Az unalom veszélyes

                                                                                                               

 „Az ember, nincs mit tenni, rendkívül aktív lény. Nem nyugszik. Mindig kell neki valamit csinálni. Amíg a mindig csinálást az agráriumban lehetett kiélni, nem volt ezzel probléma, amikor az iparban, hát, az is kezelhető. Ám, amikor a múlt század hatvanas éveiben az ipari fejlődés abba a szakaszába ért, hogy az egyre bővülő termeléshez is sokkal kevesebb élőmunkára volt szüksége, akkor rengeteg ember felszabadult. Egy csapásra fellendült a szolgáltatások világa, és a műkörmöstől az divattervezőig csomó olyan fura szakma jelent meg, ami nem állít elő semmi lényegeset, de részesedik az emberiségnek a termelés során előállított javaiból. Ami persze jó dolog, mert aki dolgozik, az nem hal éhen. Csakhogy a nélkülözhető szakmákkal egy időben megjelent még valami: a szabadidő. Ami egyrészt örömre ad okot, másrészt bizony probléma is, mert aki unatkozik, könnyen fordul a társadalom számára káros aktivitások felé.” (Csányi Vilmos)

Székely lelemény

 

Mi az elég?

                                                                                                          

A székely bácsi szeret a pohár fenekére nézni, és egyre gyakrabban. Az asszonya ezt nem nézi jó szemmel, mert ha a férje túl sokat iszik, akkor durva, nem beszámítható. Egyik nap jönnek a tehenek a csordából haza, és szokásuk szerint egyenesen a vizes vályúnak esnek. Amikor befejezik az ivást, mondja az asszony a férjének:
- Látod-e te ember, ez csak egy marha, és mégis tudja mi az elég!
Erre az atyafi:
- Hát hiszen vízből én is tudnám!

A kaukázusi 2. kozákezred Aknaszlatinán

 (Megjelent: Magyar Kultúra, 1914.)                                        

Boschetti Andor aknaszlatinai r. k. lelkész naplójegyzetei.
1914. szeptember 30. -- A rémület kezd úrrá lenni a nép fölött. Kőrösmező felől rossz hírek jönnek. Aknaszlatináról kétségbeesetten, százával menekülnek az emberek.

 
Október 1. -- A rémület fokmérője a maximumon. Az ellenség Rahón van már. A vasúti állomásnál őrületes a tolongás. Poggyászok ezrei hevernek az utca sarában.  Ellenség közeledik. Éjjel 2 órakor az összes hivatalok a pénzkészletükkel felsőbb rendeletre menekülnek. Csendőrség az ellenséges haderő elébe vonul.

Október 2. -- A vasúti állomásnál tapasztalható kétségbeesett menekülés jellemzésére gyönge az emberi szó. Sokan a rémülettől beszélni sem tudnak. Asszonyok s gyermekek a teherszállító kocsikban összezsúfolva ájuldoznak. Száz lakás közül átlag 98-nak a rolettája leeresztve, lakói elmenekültek. Délutánra Aknaszlatina teljesen kihalt világ. A még itt maradt nép sírva kérdi, hogy mit tegyen? Mindenkinek azt ajánlom, hogy maradjon nyugodtan otthonában s Istenbe vesse minden bizodalmát. Sokan nem tudnak megnyugodni s komoly intéseim ellenére is késő este, kis batyuval gyalog menekülnek. Mások a földalatti bányákba és sötét, vizes tárnákba menekülnek. Községem házaiban számításom szerint e nap estéjén már nincsen több 120—140 embernél az asszonyokkal és gyermekekkel együtt. Egész éjszaka ébren vagyok, mert minden percben menekülők kopogtatnak ablakomon s kérik tanácsaimat.

