.

Egy szemtanú visszaemlékezései I.

                                                                                                           

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

Életem alkonyán, amikor úgy éreztem, hogy személyemmel kapcsolatban már nem fog feljegyzésre érdemes esemény bekövetkezni, elhatároztam, hogy dióhéjban megírom életem történetét.Ezen elhatározásom tulajdonképpen néhai Földesy Gyula országgyűlési képviselőnek köszönhető, aki a janakievi internálótáborban  már 1945-ben arra ösztökélt, hogy rögzítsem nehéz életünk főbb mozzanatait. Történetem bizonyosságul szolgál, hogy egy tőlünk távol eső esemény sokszor mily erős hatással tud lenni az egyén életformájának kialakítására. Ha 1914. június 28-án Szarajevóban Gavrilo Princip gyilkos golyója nem ölte volna meg Ferenc Ferdinánd trónörököst, akkor a volt Osztrák-Magyar Monarchia politikája, illetve az abban élt nemzetiségek politikai irányvonala talán másként alakult volna, s én megmaradtam volna az akkori m. kir. pénzverő hivatal hivatalnokának.  Ez a gyilkos golyó volt az első világháború közvetlen kiváltója.

Amikor az Osztrák-Magyar Monarchia a Szerbiának küldött hadüzenete után elrendelte az általános mozgósítást, minden városban találtattak ifjak, suhancok, akik magyar nemzeti színű zászlókkal felvonulásokat rendeztek. Jól emlékszem, hogy szülővárosomban, Körmöcbányán egy Klein nevezetű fiatal kereskedősegéd vitte a zászlót és teli torokkal üvöltötte: „Vesszen Szerbia! Éljen a háború!” Ezek tüntettek, de nem tudták, hogy miért, mert bár négy esztendőn keresztül folyt a háború, sok nyomorúságával és szenvedésével együtt, de végeredményben nem Szerbia, hanem az Osztrák-Magyar Monarchia veszett el.

Ezek a rövidlátó lelkesedők nem tudták azt, hogy küldő és belső ellenségeink epedve várják a pillanatot, hogy a monarchia összeomlását előmozdítsák. Ellenségeink évtizedes óhaja négy év borzalmas vérfürdő után 1918. november 4-én teljesült. A háborút vesztett Monarchia összeomlott, s Magyarország testéből minden szomszédunk annyit vett, amennyit mohó étvágya elbírt. Az így kialakult fegyverszüneti vonalakat 1920. június 4-én a trianoni békediktátummal végleges határokká jelölték. Ezen békeszerződés értelmében szülővárosomat, Körmöcbányát Csehszlovákiához csatolták.

Mindezeket előrebocsátottam annak bizonyságául, hogy miért sodródtam én, kispolgári családból származó ifjú, politikai pályára. Azon nap estéjén, amikor az első cseh katonai alakulatok megjelentek, „megtiszteltek” látogatásukkal és elvették fényképezőgépemet. Felháborodásom annyira hatással volt rám, hogy mindjárt az első nap nem valami nagy lelkesedéssel örvendtem az államfordulatnak.

Csakhamar, a katonaság átvonulása után, gyors iramban megérkeztek az új hódítók civilben. Hogy milyenek voltak ezek a civilek, bizonyítja egy későbbi esetem. Vagy két év eltelte után egyszer elmentem Prágába. Egy ügy elintézése végett felkerestem Zelenkát, a pénzügyminisztérium miniszteri tanácsosát. Beszélgetésünk közepette, többek között, azt is kérdezte, hogy milyen az élet Szlovenszkón és hogy viselkednek a cseh tisztviselők. Én tapintatosan azt válaszoltam, hogy sajnos vannak, akiknek a viselkedése bizony kifogásolható. Erre ő kijelentette, hogy az új Csehszlovákiának nincs elegendő műveltségű és képzettségű tisztviselője. Mivel az elsőrangú erőkre Prágában van szükség, így vidékre „mindenfélék” kerülnek.

Hogy a miniszteri tanácsos mennyire igazat mondott, bizonyítják a következő esetek. Egy alkalommal a pénzverde egyik úgynevezett mérnöke egy átmulatott éjszaka után felmászott a Szentháromság-szobor tetejére és amikor figyelmeztettük, hogy leesik, azt válaszolta: „Én cirkuszista voltam.”

Az egyik elegánsan öltözött csehet egy később érkező megkérdezte: -- Pepicsku, hol hagytad a verklidet?

-- Hallgass, én itt tanár vagyok! – hangzott a válasz.

Ennek közbevetése után hadd folytassam az események sorrendjében. Egymás után elfoglalták a hivatalokat, intézményeket, gyárakat, bányákat és iskolákat. A vezető pozíciókba mindenüvé cseheket vagy a csehek érdekeit szolgáló szlovákokat helyeztek.

