Megáll és begubózik

                                                                                                    

"A tanárok elhiszik, hogy a világ gyorsan halad, és ezért a hallgatóknak egyre többet kell tudniuk, és ezt úgy akarják elérni, hogy egyre többet pakolnak rájuk. Ez a verseny a lovak kocsihúzó versenyére hasonlít, amelyen mozgásban lévő kocsira pakolnak folyamatosan súlyokat, amit ha álló kocsira egyszerre raknának, akkor a ló megindulni sem tudna. Azt mindenki elfelejti, hogy a világ tudományának haladásával ellentétben a tanulók agya nem változott 5-10 év alatt, ugyanolyan maradt, tehát az anyagok mennyiségében kellene valami kíméletes szelekciót végezni. Mit csinálhat a kocsihúzó, ha már az inai nem bírják? Megáll és begubózik... ha erőlködik, akkor pedig kiég." (Szirmai Imre, magyar neurológus és egyetemi tanár)

Szomszédaink, a magyarok -- Románia

 

Gyermekdalok jogásznyelven

                                                                                                     

1) Figyelem! Sürgősen megkérünk minden házzal rendelkező puhatestűt, hogy ingatlanát záros határidőn belül hagyja el, az annak külső felszínén keletkezett, és azóta is folyamatban lévő tűzeset miatt. A károsultakat folyékony és félig megszilárdult tejipari termékekkel kártalanítjuk, amelyek együttes mennyisége egyelőre két napi fejadagot tesz ki.

  2) Megkérünk mindenkit, aki lépéseit nem tudja az általunk megadott ritmushoz koordinálni, ne álljon sorba este az üzemi konyhán, mivel számukra rétest biztosítani nem áll módunkban. Emellett felhívnánk viszont a figyelmet az említett táplálék pozitív tulajdonságaira, valamint arra, hogy honvédségünk számára kifejezetten ezt az ételtípust írják elő a hivatalos szervek.



3) Mivel a körzetünkben észlelhető csókák csípése madárinfluenzával fenyegethet, valamint látásában korlátozott kis korú varjak jelenléte is aggodalomra adhat okot, gyermekünk keresztanyja két lóerős járművéért küldetett. Meg kell azonban tagadnom ezt a kérését, mivel e közlekedési eszközt szintén potenciális veszélyforrások, pontosabban tollas baromfi(a)k foglalták el.



4) Teljesen felújított, eredeti meghajtással rendelkező nosztalgiavonat indul a második vágányról Kanizsa állomásra. Megerősítjük, hogy a vonat a kanizsai pályaudvarra megy. A szerelvény elején az irányítási funkciókért a gépész-menedzser felel, ő az, aki a szerelvényt hajtó mozdony irányvektorát és sebességét meghatározza. Más források szerint vonatkísérőként az utolsó kocsiban tartózkodik az a töltött tésztaféleség, amelynek feje táplálkozásunk egyik legfontosabb gumós gyökérnövényévé alakult.

Megtámadta az oláhokat a szabolcsi lakosság

 

 A végső harácsolások.                 

(Megjelent: Reggeli Hírlap, 1919.11.28.)
A Tisza túlsó partjára húzódtak már az oláhok, de ott még most végzik az utolsó harácsolásokat és az utolsó napokban igyekeznek a hónapokon át sanyargatott magyaroktól az utolsó falatjukat is elharácsolni.
A szabolcsiak, akik több mint fél esztendeje sínylődnek az oláh megszállás alatt, ezeket az utolsó napokat viselik el legnehezebben. Ugyanis a oláhok most, hogy el kell hagyniok a dúsan fizető magyar várost, nem bírnak rablási vágyukkal. Odaát a Tiszán bátrabban mozognak, mint itt, mert köztük és a magyar csapatok között ma még ott van a kiáradt Tisza széles árja.
Ez ad merszet az oláhoknak, akik most sorban doboltatják ki a szabolcsi falvakban, hogy minden élőállat — sertés, szarvas marha, juh, baromfi — felét be kell szolgáltatni az oláh parancsnokságoknak, azonfelül rengeteg pénzt szednek össze a községi kasszákból.
A derék szabolcsiakat végképpen elkeserítették már ezek a zsarolások, amelyet a legkíméletlenebbül és a legdurvább módon hajtanak végre az oláhok. Több helyen annyira nőtt már az elkeseredés, hogy a magyar lakosság nem tűrte tovább a zaklatásokat és szembeszállt az oláhokkal , akik több faluból meg is kergették a harácsolókat.
A leghevesebb összetűzés Rakamazon volt, ahol egy csapat magyar ember vasvillával megtámadta az oláhokat és a büszke római harcosokat a vasvillás magyarok alaposan elpáholták és megkergették.
Nagy lett erre a riadalom a Szabolcsot megszállva tartó oláhok között. Nyíregyházára csapatokat vontak össze és most roppant sietve pakolják föl az összeharácsolt holmit, hogy elhordhassák, ami elvihető, mielőtt a falvak magyarjai össze nem fognak és lehetetlenné nem teszik számukra a menekülést.
Szabolcsban egyébként teljesen szünetel a vonatközlekedés. Mindössze Nyíregyháza és Debreczen között közlekedik egy vonatpár a lakosság részére, de a vármegye többi vasútján minden szerelvény az oláhok rablott, lopott holmijait szállítja Erdély felé.
A jelek úgy mutatják, hogy hogy néhány napon belül a sokat szenvedett szabolcsiak is meg szabadulnak kiállhatatlan vendégeiktől.

Ezt fordítsa le!

                                                                                                         

Még elsősök voltunk az ungvári egyetemen, amikor a Szputnyik Ifjúsági Utazási Iroda, mely a Komszomol fennhatósága alatt állt, hallgatókat toborzott a minden évben elindított tolmács- és idegenvezető tanfolyamára. Többen is jelentkeztünk a baráti körömből, jó bulinak látszott és később aztán rengeteg élményt köszönhetek ennek. No meg, a feleségemet is, de ez egy másik történet.

A tanfolyamon sok mindent tanultunk, de, természetesen, kiemelt hangsúlyt kapott a politikai nevelésünk, hogy a külföldi turistákkal találkozva, nehogy meginogjon (nem létező) elkötelezettségünk a rendszer iránt. Pedig sok újat nem tudtak nekünk mondani, hiszen már az egyetemen is tele voltunk teljesen fölösleges politikai tantárgyakkal. Ilyen volt például a párttörténelem, magyarországi nevén a munkásmozgalom története, melyet első évfolyamon egy, az általa oktatott tantárgyhoz képest meglepően nyitott és emberséges középkorú tanár tanított. Egy Kárpátaljára származott orosz, aki egy szót sem tudott magyarul. Természetesen, mint minden ilyen tantárgyat, ezt is oroszul tanultuk.

Egyszer, nagy meglepetésünkre, a tolmácstanfolyamon is felbukkant, előadást tartott nekünk. Úgy tűnik, mély nyomokat hagytam benne, ugyanis azonnal felismert, pedig vagy ötvenen ültünk az előadásain. Szünetben megkérdezte, mit csinálok ott, én meg elmondtam, hogy tolmácsnak szeretnék lenni. Akkor még nem tudtam, hogy ennek a beszélgetésnek folytatása lesz.

Ezekből a politika tantárgyakból bizonyos időközönként szemináriumokat tartottak, ahol az előre megadott három-négy témából a diákoknak kellett előadást tartaniuk, amihez elvben el kellett volna olvasni néhány arasznyi vastagságú Lenin-művet, ezt azonban tényleg csak a legmegátalkodottabbak követték el. Jobb esetben próbáltunk ezt-azt összeollózni, de sokszor még azt sem.

Volt egy évfolyamtársam, aki nemcsak ezzel a tantárggyal állt hadilábon, hanem az orosz nyelvvel is. De nagyon. Ezt a tanárok is tudták róla, legtöbbjük igazán türelmesen szemlélte, amint kézzel-lábbal magyaráz. A következő ilyen párttörténeti szemináriumon aztán épp őt hívta ki a fent említett előadó a pulpitusra, hogy számoljon be felkészültségéről. Tétován felállt, egy darabig csak pislogott. A tanár finoman noszogatta. És akkor támadt egy mentőötlete.

-- Én tudom, csak oroszul nem tudom – mondta oroszul.

A tanár gondolkodóba esett. Aztán megakadt rajtam a tekintete. Épp az egyre sápadtabb fiú mellett ültem.

-- Semmi baj! – kiáltott fel a tanár önnön zsenialitásától fellelkesülve. – Hiszen van itt egy tolmács! Tolmács elvtárs, fordítson!

