Vártak a világra?

                                                                                                           

„Fontos kérdés, hogy hogyan kerültünk erre a Földre, akarták-e, hogy megszülessünk, milyen erők hívtak életre. Vágyott és várt gyerekek voltunk-e? Jó volt-e szüleinknek, amikor megtudták, hogy megfogantunk? Sokáig azt gondolták, hogy ami az anyaméhben történik, az nem fontos, mert ott csak fizikai növekedés van. Ma már tudjuk, hogy a magzat tanul. Amikor megszületünk, akkor egy íz- és egy nyelvpreferenciával születünk, ismerjük az anyanyelvük dallamát. A magzat osztozik az édesanya érzelmi állapotában, biológiai jelekké alakul az érzelmi állapot, és azokat átveszi a magzat. Ha egy anya nem várja a magzatot, akkor fél, esetleg szégyelli magát, aggódik. Kutatások bizonyítják azt, hogy ilyenkor másképp alakul a magzat idegrendszere.” (Orvos-Tóth Noémi)

 

Keleti-Beszkidek Verecke híres útján

 

Egy szemtanú visszaemlékezései IV.

                                                                   

Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.

Munkács, 1964. III. 15.

 

Különféle részletkérdések levélbeni elintézése és megfelelő utódom betanítása után 1931. június 1-én megérkeztem Munkácsra.

Itt elsősorban a Szántó hirtelen kiutasítása révén elhanyagolt pártszervezetek felfrissítésével foglalkoztam, azután hozzáfogtam az 1931. őszére kiírt községi választások előkészítéséhez.

Munkácson a Magyar Nemzeti Pártnak is volt irodája. itt aztán alaposan megéreztem azt az áldatlan „szeretetet”, mely a két magyar „testvérpárt” között dühöngött. Sajnos, sokszor nemcsak a cseh pártokkal, de még a magyar nemzetiekkel is szembekerültem, mert vezetőik mindent elkövettek, hogy működésemet elgáncsolhassák.

Munkácson akkor 31 ezer lakos volt. Ebből 17 ezer zsidó nemzetiségű. A zsidók vezetőinek taktikája az volt, hogy minden politikai pártban képviseltették magukat. Mindenütt törekedtek a vezetőségbe bejutni, egyrészt, hogy némi befolyásuk legyen, másrészt, hogy minden politikai párt belső életéről a szükséges információkat beszerezhessék.

Hogy a Magyar Nemzeti Párt vezetői milyen aljas eszközökkel dolgoztak ellenem, bizonyítja az is, hogy egy ízben levelet küldtek Eszterházy János országos pártelnöknek, hogy én miként lehetek keresztényszocialista párttitkár, amikor istentagadó vagyok. Ugyanakkor felkérték dr. Korláth Endrét, a Magyar Nemzeti Párt ügyvezető elnökét, hogy tegyen lépéseket a testvérpártnál, mert én a magyarság ártalmára vagyok, mindig a templomban ülök.

Egy alkalommal, mint a Munkácsi Katholikus Kör elnöke elmentem Komáromba, a katolikus körök országos értekezletére. Az értekezlet előtti estén, amikor vacsorázni mentem, az étteremben találkoztam Eszterházy Jánossal és a húgával, Lujzával. Az estét együtt töltöttük. Két hét múlva elküldte Eszterházy azt a levelet, mely Munkácson íródott, s mely szerint én néhány napot valahol csavarogtam. Elutazásomkor azt mondtam, hogy Komáromba megyek, de ott nem voltam. Ez volt aztán az alapos felsülés, amikor bevádoltak annál, akivel az estét együtt töltöttem.

Ezek a személyeskedések természetesen nagyban gátolták működésemet. Nékem nem volt szabad Fornos, Dercen, Barkaszó, Rákos, Izsnyéte magyar községekbe betenni a lábam, nékem csak nem magyar községekben volt szabad magyar keresztényszocialista pártszervezeteket alakítani. Sokkal jobb és áldásosabb lett volna azt az időt, melyet személyeskedésekre elfecséreltünk, közös, produktív munkára felhasználni.

Mindezen nehézségek dacára az 1931. évi községi választások mondható jó eredménnyel végződtek. A német községekben a szavazatok 60-70 százalékát kaptuk. Sőt, három községben elértük a 100 százalékot. Munkácson már megvolt a megingathatatlan keresztényszocialista tábor, mely szavazataival mindig öt személyt küldött a városi képviselő-testületbe. A magyar nemzeti pártiak hat mandátumot kaptak.  Így kerültem be én is rövid ittartózkodásom után a városi képviselő-testületbe, illetve a városi tanácsba, melynek a kormánybiztosi rezsim kivételével 1938. év végéig tagja voltam.

