Ezzel az örökké éber hálózattal én már kisgyerekként találkoztam. Egyszer látogatóba jött hozzánk a nagybátyám Magyarországról. Nagy szó volt ez akkoriban, hiszen legjobb esetben is háromévente egyszer lehetett átlépni a határt, akkor is meghívóval, és azt is ellenőrizték, hogy nem tértél le a megadott útvonalról. Egyik ismerősömet például, akihez szintén magyarországi rokonok jöttek Munkácsra, jó ideig vegzálták, mert felvitte a vendéget a Vereckei hágóhoz és a rendőrök megállították őket, márpedig a külföldi rokon csak Munkácsig mehetett volna.
Na, szóval nálunk járt a nagybátyám, és visszafelé menet kikísértük Csapon a vonathoz. Itt aztán valakinek eszébe jutott, hogy csinál néhány családi fotót az állomáson. Alig vette elő a gépet, amikor egyenruhások vettek minket körül és közölték, hogy a vasúti csomópontot fényképeztük az amerikai titkosszolgálat megrendelésére. Hiába mondtuk, hogy csak családi kép készült, meg azt is, hogy az amerikaiak, ha akarják, a műholdakról már azt is lefotózzák, hogy mit reggelizünk, őket nem érdekelte. Hosszú hercehurca után, némi baráti protekció segítségével sikerült következmények nélkül megúsznunk a dolgot.
Sok évvel később, amikor már a megyei lapnál dolgoztam Ungváron, fotóriporter barátom és kollégám még rosszabbul járt. Valamelyik hegyvidéki településre küldték ki a laptól, valamilyen termelési riport elkészítése végett. Úgy gondolta, hogy ha már itt jár, csinál néhány szép természetfotót. Fel is mászott egy szolidabb magaslatra, ahonnan szép kilátás nyílt és hozzákezdett a fényképezéshez. Egyszer csak eldördült egy lövés és a golyó a mögötte álló fában landolt. Persze, ő ijedtében azonnal hasra vetette magát, nem is nagyon mert megmozdulni. Ám hamarosan megállt lent egy terepjáró, abból fegyveres katonák ugráltak ki, akik pillanatok alatt körülvették. Mint kiderült, lenn a völgyben volt egy viadukt, melyet állandóan fegyveresek őriztek. Az egyik ilyen fegyveres kémnek nézte a hegyről fényképező alakot, előbb megpróbálta lelőni, majd riasztotta az őrszolgálatot. Kollégám elmondása szerint csak az újságíró-igazolványa mentette meg a további retorzióktól, no meg az, hogy a szerkesztőségben igazolták, ő valóban az, akinek mondja magát.
Ez az állandó gyanakvás persze olykor komikus helyzeteket is produkált, főleg ha a buzgalom és az elhivatottság hülyeséggel párosult. Mint minden újsághoz, hozzánk is eljöttek évente egyszer-kétszer a cenzori hivatalból, hogy elmondják, miről nem szabad írni állambiztonsági szempontból. Ebben a hivatalban általában rég nyugdíjazott katonatisztek vagy KGB-sek dolgoztak, akik még Sztálin elvtárs tanításain nőttek fel és nagyjából meg is rekedtek ezen a szinten. Az ilyen tájékoztatókon minden rovatvezetőnek részt kellett vennie, vagy legalább valakinek a rovatból.
Egy ilyen alkalommal az állambiztonság serény gyanakvásban megőszült őre a következőkkel fejezte be a mondanivalóját:
-- És nyomatékosan felhívnám figyelmüket, hogy a kárpátaljai tengeralattjárókról soha nem írjanak egy szót sem!
Természetesen megszoktuk, hogy az ilyen oktatásokon nem teszünk fel kérdéseket és a legnagyobb blődségeket is megértéssel fogadjuk, de ez már nekem is sok volt.
-- Milyen tengeralattjárókról? Hol vannak itt tengeralattjárók? – kérdeztem.
A mindent tudók fölényével nézett rám. Aztán elmondta, hogy itt, Ungváron, a szerkesztőség szomszédságában, az egyik gyár hátsó udvarában, ahová még a megyei pártbizottság első titkára is legfeljebb külön engedéllyel léphet be, tengeralattjárókhoz gyártanak szupertitkos műszereket. Na, ez az, amiről nekünk nem szabad tudni.