Én is felálltam. Tudtam, hogy itt sok jóra nem számíthatok. Csak abban reménykedtem, hogy a másik töredelmes beismerő vallomást tesz, és akkor megszabadulok ettől az emberfeletti próbatételtől. De ő nem adta fel, teljesen összefüggéstelen szavakat mondott, igazi tudományosnak ható halandzsát adott elő, fellelkesült arccal, nagyokat gesztikulálva. Valahogy így:

-- Bolsevik, mensevik, Lenin, szocializmus, revolúció, Auróra…..

-- Fordítson, tolmács elvtárs! – szakította félbe egy idő után a tanár.

Én meg ott álltam megsemmisülve. Mit lehet ezen fordítani? Annyi betyárbecsület meg volt bennem, hogy ne buktassam le.

--Üljön le, hármas! – mondta neki a tanár, majd újra felém fordult. – Maga meg… maga meg, nem elég, hogy tolmácsnak pocsék, még az anyagot sem tudja! Hogy akar így levizsgázni!

A képen: A Filharmónia (egykori zsinagóga) Ungváron, a mellette lévő épületben volt annak idején a bölcsészkar (a képen nem látszik).

Forrás: Wikipédia

 

Legyenek szavaik az érzéseikre!

                                                                                                 

  „Az a generáció, mely nem beszélhetett az érzéseiről, akinek a hallgatást tanították meg, végtelenül sérülékeny volt a stresszhelyzetekben. A legnagyobb méreg egy ember életében, ha nem találja a szavakat, nem tudja elmondani, mi zajlik benne vagy, ha megtalálja ugyan a szavakat az érzéseire, de megtiltják neki, hogy kimondja azokat. Ez több korábbi generáció életét is megnyomorította. Most az a feladat, hogy megtanítsuk a gyerekeinket beszélni. Legyenek szavaik az érzéseikre, értsék önmagukat, és legyen meg bennük az a képesség is, hogy szabályozni tudják mindazt, ami bennük zajlik. Ezt csak tőlünk, a szülőktől, a felnőttek világától tudják ellesni. Ebben kell őket segítenünk, hogy ne hordozzák és ne adják tovább a régi sebeket, hogy kiegyensúlyozottabb és harmonikusabb kapcsolatban élhessenek önmagukkal és a másokkal egyaránt.” (Orvos-Tóth Noémi)

Egy szemtanú visszaemlékezései III.

                                                                                              

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 1925-ben maghalt szülővárosom lakója, Odescalhi Artur herceg. Ezt azért tartom fontosnak feljegyezni, mert amikor a fia a temetésre megérkezett, arra kért, hogy hívjak orvost, aki kivágja az elhunyt herceg szívét. Ezt egy befőttes üvegben a fia magával vitte külföldre. A 88 éves aggastyánt szinte az egész város kísérte utolsó útjára. ez volt talán az első nyilvános szereplésem, amikor a temetőben a búcsúbeszédet elmondtam.

Körmöcbányai párttitkári működésem idején minden évben rendeztünk karácsonyi ünnepségeket. Hogy ezek sikerét biztosítsam, kényszerülve voltam az ilyen előadásokat szlovák, magyar és német nyelven megrendezni. Egy alkalommal az ünnepély megnyitóját magyar és német nyelven én mondtam el, a rövid szlovák nyelvű beszéd elmondására egy Grosmann nevű pártvezetőségi tagunk ajánlkozott. néhány szó elhangzása után ezeket mondta: „Bocsánat, én a cédulát, amit Tonhaizer írt, elveszítettem.” Ezzel nagy taps közepette befejezte mondanivalóját.

A cseh impérium első éveiben egyszer Budapestre utaztam. Nálunk volt egy öntöttvasból készült feszület, melynek tulajdonosa sógorom, dr. Grieger Miklós országgyűlési képviselő volt. Én a feszületet bőröndömbe csomagolva arra vállalkoztam, hogy átviszem Magyarországra. Ipolyságon, a határállomáson a magyar vámtisztek leszállítottak a vonatból és bevittek egy őrszobára. Az öntöttvas feszület belseje üres volt, s minden valószínűség szerint az öntéskor beesett és ott megszilárdult vascsepp minden mozgatáskor csörgött a belsejében. A vámtisztek arról faggattak, hogy mi csörög a feszület belsejében. Én mindig csak azt mondtam, hogy nem tudom, lehet, hogy csehszlovák dukát. Ez a faggatás teljes fél órát tartott. Amikor a vonat már indulásra fütyült, akkor kiengedtek.

Az 1929-es parlamenti választások előtt egy alkalommal Kékelő községben voltam, ahol népgyűlést tartottam. Csak éjjel két órakor kerültem haza. Reggel még ágyban voltam, amikor eljöttek a csendőrök, s elvittek a pártirodámba. A legrövidebb út a piactéren keresztül vezetett. A csendőrök féltek engem a piaci tömegen keresztülkísérni, de én ragaszkodtam hozzá és nem voltam hajlandó hosszabb körútra. A pártirodában két nagy csomag röplapot lefoglaltak és elvittek. Harmadnap a járásfőnök azt mondta, hogy vigyem el a röplapokat, de én ragaszkodtam hozzá, hogy a csendőrök hozzák vissza a két nagy csomagot az irodámba.

1929 nyarán Stubnyafürdőn voltam, amikor, mint fürdővendég ott tartózkodott Székely Mihály operaénekes. Egy este nagyobb baráti társaságban, cigányzene és énekszó mellett szórakoztunk. Éjfél körül lehetett, amikor Székely felállt és szólóban elénekelte a magyar imádságot, a Himnuszt. Reggel eljött két csendőr. Bementek Székely szobájába és felszólították, hogy 24 órán belül hagyja el Csehszlovákiát. Búcsúzáskor csak ennyit mondott:

-- Ide soha többé nem jövök.

Amikor 1925-ben, mint a Pozsonyban megjelenő Deutsche Zeitung hetilap felelős szerkesztője minden héten Pozsonyba utaztam, egy alkalommal visszajövet elaludtam a vonaton. Akkor ébredtem fel, amikor a vonat szülővárosom állomásáról már elindult. A legközelebbi kis állomáson leszálltam. Csakhamar volt egy ellenvonat. Erre felszálltam, de bizony újra elaludtam és szülővárosom állomását ismét elhagytam.  A legközelebbi állomáson leszálltam, de innen már gyalog kellett megtenni a 7 kilométeres utat hazáig.

1928-ban tárgyaltuk Körmöcbánya új szabályrendeletét. Egy alkalommal a járásfőnök összehívott egy pártközi értekezletet, melynek egyetlen tárgysorozati pontja a városi tisztviselők és alkalmazottak fizetése volt. Már csaknem két óra hosszát tartott a vita, amikor a járásfőnök ezeket mondta:

--Nem értem, mi van Tonhaizer titkár úrral, aki mindig hangoskodik, most meg e fontos tárgynál semmit nem beszél.

Én a jelenlévők kacagása közepette csak ennyit mondtam:

-- Amit eddig tárgyaltak, az antiszociális, mert nagy fizetéseket juttatnak az 50-60 éves megrokkant tisztviselőknek és kicsiny fizetéseket a családot alapító fiataloknak. Csak ennek fordítottja lenne az igazságos.

Én akkor visszavonultam. Három hónap elteltével levelet kaptam Böhm Rudolf főtitkártól, aki arra kért, feledjük el a múltat és keressem fel a pozsonyi pártközpontot. Elutaztam Pozsonyba. Másnap ismét párttitkári megbízatással kerültem haza. Tovább folytattam a félbemaradt munkámat. Az 1927. évi községi választásokból úgy Körmöcbányán, mint a vidékén ismét megerősödve kerültünk ki.

Láttam azt, hogy a magyarlakta vidékeken már igen szép kultúrmunka folyik. Iskolák és kultúrházak épülnek. Szebbnél szebb rendezvényekkel bizonyítgatták magyar mivoltukat. Az én működési területemen nem tudtam magyar kultúrmunkát végezni, mert a magyar kisebbség számaránya kicsiny volt. A csekély számú magyarság részére a vonatkozó törvények alapján nem tudtam egyebet kiharcolni, mint a magyar könyvtárt és az időközönkénti magyar nyelvű műkedvelő előadásokat.

Ezzel szemben a németség részére, melynek számaránya nagyobb, a járásban többségben volt, kultúrházat építettünk, amelyben német kisdedóvót és német elemi iskolát helyeztünk el. A különféle kulturális rendezvények között talán a legkiemelkedőbb volt Körmöcbánya város fennállásának 600 éves évfordulója 1927. május 17-én. A reggeli tábori mise utáni ünnepi beszédemet egész napos népünnepély követte, melyen 11 község németsége vett részt.

Az 1925-1929. közötti parlamenti ciklusban történt, hogy ugyanazon Szent-Iványi József, aki annak idején dr. Lelley Jenőt támadta és eltávozását elősegítette, mint a Magyar Nemzeti Párt elnöke, kormánytámogató utakra vezette pártját. A vámtörvény megszavazása 1926. június 12-én már nem volt bűn. Nem volt bűn, mert a törvény az ő saját és nagybirtokostársai érdekeit szolgálta. Amikor a már említett Lelley-ügyben nem tudtak semmiféle konkrét bizonyítékot felhozni, csupán azt, hogy ő a többezer elbocsátott tisztviselő és vasutas megmentése érdekében a kormánytámogatás gondolatával foglalkozott, a magyarság árulójának bélyegezték.

Az 1925-ben ellenzéki programmal megválasztott Magyar Nemzeti Párt törvényhozói nem a kormánytámogatás politikájának gondolatával foglalkoztak, de ténylegesen megszavazták a vámtörvényt. Ezt szabad volt. Ez nem volt bűn. Ez szerintük nem volt a magyar egység felbontása, mert ezt saját anyagi érdekük így kívánta.

Mivel a keresztényszocialista párt törvényhozói nem voltak hajlandók a csupán néhány gazdag földbirtokos érdekeit szolgáló vámtörvényt megszavazni, s így kormánytámogatókká válni, a cseh hatóságok fokozott mértékben törekedtek párszervezeteink működését akadályozni. Ez nem is csoda, mert a vámtörvény megszavazása után 1929-ig, vagyis dr. Tuka Béla egyetemi tanár letartóztatásáig a keresztényszocialista párt volt az egyedüli ellenzéki őslakospárt Szlovenszkón.

Gyűléseinket különféle mesterségesen gyártott indokkal nem engedélyezték, betiltották vagy megzavarták. Röpcéduláinkat elkobozták. A cenzúrán szabály szerint átment újságcikkeink miatt perbe fogtak.

E sajtóperek tárgyalása során rendszerint sikerült állításaim valódiságát bizonyítani, s így ezek felmentéssel végződtek. Csupán egyszer kaptam 16 napi börtönbüntetést. Egyik cikkemben ugyanis azt írtam, hogy dr. Vlehla Milos járásfőnök azt hiszi, hogy az ő szarvai az égig fognak nőni. A sajtóper bírósági tárgyalásán ott ültem a tárgyalóteremben, amikor bekopogott egy fiú, s azt mondta, siessek haza, mert a feleségem haldoklik. Otthagytam a tárgyalótermet, s amikor beléptem hálószobánkba, sokat szenvedett feleségem kilehelte lelkét. A bíróság, persze, meghozta elmarasztaló ítéletét.

Még egy kirívó, minden emberi jogot megcsúfoló bírósági ügyem volt, mely pénzbüntetéssel végződött. Egy alkalommal felkeresett két hölgy és a vöröskereszt részére adományt kértek. Én benn voltam a szobámban. A sógorom az előszobában fogadta őket. Kérésükre állítólag azt válaszolta, hogy ő a csehszlovák vöröskeresztnek nem ad semmit, mert ott „Römischer Zirkelt” csinálnak. (Ez a szófordulat azt jelenti, hogy lopnak.) Kijelentést azzal indokolta, hogy ő ezt a fogsága idején tapasztalta. Néhány nap múlva megjelentek a csendőrök és bekísértek engem. Akkor tudtam meg, hogy a csehszlovák vöröskereszt vezetősége felhasználta az alkalmat, hogy rajtam bosszút álljon.

A csendőrök a jegyzőkönyvezés után elengedtek. a bírósági tárgyaláson ott volt a két vöröskeresztes hölgy, akik jelenlétemben kijelentették, hogy az inkriminált szavakat én mondtam. Az általam megnevezett tanukat a bíróság nem akarta kihallgatni, mondván, hogy rokonaim. Amikor a harmadik tárgyaláson sikerült kierőszakolni, hogy legalább a sógoromat hallgassák ki, és nyíltan kijelentette, hogy az állítólagos sértő kifejezést nem én, de ő használta, s ezért vállal minden felelősséget, a bíró megfenyegette, hogy hamis tanúzás címén eljárást indíthatna ellene.

Nem akartam, hogy sógorom ellen a két vöröskeresztes hölgy segítségével eljárást indítsanak, belenyugodtam az ítéletbe. Évek múltán az egyik hölgy megkért, hogy ne haragudjak, de nekik parancsuk volt, hogy így viselkedjenek, ahogy viselkedtek.

1929-ben kiírták a képviselői választásokat. egy vasárnapra népgyűlést hirdettünk a város főterére. Felkereste városunkat dr. Groszschmid Géza szenátor, valamint Dobránszky János és Fedor Miklós képviselők is. Már a gyűlés megkezdése előtt tudomásomra jutott, hogy a megjelent tömegben van egy maroknyi csapat csőcselék, mely a gyűlés zavarására lett kirendelve. Amikor felmentem a szónoki emelvényre, megnyitó szavaimat óriási lárma és füttyszó követte. Ez a zaj még fokozódott, amikor dr. Groszschmid szenátor kezdett beszélni. Végül is az öregúr nem akarva e megfizetett csőcselékkel polemizálni, félbeszakította a beszédét és a gyűlést a Katolikus Legényegyesület nagytermében folytattuk.

Következő vasárnap a Szlovák Néppárt tartott nyilvános nagygyűlést a város főterén. Ők, okulva a mi gyűlésünk kellemetlenségeiből, elhozták a detvai Hlinka-gárdát. Ennek tagjai a tüszőkbe elhelyezett késekkel felszerelve jelentek meg és úgy vigyáztak a rendre. A gyűlés utáni díszvacsorára engem is meghívtak. Ez alkalommal Hlinka András képviselő, a Szlovák Néppárt országos elnöke követelte, hogy a közelében adjanak helyet nekem, mert beszélni akar velem. Vacsora után hosszasan fejtegette előttem, hogy milyen előnyös volna a szlovenszkói autonómia ügyében, ha én tagjainkkal együtt átlépnék a Szlovák Néppártba. Mondanom sem kell, hogy ő az autonómia megvalósítása esetére elsősorban fényes pozíciót ígért nekem és kilátásba helyezte, hogy nekem mindenkor a szlovenszkói magyar és német kisebbségek politikai, gazdasági és kulturális fejlődése terén befolyásos szavam lesz. Erről hosszabb eszmecserét folytattunk, de eredményt nem értünk el.

Néhány nap elteltével táviratot kaptam, melyben megkért, hogy keressem fel rózsahegyi plébániáján. Kérésének eleget tettem, de az ottani eszmecserénk sem vezetett eredményre. Én ugyanis azt kívántam, hogy azon esetben, ha kívánságát teljesítenénk és átpártolnánk, biztosítson egy általunk megnevezendő személy részére képviselői mandátumot. Én oly meggyőződéses keresztényszocialista voltam, hogy már elvből sem tudtam volna a szlovák néppártnak dolgozni. Hogy a szlovákság ősz vezérének javaslatát mégis fontolóra vettem, erre az akkori politikai atmoszféra késztetett.

Ő akkoriban azt hangoztatta, hogy az autonómia elérése érdekében még az ördöggel is hajlandó szövetségre lépni. Én pedig nem akartam, hogy az autonómia megvalósítása esetén az általam képviselt magyar-német kisebbség még hátrányosabb helyzetbe jusson. Az általa tett ígéretek zálogául akartam a képviselői mandátumot biztosítani. Bármennyire is tiszteltem Hlinka Andrást, úgyis mint római katolikus főpapot, úgy is, mint képviselőt és a szlovákok ősz vezérét, de pusztán garancia nélküli ígéretekre nem lehetett megegyezést építeni.

A parlamenti választások a nagy nyomás dacára a már megszokott eredménnyel zajlottak.

Az 1931. januárjában Ótátrafüreden tartott országos pártvezetőségi gyűlésen Hokky Károly kárpátaljai képviselő bejelentette, hogy Szántó László munkácsi párttitkárt az államrendőrség kiutasította, s azt javasolta, hogy helyette engem nevezzenek ki Munkácsra.

Fotó: Körmöcbánya látképe (1929.)

Forrás: Fortepan