 
Október 3. -- Reggel Máramarosszigetre megyek élelmiszereket vásárolni, mert Aknaszlatinán már semmi sem kapható. Midőn ½ 10 órakor Máramarossziget főterére érkezem, szembetalálkozom egy 9 tagú kozák lovas előőrssel. Egy vad tekintetű altiszt vezetése alatt egymástól körülbelül 200—200 lépés távolságra kettesével lovagolnak lövésre készentartott fegyverekkel. Midőn közelemben elhaladnak, a kozák altiszt megállítja a lovát s fürkésző szemekkel sokáig néz reám. Nyilván a reverendám és borotvált arcom kelthette fel érdeklődését. Én is megállok, várván az elkövetkezendőket, de a kozák csakhamar szó nélkül tovább lovagol. Máramarossziget főterén alig van több 15—20 embernél s 3 üzlet van csak nyitva. Bevásárlásomat elvégezvén, hazafelé indulok, ekkor látom, hogy a kozákok fegyvert fognak egy a vármegyeházánál kibukkanó, csupán karddal felszerelt ulánus-katonánkra. Az ulánus természetesen megadja magát, mire a kozákok letartóztatják. Midőn a szlatinai hídhoz érek, Kabolacsárda felől erős tüzelést hallok; ott nyilván összeütközés van az orosz előőrsök s a mi visszavonuló katonáink között. 12 órakor édesatyámmal együtt leülünk ebédelni 12 órakor néhány hívem rohan be hozzám
s jelenti, hogy Faluszlatina felől erős orosz lovas- és tüzércsapatok közelednek. Kovács Ferenc jegyző és én a szent kereszt és a fehér zászló oltalma alatt vagy 10-15 emberrel eléjük megyünk a Lajosbánya felé. Mire odaérünk, az ellenség már a Lajosbánya előtti téren van, délután ¾ 1 órakor. Hatalmas kozák lovas- és tüzércsapatok vonulnak el előttünk, lehetnek vagy kétezeren, a kereszt előtt tisztelegnek. Erőteljes, magas emberek, nagy báránybőrkucsmát, terjedelmes fekete darócköpönyeget viselnek, mely lovukat is egészen betakarja, fegyverzetük ötlövetű ismétlőpuskából, hatlövetű revolverből, széles görbe kardból s egy handzsárszerű hatalmas késből áll. Lovaik középtermetű, sovány, de gyorsjárású, erős állatok. A kozákok mindjárt a község elején leszállnak lovaikról, kidöntik a környékbeli

kerítéseket s lovaikkal elözönlik a kerteket. Egészségügyi csapatuk két orvossal, tábori konyhájuk s élelemszállító kocsitáboruk a Lajos-fürdőben helyezkedik el, tüzérségük 8 ágyúval a Lajosbánya előtt lévő mezőn marad. Délután 2 órakor a parancsnokló ezredes segédtisztje elhozza községünknek összegyűjtött fegyvereit, nekem is 4 darab kitűnő fegyverem kerül az oroszok kezébe. 4 óra tájban tolmács útján az utcára hívat három kozákkapitány. Kijelentik, hogy nálam „akarnak" megszállni. Csakhamar el is helyezkednek 5 kozákkatonával s 9 lóval együtt. A három kapitány neve: Nikolaj Plotnikoff, Michael Wodobschin, Alexandrovich Bogodrusik. Erőteljes, edzett emberek mindnyájan, különösen szép sugártermetű, csupa izomember a 32 esztendős Wodobschin kapitány, ki németül is tud valamit, én tehát vele társalgok, ő pedig tolmácsolja szavaimat társainak. Nagyon élvezik a meleg szobát s mihelyt sötétedni kezd, vacsorát kérnek, szárnyas- sültet és gyümölcsöt, majd egyikük orosz módra kitűnő teát készít s engem is megkínál. Vacsora után nagyon dícsérőleg beszélnek az orosz katonaság kiváló voltáról. A cárnak eddig 7 millió katonája volna a harctéren (?), de még nagyon sok van fegyveres készenlétben is. Az orosz katona rendkívül engedelmes és önfeláldozó. Delatintól Máramarosszigetig 8 tisztjük és sok katonájuk esett el, de ez nem fogja őket megakadályozni abban, hogy Budapestre zeneszóval ne vonuljanak be. Ők katonák s csak katonák ellen harcolnak, békés polgárokat nem bántanak, nem kegyetlenkednek, mert ők is keresztény emberek -- mondja Wodobschin kapitány
s kigombolja zubbonyát s ingét: ezüstből készült Krisztus-képet visel a szíve fölött. A mi katonáinkról szólván, elismerőleg emlékeznek meg a magyar huszároknak kiváló vitézségéről. Majd az oroszországi állapotokról beszélnek természetesen nagyon dícsérőleg, s különösen kiemelik az olcsó megélhetési viszonyokat. A Kaukázusban egy kiló lisztnek 32 fillér az ára.

8 óra után nagyon fáradtak lévén, nyugalomra térnek. Éjszakára egyáltalában semmi biztonsági intézkedéseket sem tesznek, fegyvereiket nyugodtan lerakják, hálószobáiknak ajtóit be sem csukják.

 Október 4. -- Reggel 8 órakor egy kozákfőhadnagy jön hozzám s a parancsnok megbízásából kérdezi, hogy hány órakor lesz a szentmise, mert az orosz tisztikar részt „akar" venni rajta. 1/2 10 órára jelzem a szentmise idejét, mire a főhadnagy eltávozik. A jelzett időben az orosz tisztek tényleg pontosan megjelennek templomunkban s elfoglalják a két első padot, a templom előtt pedig fegyveres kozákőrsereg áll. Szomorú vasárnap. Szegény remegő híveim közül alig mer 10-12 részt venni a szentmisén. Szemeim a hazafiúi bánat s aggodalom könnyeivel telnek el, midőn az ellenséges haderő tisztjeinek jelenlétében imádkozom áldott felséges királyunknak hosszú életéért, dicsőséges uralkodásáért s szeretett hazánknak boldogságáért.

Szentmise után ugyanazon kozákfőhadnagy tudomásomra hozza, hogy ma délután 3 órakor az ezredes szállásán tartandó tiszti ebéden Szíjártó gyógyszerésszel és Kovács jegyzővel együtt „feltétlenül meg kell jelennem." Az ebéd miatt majdnem bajba kerülök. Megfeledkezem arról, hogy az oroszok órája ép 60 perccel jár előbbre a miénknél s még ¾ 3 óra tájban nyugodtan olvasgatok otthon, midőn a kozákfőhadnagy dühösen ront be hozzám s izgatottan kiabálja, hogy „azonnal menjek az ebédre, mert a parancsnok nem vár tovább egy percig sem". Gyorsan elmegyek s megmagyarázom késésemnek okát, mire a parancsnok megnyugszik.

Az ebéden a tábornok, az ezredes s 23 kozák- és tüzértiszt vesz részt. Mindnyájan teljes fegyverzetükben ülnek az asztalnál. Az előszobában a kozákokból alakult fúvózenekar játszik. Keserű nekem e pompás ebédnek minden falatja, de ennem kell, mert a mellettem ülő ezredes figyelemmel kíséri minden mozdulatomat
s valósággal kényszerít az evésre. Mikor pezsgőt bontanak, az ezredes a tisztikar nevében felköszönti a tábornokot. Majd a tábornok emel poharat a „nagy" cárért, az orosz fegyverek dicsőségéért s a tisztikarért. Minden felköszöntőt ülve kezdenek s
a vége felé áll fel csak a szónok s beszédét „Urrá"-val fejezi be, mire az összes tisztek nagy kardcsörtetéssel ugranak fel s harsány hangon háromszor „Urrá"-t kiáltanak. Zenekaruk előadja az orosz himnuszt. Mindnyájan felállanak s könnyes szemmel lelkesen éneklik végig. Az egész ebéd alatt folyton hangoztatják az orosz fegyverek dicsőségét.

Úgy veszem ki beszédjükből, hogy Delatin felől erős orosz csapatokat várnak, s
ezekkel megerősödve akarnak menni Budapestre, illetőleg Belgrádba. Velünk az igazságos Isten, nem fog ez nektek sikerülni, gondolom magamban. Ebéd vége felé két fiatal kozákhadnagy eljárja az igen változatos, festői mozdulatokban gazdag kaukázusi kozáktáncot. Majd a tábornok felszólítására egy tüzérhadnagy a zongorához ül s hatalmas baritonhangjával bánatos orosz dalokat ad elő. A tábornok halkan beszélget az ezredessel, sűrűn emlegeti Máramarossziget, Szatmár,

Debrecen és Budapest nevét. Közben kihívatnak az udvarra, 10—15 összeverődött szegény hívem sírva panaszkodik, hogy községünknek külső utcáiban a kozákok rettenetesen garázdálkodnak, lopnak, rabolnak, a nőkkel szemben erőszakoskodnak. Azonnal a mellettem ülő ezredes elé terjesztem súlyos természetű panaszukat, ki nem valami szíves hangon ígér orvoslást. 5 óra tájban a tábornok feláll, elköszön
s tiszti kíséretével együtt fegyveres kozákoktól körülvéve hat kocsin Máramarosszigetre megy. Csakhamar elbúcsúzom én is s szomorú gondolatoktól eltelve ballagok haza szakadó őszi esőben. Vacsorára nem tudok húst kapni, mert községünknek már minden készlete elfogyott. Megmondom ezt Wodobschin kapitánynak, mire ő egy cédulára néhány sort ír s átadja egy fegyveres kozáknak. Egy óra múlva visszajön a kozák hatalmas, párolgó marhacombbal. Étkezés közben a tisztek elmondják, hogy minden kozák földet kap az államtól. Ennek fejében huszonhatéves koráig folyton mint fegyveres katona szolgál s csak a mezei munka idejére kap egy kis szabadságot. Huszonhat éves korában megnősül s gazdaságával foglalkozik, de minden évben két hónapi fegyvergyakorlatra kell bevonulnia, háború esetén pedig minden külön felszólítás nélkül fegyvert kell fognia. A ló minden kozáknak sajátja, fegyverzetét az államtól kapja.

Október 5. -- Rettenetes éjszaka, szegény maroknyi népem egész hajnalig kétségbeesett siránkozásokkal keres oltalmat nálam. A kozákok gyalázatos módon erőszakoskodnak s garázdálkodnak. A csüggedő férfiakat bátorítom, a védtelen nők részére menedékhelyről gondoskodom. Reggel férfias nyíltsággal teszek panaszt az ezredesnek. Alig hallgat meg, mert összes tisztjeivel Máramarosszigetre megy, hol a tábornoknál katonai tanácskozás lesz. A nálam lakó három kapitány is oda megy. Délután 4 óra tájban jönnek vissza. Ekkor érdekes jelenetnek vagyok a tanúja. Wodobschin kapitány a faluszlatinai határban észreveszi, hogy egy kopott ruházatú, züllött külsejű férfiú három kozákot vezet egy házba, amelynek lakói elmenekültek, hogy ott fosztogassanak. A kapitány utánuk megy, a kozákokat kegyetlenül megkorbácsolja, majd a kozákok vezetőjéről tépeti le felsőruháját s három kozákkal körülbelül ötven kancsukát méret rá. A jeles férfiú e példás büntetés után a kerteken át ordítva menekül a tiszai híd felé. Estefelé az oroszok előőrsei, úgy látszik, hírt hoznak a mi katonáinknak közeledéséről, mert a vacsoránál a kapitányok sűrűn emlegetik Apsa nevét, s hét óra tájban egy körülbelül 70—80 kozáklovasból álló erős előőrs-csapat indul Apsa felé. Este 8 óra tájban a három kapitány visszavonul, de még 10 óra után is beszélgetnek. Valami nagy veszedelemnek a közeledését érzik. Hála neked Úr Isten, hogy idáig eljutottunk, segítsd győzelemre a mi fiainkat!

Október 6. -- Éjjel 2 órakor Plottnikoff kapitányt egy fegyveres kozák kelti fel,
s írásos parancsot kézbesít neki. A kapitány gyorsan felöltözködik, lóra ül
s hajnali 4 órakor már 4-500 kozákból álló csapat élén lovagol Apsa felé. Délelőtt 11 órakor Wodobschin és Bogodrusik kapitányok is lóra ülnek s csapataikhoz vágtatnak. Dél tájban az egész máramarosszigeti és aknaszlatinai haderő a faluban és az aknaszlatinai határokban készenlétben áll. Ablakom előtt vonulnak fel az orosz tüzérek. 4 ágyút a Kunigunda-, 2 ágyút a Ferenc-sóbánya tisztásán, 2 ágyút a Csetatye nevű magaslaton állítanak fel, a többi ágyúk a faluszlatinai mezőn készenlétben vannak. Délután 1 órakor dördül el az első orosz ágyú, azután szakadatlanul bömbölnek a többiek is, a hegyek visszaverik mennydörgésszerű szavukat, lakásomon az ajtók, ablakok állandóan rezegnek. A közelebb fekvő házak vakolata lepattog a rettenetes légnyomástól. A mi katonáink az apsai és az aknaszlatinai erdőknek védelme alatt nyomulnak előre s irtózatos sortüzet adnak a lovaikról leszálló s feléjük közeledő kozákcsapatokra, az orosz tüzérek pedig rettenetes srapnelltűzzel igyekeznek szétrobbantani a mi katonáinknak csatárláncait. Egy óra tájban jön lóháton az orosz tábornok tisztikarával együtt. Két fegyveres kozákkal elvéteti tőlem a templom kulcsát, néhány tiszt társaságában felmegy a toronyba s onnan távcsővel nézi a harc mentét. Rendeleteit papírlapokra írja
s lehajigálja a toronyból, lenn lovas küldöncök szedik fel és vágtatva viszik a harcoló kozák- és tüzércsapatokhoz.

Az ágyúk pedig bömbölnek, a fegyverek ropognak szüntelen, a háború véres madara vijjog szegény községünk fölött. Háromnegyednégy óra tájban egy mannlichergolyó repül be a plébánia egyik ablakán. Oly örömmel fogadom e gyilkos kis jószágot, mint egykor Noé a rettenetes vízözön után a békesség fehér galambját. Hisz a mi katonánk lőtte ki, tehát közelednek. Uram, segítsd őket! Négy órakor a mi katonáinknak a tüzelése már beéri az orosz tüzérség állását, ekkor a tábornok parancsot ad a visszavonulásra, az ágyúk elnémulnak, a tüzérség csendben megy vissza ablakaim alatt. Lassankint a kozákok is visszavonulnak, egy sebesült ló az utcán rogy össze, a kozák leugrik róla, lekapja a nyerget, vállára veti, s továbbmegy. Fél öt órakor a tábornok is lovára ül ablakom előtt, s kíséretével együtt távozik. Öt óra után már nincsen orosz katona Aknaszlatinán. Kimegyek az utcára, de csakhamar vissza kell térnem, mert még mindig fütyülnek a mannlichergolyók. Vacsorát készíttetek, jó szívvel várok rá magyar katonákat, de a mi fiaink nem jönnek. Lassan reánk borul a sötét, esős őszi éjszaka.

 Október 7. -- Reggel nyolc óra tájban szakadó esőben egy magyar káplár vezetése alatt 10 tagú előőrsünk kikémleli Aknaszlatinát. Egy félóra múlva jön már vagy 2000 katonánk. A magyar szív minden melegével köszöntjük őket, odaadjuk utolsó darab kenyerünket is nekik. Aztán megyünk a sebesültekért, s kórházunkba hozzuk őket. 17 súlyos sebesült van, kettő gyónni óhajt, meggyóntatom őket, egy csakhamar meg is hal, négy halott is van még: érted haltak meg, én édes magyar hazám!

 

A képen: Az Iza folyó torkolata a Tiszánál, a túlparton Aknaszlatina (1910.)

Forrás: Fortepan.

Dr. Vekerdy Tamás: A felnőttkor küszöbén