Pártirodai munkám szinte napról napra gyarapodott, mert a gazdasági helyzet romlásával a polgárság ügyes-bajos dolgai megsokasodtak. Különösen az adósrófot annyira meghúzták, hogy alig volt nap, amikor nem kellett valaki érdekében a pénzügyi hatóságoknál eljárni és fellebbezéseket gyártani.

Megszerveztem egy műkedvelői gárdát, mellyel évente 3-4-szer színelőadásokat rendezünk. Ezeknek tiszta bevételét a szegénysorsú iskolásgyermekek karácsonyi segélykérésére fordítottuk. Karácsony és húsvét előtt a Katolikus Leányklub közreműködésével, hatósági engedéllyel utcai gyűjtést rendeztünk, s így tudtunk évente 100-120 iskolásgyermeket cipővel vagy ruhával megajándékozni. Húsvét előtti gyűjtéseinkhez a falvak lakói is csatlakoztak. Pénz helyett tojást hoztak. a pénzbeli gyűjtés összegéből lisztet vettünk, s így biztosítottuk a szegénysorsúak részére a húsvéti pászkát.

1932-ben megalakítottuk a Keresztényszocialista Szakszervezetet. Ezzel elértem, hogy munka- és munkásügyekben hathatósabban tudtam eljárni és a munkanélkülivé vált munkásoknak segélyt tudtam fizetni.

1932-ben meghozták a Lex-Dérer féle iskolatörvényt, mellyel a katolikus iskolákat meg akarták fosztani nyilvánossági joguktól. Elutaztam Budapestre és elhoztam az ottani iskolaügyi minisztériumban letétbe helyezett alapító oklevél hiteles másolatát, melynek segítségével egy interpellációt készítettem. Ezt Hokky Károly és társai a prágai parlamentben benyújtották. Ugyanakkor a Csillag nagytermébe tiltakozó nagygyűlést hívtam egybe. Megmozdulásaink jó eredménnyel végződtek, mert megmentettük a munkácsi zárdaiskolát.

1935-ben voltak Csehszlovákiában az utolsó parlamenti választások. E választások előkészítése céljából Pozsonyba pártvezetőségi gyűlést hívtak egybe. Ez alkalommal egy említésre méltó epizódról nyertünk tudomást. 1935. év tavaszán elhunyt Böhm Rudolf szenátor. A szavazólistán utána következő jelöltként Kreibich Károly pozsonyi műasztalos neve szerepelt. Ő nem várta meg, míg a szenátus elnöksége szabályszerűen behívja, Böhm halála után azonnal ezrekre menő „Kreibich Károly szenátor” feliratú névjegyeket csináltatott. Legnagyobb megdöbbenésére a behívás helyett a prágai kormány a parlament mindkét házát feloszlatta és az új választásokat kiírta, s így szenátori működéséből csak a sok ezer névjegy maradt emlékül.

A pártvezetőség ezen gyűlése viharos volt, mert sok küldött kifogásolta, hogy az országos elnökség minden egyes alkalommal egy és ugyanazon személyeket juttatja mandátumhoz. Ugyanolyan viharos volt az Ungváron megtartott kárpátaljai ellenzéki magyar pártok elnökségének ülése is. Ez alkalommal ismét éreztük a turáni átkot, mely mindenkor megakadályozta a magyarság egységét.

A képen a Munkácsi Katolikus Kör vezetősége a 30-as évek második felében. Hátul középen nagyapám.

Forrás: magánarchívum

 

Petike megígérte

                                                                                        

A léckerítés a falu központjában állt, egy valamikor szebb napokat látott ház előtt, melynek udvara is kezdett már elvadulni. A nagyobbik részéről rég lepergett a festék, itt-ott korhadni is kezdett, de az alvég felőli végét barnára mázolták. Aki először járt erre, azt hihette, csak nemrég hagyta félbe a gazdája, de a legtöbben tudták, évek óta így áll már ez. A kapun néha egy öregasszony lépett ki, hajlott háttal, mint aki nagy súlyt cipel a hátán, végignézett a kerítésen és elpityeredett.

Van már annak vagy tíz éve, hogy a fia elkezdte festeni a kerítést. Akkor még egyetemre járt, de éppen nyári szünet volt, egész nap csak heverészett, meg sörözött. Néha a hátsó ablakból nézte, amint az anyja kapált a kertben, ellátta a jószágot vagy éppen kiganézott a disznó alatt. Hiába kért segítséget a fiától, az a füle botját sem mozdította.

-- Nem azért mentem egyetemre, hogy a földet túrjam – mondogatta. – Ha nem bírod, ne csináld te sem!

-- Legalább a kerítést, azt fesd le, Petikém! – kérlelte az anyja. -- Csúfság már, ahogy kinéz.

Petike eleinte erre sem hajlott. De aztán a mama addig kérlelte, míg nagy nehezen beadta a derekát. Igaz, akkor már igencsak végét járta a nyár.

Vette a dörzspapírt és a drótkefét, kezdte lecsiszolni a lécekről a régi festéket. Igen ám, de hol az orrába ment a por, hol a szemébe, hol meg egyszerűen melege volt, így aztán nagyokat pihent, a port meg leöblítette egy kis sörrel. A fél falu rajta röhögött, olykor be is szóltak neki.

-- Ne hajszold annyira magad, Petike, mert még megárt! – mondogatták.

-- Anyám szerint a munka nemesít, de szerintem csak nem esik jól – felelte mindig erre.

Egyszer aztán eszébe jutott, hogy most már valami látványos dolgot kellene produkálni, hadd lássa a falu, no meg főleg a mama, hogy ő mégiscsak jutott valamire. Abbahagyta hát a csiszolást és úgy döntött, legalább azokat a léceket lefesti, melyeket már megtisztogatott. Hozta az ecsetet, a festéket meg a hígítót és nekilátott. Igen ám, de még mindig nagy volt a hőség, ha meg elment pihenni, akkor beleszáradt a festék az ecsetbe, máskor meg lecsorgott, szóval ezzel is nagyon lassan haladt. Alig jutott el a kerítés harmadáig, már vissza kellett menni az egyetemre.

-- Ugyan, mit kell ezen annyit aggódni – nyugtatgatta a mamát. – Majd jövő nyáron befejezem.

Telt-múlt az esztendő, Petike egyre ritkábban jött haza. Pedig anyuka nagyon várta, eleinte minden hétvégén sütött-főzött, aztán már csak az ünnepekre, hátha megjön az ő éhes fiacskája. Akinek mindig volt valami kifogása, egyszer azért nem ért rá, mert tanulni kellett, másszor azért, mert munkát vállalt (ezt még a mama sem hitte el, mert mindig pénzt kért), hol meg valami lányra hivatkozott.

Egyszer aztán, már végét járta a tavasz, váratlanul hazaállított. Volt is nagy öröm, anyuka szinte körbetáncolta, de annál nagyobb lett a csalódás. Petike ugyanis közölte, hogy neki elege van az egyetemből, ő valami többre vágyik, ezért külföldre megy. Ugyan még nem tudja, mit fog csinálni, de ez már részletkérdés, egyébként is egy haverrel megy, ketten könnyebben fognak majd boldogulni.

Eleinte olykor még telefonált Hollandiából, aztán az is elmaradt. És az anyja is hiába hívta, nem vette fel. Próbálta kerestetni, de sikertelenül. A faluban azt beszélik, narkós lett, sőt talán már nem is él. De hát az emberek mindenfélét beszélnek. Ő nem hisz nekik. Petike nem olyan.

Persze, vannak jó emberek is. Néhányan felajánlották, hogy befejezik a kerítést. De ő hallani sem akar róla. Majd Petike. Elvégre, megígérte.

 

 

Testvérek és barátok

 A szocializmusban a diákot felszólítja a tanár:        
                   

- Na, fiam! Sorold fel nekem a baráti országokat! 

- Csehszlovákia, Románia, NDK, Bulgária, Lengyelország.

- Jól van! Ám a legfontosabb kimaradt: a Szovjetunió.

 - Az nem baráti ország, hanem testvéri.

 
- Ugyan miért? - kérdi a tanár.

 
- Mert a barátait maga választja meg az ember.

A huszti „ukrán“ nemzetgyűlés kimondta az elszakadást Magyarországtól

                                                                                              

(Megjelent: Az Est, 1919.01.22.)

Huszt, január 21. (Az Est kiküldött tudósítójának telefonjelentése)
A magyarországi ukránok ma Huszton nemzetgyűlést tartottak, a melyen Brasceiko Mihály elnökölt. A gyűlés, a melyen több ezer résztvevő volt jelen, kora reggel kezdődött és megszakítás nélkül délután 3 óráig tartott. Egyhangúan kimondották, hogy a magyar- országi ukránok (rutének) lakta területnek Ukrániához való csatlakozását követelik.
Beszéltem Stefán ruszkakrajnai kormányzóval, akinek kijelentése szerint a gyűlésen csupán Huszt város és környékének 10—12 falva volt képviselve, mert a bereg- és ung megyei ruszinok a nemzetgyűlés megkezdése előtt, ma reggel eltávoztak Husztról, miután nem sikerült megegyezésre jutniok a huszti nemzetgyűlésen ott maradt megbízottakkal. Stefán kormányzó szerint a nemzetgyűlésnek nincs nagy jelentősége Ruszka-Krajna jövendő sorsára vonatkozótag, miután a nemzetgyűlés határozata nem egyezik a ruszin nép többségének véleményével.

A képen: a huszti vasútállomás 1915-ben.

Forrás: Fortepan

 

Felgyorsulva

                                                                    

Elsősorban azok figyelmébe ajánlom ezt a képet, akik nem hisznek abban, hogy észvesztően felgyorsult a világ. A fotó 1965-ben készült.

Forrás: Fortepan