Én akkor Budapestre utaztam. Az utazás akkor már nem volt valami egyszerű, mert csak közúton és a Léva, Párkánynána, Esztergom, Budapest vasútvonalon lehetett közlekedni. Este megérkeztem Párkánynánára, ahonnan egy létrásszekér vitt át a Dunán Esztergomba. Itt a szállodák zsúfoltak, a vendéglők zárva voltak. Egy kávéház volt nyitva, ahol egy selmecbányai ismerősömnek és nekem egy asztalnál helyet szorítottak. Hideg lévén forralt bort rendeltünk. A pincér szokatlanul hangosan elkiáltotta magát: „Szesztilalom, kérem, csak meleg teával szolgálhatok!” Csakhamar hangos szóval elhozta a két „teát”, de a jókora csuprokban elsőrangú, zamatos forralt bor párolgott.

Kellemes volt a dunai átkelés után a meleg kávéházban, meleg borocska mellett felmelegedni. De eljött a záróra. Odakint havaseső esett, s nem volt hol megbújni. Végül a főpincér jó borravaló ellenében becsukott a kávéházba, ahol a boxokon találtunk nyugvóhelyet. Reggel négy órakor a takarítószemélyzet megérkezése előtt felébresztett, s mi kiballagtunk az állomásra.

Négynapos budapesti tartózkodásom alatt egy földimmel találkoztam, aki azon sopánkodott, hogy ha nem tud idejében hazakerülni, nem lesz ott a „zsírosabb” állások elosztásánál és kiesik. Elhatározta, hogy velem jön vissza. Feltűnt nekem, hogy Budapesten, ahol akkor a magyar nemzeti színű szalag viselése divat volt, ő is viselte a gomblyukában. Feltűnt nekem, mert ismertem és tudtam, hogy a szíve inkább szláv érzelmű. Ez a szalag ott volt a gomblyukában a demarkációs vonalig. Ott levette és helyébe csehszlovák szalagot tűzött ki.

Hazaérkeztünk szülővárosomba, ahol a csehek már a pénzverőhivatal vezetését is átvették. Az új főnököknek napokon keresztül kellett előadást tartanom a pénzkészítés menetéről. Azután hozzáláttunk az immár új, csehszlovák pénzverés megszervezéséhez. Ez egy nehéz folyamat volt, mert a magyarok az evakuálás során csaknem az összes gépet elszállították Budapestre és így a csehek üres, kongó termeket találtak. Gépeket, felszereléseket kellett beszerezni és átépítéseket kellett eszközölni.

Miközben nálunk ezen előkészületi munkák folytak, Budapesten kikiáltották a Tanácsköztársaságot. Az akkori magyar kormány a felvidék felszabadítása céljából megindította a hadműveleteket a csehek ellen. Amikor a magyar katonaság Ipolyságot, Lévát és Selmecbányát elérte, a Körmöcbányán tartózkodó csehek elhagyták a várost és elmenekültek. Nemcsak a csehek, de még a cseh érzelmű szlovákok is megszöktek. Az összes pénzverdei képviselő közül egyedül maradtam a helyemen. A cseh katonaság egymás után hozta az előbb említett városokban túszként összeszedett magyarokat és a pénzverde üres termeibe internálta őket. Szívmelengető látvány volt részemre, amikor egy napon az összes foglyot felsorakoztatták, s azt kérdezték, hogy ki tud jól és gyorsan írni. Én akkor, mint tolmács szerepeltem. Bár a szláv nyelvet csak igen keveset bírtam, a német nyelv segítségével meg tudtuk egymást érteni.

A kérdésre persze sokan jelentkeztek. Erre mindegyik egy seprűt kapott a kezébe és udvart kellett takarítaniuk. Az idősebbeket, akiknél meglátszott, hogy magasabb rangú tisztviselők, illemhely takarítására használták.

Négy nappal a csehek eltávozása után, piros pünkösd napján, a cseh katonaság irányt változtatott és vidám zene, valamint énekszóval dél felé menetelt. Ez akkor volt, amikor a francia kormány a Magyar Tanácsköztársaságot leintette és a hadviselés beszüntetését megparancsolta.  Ilyen körülmények között a cseh civilek is visszatértek és folytatták megkezdett országépítő munkájukat.

Fotó: Körmöcbánya látképe a húszas években. (Magánarchívum)

 

 

 

Székely farmer

                                                                                                               

A székely farmer legjobban tejelő tehene eltűnik, ezért elmegy egy ügyvédhez, bepereli kártérítésre a vasutat, mondván, hogy a sínek a földjén mennek át, és a vonat valószínűleg elütötte a tehenet. Még mielőtt elkezdődne a per, a vasúti társaság ügyvédje elmegy a farmerhez, és megpróbál vele egy bizonyos összegben megegyezni, de csak a felét adják neki, mint amennyit kért. Az öreg köti az ebet a karóhoz, de az ügyvédje tanácsára végül elfogadja a kisebb összeget. Ahogy a vasúti társaság ügyvédje elment, a farmer ügyvédje mondja az ügyfelének:

- Tudja, megmondom őszintén, nem sok esélyünk volt megnyerni a pert...
- Hogy őszinte legyek - mondja a farmer -, én is kezdtem kételkedni benne, amikor láttam ezt a hülye tehenet besétálni a kapun.