Munkács, 1964. III. 15.
Különféle részletkérdések levélbeni elintézése és megfelelő utódom betanítása után 1931. június 1-én megérkeztem Munkácsra.
Itt elsősorban a Szántó hirtelen kiutasítása révén elhanyagolt pártszervezetek felfrissítésével foglalkoztam, azután hozzáfogtam az 1931. őszére kiírt községi választások előkészítéséhez.
Munkácson a Magyar Nemzeti Pártnak is volt irodája. itt aztán alaposan megéreztem azt az áldatlan „szeretetet”, mely a két magyar „testvérpárt” között dühöngött. Sajnos, sokszor nemcsak a cseh pártokkal, de még a magyar nemzetiekkel is szembekerültem, mert vezetőik mindent elkövettek, hogy működésemet elgáncsolhassák.
Munkácson akkor 31 ezer lakos volt. Ebből 17 ezer zsidó nemzetiségű. A zsidók vezetőinek taktikája az volt, hogy minden politikai pártban képviseltették magukat. Mindenütt törekedtek a vezetőségbe bejutni, egyrészt, hogy némi befolyásuk legyen, másrészt, hogy minden politikai párt belső életéről a szükséges információkat beszerezhessék.
Hogy a Magyar Nemzeti Párt vezetői milyen aljas eszközökkel dolgoztak ellenem, bizonyítja az is, hogy egy ízben levelet küldtek Eszterházy János országos pártelnöknek, hogy én miként lehetek keresztényszocialista párttitkár, amikor istentagadó vagyok. Ugyanakkor felkérték dr. Korláth Endrét, a Magyar Nemzeti Párt ügyvezető elnökét, hogy tegyen lépéseket a testvérpártnál, mert én a magyarság ártalmára vagyok, mindig a templomban ülök.
Egy alkalommal, mint a Munkácsi Katholikus Kör elnöke elmentem Komáromba, a katolikus körök országos értekezletére. Az értekezlet előtti estén, amikor vacsorázni mentem, az étteremben találkoztam Eszterházy Jánossal és a húgával, Lujzával. Az estét együtt töltöttük. Két hét múlva elküldte Eszterházy azt a levelet, mely Munkácson íródott, s mely szerint én néhány napot valahol csavarogtam. Elutazásomkor azt mondtam, hogy Komáromba megyek, de ott nem voltam. Ez volt aztán az alapos felsülés, amikor bevádoltak annál, akivel az estét együtt töltöttem.
Ezek a személyeskedések természetesen nagyban gátolták működésemet. Nékem nem volt szabad Fornos, Dercen, Barkaszó, Rákos, Izsnyéte magyar községekbe betenni a lábam, nékem csak nem magyar községekben volt szabad magyar keresztényszocialista pártszervezeteket alakítani. Sokkal jobb és áldásosabb lett volna azt az időt, melyet személyeskedésekre elfecséreltünk, közös, produktív munkára felhasználni.
Mindezen nehézségek dacára az 1931. évi községi választások mondható jó eredménnyel végződtek. A német községekben a szavazatok 60-70 százalékát kaptuk. Sőt, három községben elértük a 100 százalékot. Munkácson már megvolt a megingathatatlan keresztényszocialista tábor, mely szavazataival mindig öt személyt küldött a városi képviselő-testületbe. A magyar nemzeti pártiak hat mandátumot kaptak. Így kerültem be én is rövid ittartózkodásom után a városi képviselő-testületbe, illetve a városi tanácsba, melynek a kormánybiztosi rezsim kivételével 1938. év végéig tagja voltam.
Pártirodai munkám szinte napról napra gyarapodott, mert a gazdasági helyzet romlásával a polgárság ügyes-bajos dolgai megsokasodtak. Különösen az adósrófot annyira meghúzták, hogy alig volt nap, amikor nem kellett valaki érdekében a pénzügyi hatóságoknál eljárni és fellebbezéseket gyártani.
Megszerveztem egy műkedvelői gárdát, mellyel évente 3-4-szer színelőadásokat rendezünk. Ezeknek tiszta bevételét a szegénysorsú iskolásgyermekek karácsonyi segélykérésére fordítottuk. Karácsony és húsvét előtt a Katolikus Leányklub közreműködésével, hatósági engedéllyel utcai gyűjtést rendeztünk, s így tudtunk évente 100-120 iskolásgyermeket cipővel vagy ruhával megajándékozni. Húsvét előtti gyűjtéseinkhez a falvak lakói is csatlakoztak. Pénz helyett tojást hoztak. a pénzbeli gyűjtés összegéből lisztet vettünk, s így biztosítottuk a szegénysorsúak részére a húsvéti pászkát.
1932-ben megalakítottuk a Keresztényszocialista Szakszervezetet. Ezzel elértem, hogy munka- és munkásügyekben hathatósabban tudtam eljárni és a munkanélkülivé vált munkásoknak segélyt tudtam fizetni.
1932-ben meghozták a Lex-Dérer féle iskolatörvényt, mellyel a katolikus iskolákat meg akarták fosztani nyilvánossági joguktól. Elutaztam Budapestre és elhoztam az ottani iskolaügyi minisztériumban letétbe helyezett alapító oklevél hiteles másolatát, melynek segítségével egy interpellációt készítettem. Ezt Hokky Károly és társai a prágai parlamentben benyújtották. Ugyanakkor a Csillag nagytermébe tiltakozó nagygyűlést hívtam egybe. Megmozdulásaink jó eredménnyel végződtek, mert megmentettük a munkácsi zárdaiskolát.
1935-ben voltak Csehszlovákiában az utolsó parlamenti választások. E választások előkészítése céljából Pozsonyba pártvezetőségi gyűlést hívtak egybe. Ez alkalommal egy említésre méltó epizódról nyertünk tudomást. 1935. év tavaszán elhunyt Böhm Rudolf szenátor. A szavazólistán utána következő jelöltként Kreibich Károly pozsonyi műasztalos neve szerepelt. Ő nem várta meg, míg a szenátus elnöksége szabályszerűen behívja, Böhm halála után azonnal ezrekre menő „Kreibich Károly szenátor” feliratú névjegyeket csináltatott. Legnagyobb megdöbbenésére a behívás helyett a prágai kormány a parlament mindkét házát feloszlatta és az új választásokat kiírta, s így szenátori működéséből csak a sok ezer névjegy maradt emlékül.
A pártvezetőség ezen gyűlése viharos volt, mert sok küldött kifogásolta, hogy az országos elnökség minden egyes alkalommal egy és ugyanazon személyeket juttatja mandátumhoz. Ugyanolyan viharos volt az Ungváron megtartott kárpátaljai ellenzéki magyar pártok elnökségének ülése is. Ez alkalommal ismét éreztük a turáni átkot, mely mindenkor megakadályozta a magyarság egységét.
A képen a Munkácsi Katolikus Kör vezetősége a 30-as évek második felében. Hátul középen nagyapám.
Forrás: magánarchívum
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése