Andrejkovics Endre

                                                                                                              

(Megjelent: Az 1848. és 1849. évi szabadságharcban részt vett római és katholikus papnövendékek albuma 1. 1892.)

— A munkácsi hős —
Született Krompahon, Szepes vármegyében 1824-ben.
Felsőbb iskoláit Bártfán, Eperjesen és Kassán végezte kitűnő eredménnyel. A szabadságharcz idejében Ungvárott, mint külhallgató (extraneus) hallgatta a theo- lógiai tanfolyamot.
Az 1848-ik év június havában Andrejkovics mint Ill-ad éves kispap első volt, ki eltelve hazafias lelkesedéssel, önként beállott a szabadságharczosok közé s Győrnél vett először részt ütközetben, mely alkalommal báró Vécsey elesett, s csapataink Budapestig hátráltak; s ezekkel 1848. deczember 31-én Andrejkovics is a fővárosból Debreczenbe vonult.
A vitéz osztrák sereg kevés lévén a „forradalom“ elfojtására, a melléktartományokban levő osztrák hadseregeket is az országba rendelték. Híre terjedt, hogy az osztrák hadak Galícziából báró Barkó vezetése alatt északkeleti irányban betörtek az országba és Munkács felé tartanak. — A hír valónak bizonyulván, Munkács vezérei jónak látták a várat a körülményekhez képest jól megerősíteni.
Ungvármegye látván a közelgő veszélyt, visszahívta a maga tűzéreit Budapestről, a hová azokat gyors kiképzés végett küldötte, s egyenesen Munkács várába menesztette azokat. Így került Andrejkovics Endre Munkácsra. — A vár védelme Mezősy Pál várparancsnokra volt bízva.
Az osztrák hadsereg báró Barkó vezetése alatt 1849-ben Alsó-Vereczkénél tört be s akart tovább nyomulni, segélyt nyújtandó a vert osztrák hadaknak. Hogy ez előnyomulás és Munkács bevétele oly könnyen nem ment, mint azt talán báró Barkó számította, az tisztán a felsővidéki magyar érzelmű orosz népnek és Andrejkovics paphonvédnek az érdeme.
Beregvármegyében Szent-Miklóstól Podhering felé a Latorcza mindinkább szűkölő völgyben folyik, mely völgynek alsó nyílását a folyó egészen elzárja. Mikor a víz sekély, akkor az elzárás nem képez stratégiai akadályt, átgázolható még a gyalogosok által is; de ha a folyó megárad, akkor elzárja a völgynyílást és nevezetes stratégiai akadályt képez, ha a híd az ellenség kezében van, vagy éppen leromboltatott. Báró Barkó Vereczkétől már hét mértföldnyire, vagyis ezen hídig jött, de itt meg kellett állnia, mivel a Latorcza meg volt áradva s az átvezető híd leégetve; azonkívül egy hős kis csapat fogadta vitézül. — A podheringi hid fölött meredek, de nem magas, a Szarkahegy emelkedik. E hegyről négy kis ágyúval verte vissza az 5 -6 ezerből álló osztrák hadsereget 18—20 nemzetőr Andrejkovics paphonvéd vezérlete alatt.
A hősi tett így történt:
Mezősy várparancsnok bizton értesülvén az ellenség közeledtéről és bizton tudván azt is, ha az ellenség a podheringi hídon átjő, akkor a várat bevenni nem lesz nehéz dolog, csakhogy a híd megvédéséhez elszánt és kitűnő hadfiak kellenek, összegyűjtvén tehát katonáit, felszólította őket: hogy kik vállalkoznak arra, hogy ágyúkkal fölszerelve, a podheringi híd fölött uralgó Szarkahegyre menjenek s onnan, mint előőrscsapat védjék a várat, illetve tartsák föl az ellenséget? Félelem szállotta meg a harczosokat, rettegett mindenki a nagyszámú ellentől s a feladat veszélyeitől, csak Ándrejkovicsnak duzzadt keble a honvágytól.
Andrejkovics és még egy munkács-egyházmegyei gk. növendék paphonvéd, Lángfy László a legnagyobb elszántsággal vállalkoztak magukat a biztos veszélynek, halálnak kitenni. Andrejkovics és Lángfyval mintegy 18 — 20 közlegényt menesztett föl a hegyre a vár parancsnoka, ki még négy ágyúval is ellátta a hős kisded csapatot. De ezek az ágyuk nem voltak ám valami modern csataszörnyek, mint az osztrákoké, hanem afféle Rákóczy-korbeli apró vaságyuk és a kezelő tüzérek sem voltak
begyakorolt pattantyúsok, hanem csak néhány nemzetőr, parancsnokuk pedig egy kispap. A négy kis ágyú még azok közül való volt, melyekkel Zrínyi Ilona védelmezte Munkács várát. Abból az időből maradt Munkács várában és 1849-ben csak végső szükségből vették elő, mivel más ágyú éppenséggel nem volt.
Az ágyuknak a hegyre való szállítása nagy akadályokba ütközött, mivel a lovak a meredek úton nem bírták azokat felvonni, de meg a legénység is annyira ki volt éhezve, hogy az ágyúvontatásnál vajmi keveset segíthetett. A hős kis csapat vezére, