Petike megígérte

                                                                                        

A léckerítés a falu központjában állt, egy valamikor szebb napokat látott ház előtt, melynek udvara is kezdett már elvadulni. A nagyobbik részéről rég lepergett a festék, itt-ott korhadni is kezdett, de az alvég felőli végét barnára mázolták. Aki először járt erre, azt hihette, csak nemrég hagyta félbe a gazdája, de a legtöbben tudták, évek óta így áll már ez. A kapun néha egy öregasszony lépett ki, hajlott háttal, mint aki nagy súlyt cipel a hátán, végignézett a kerítésen és elpityeredett.

Van már annak vagy tíz éve, hogy a fia elkezdte festeni a kerítést. Akkor még egyetemre járt, de éppen nyári szünet volt, egész nap csak heverészett, meg sörözött. Néha a hátsó ablakból nézte, amint az anyja kapált a kertben, ellátta a jószágot vagy éppen kiganézott a disznó alatt. Hiába kért segítséget a fiától, az a füle botját sem mozdította.

-- Nem azért mentem egyetemre, hogy a földet túrjam – mondogatta. – Ha nem bírod, ne csináld te sem!

-- Legalább a kerítést, azt fesd le, Petikém! – kérlelte az anyja. -- Csúfság már, ahogy kinéz.

Petike eleinte erre sem hajlott. De aztán a mama addig kérlelte, míg nagy nehezen beadta a derekát. Igaz, akkor már igencsak végét járta a nyár.

Vette a dörzspapírt és a drótkefét, kezdte lecsiszolni a lécekről a régi festéket. Igen ám, de hol az orrába ment a por, hol a szemébe, hol meg egyszerűen melege volt, így aztán nagyokat pihent, a port meg leöblítette egy kis sörrel. A fél falu rajta röhögött, olykor be is szóltak neki.

-- Ne hajszold annyira magad, Petike, mert még megárt! – mondogatták.

-- Anyám szerint a munka nemesít, de szerintem csak nem esik jól – felelte mindig erre.

Egyszer aztán eszébe jutott, hogy most már valami látványos dolgot kellene produkálni, hadd lássa a falu, no meg főleg a mama, hogy ő mégiscsak jutott valamire. Abbahagyta hát a csiszolást és úgy döntött, legalább azokat a léceket lefesti, melyeket már megtisztogatott. Hozta az ecsetet, a festéket meg a hígítót és nekilátott. Igen ám, de még mindig nagy volt a hőség, ha meg elment pihenni, akkor beleszáradt a festék az ecsetbe, máskor meg lecsorgott, szóval ezzel is nagyon lassan haladt. Alig jutott el a kerítés harmadáig, már vissza kellett menni az egyetemre.

-- Ugyan, mit kell ezen annyit aggódni – nyugtatgatta a mamát. – Majd jövő nyáron befejezem.

Telt-múlt az esztendő, Petike egyre ritkábban jött haza. Pedig anyuka nagyon várta, eleinte minden hétvégén sütött-főzött, aztán már csak az ünnepekre, hátha megjön az ő éhes fiacskája. Akinek mindig volt valami kifogása, egyszer azért nem ért rá, mert tanulni kellett, másszor azért, mert munkát vállalt (ezt még a mama sem hitte el, mert mindig pénzt kért), hol meg valami lányra hivatkozott.

Egyszer aztán, már végét járta a tavasz, váratlanul hazaállított. Volt is nagy öröm, anyuka szinte körbetáncolta, de annál nagyobb lett a csalódás. Petike ugyanis közölte, hogy neki elege van az egyetemből, ő valami többre vágyik, ezért külföldre megy. Ugyan még nem tudja, mit fog csinálni, de ez már részletkérdés, egyébként is egy haverrel megy, ketten könnyebben fognak majd boldogulni.

Eleinte olykor még telefonált Hollandiából, aztán az is elmaradt. És az anyja is hiába hívta, nem vette fel. Próbálta kerestetni, de sikertelenül. A faluban azt beszélik, narkós lett, sőt talán már nem is él. De hát az emberek mindenfélét beszélnek. Ő nem hisz nekik. Petike nem olyan.

Persze, vannak jó emberek is. Néhányan felajánlották, hogy befejezik a kerítést. De ő hallani sem akar róla. Majd Petike. Elvégre, megígérte.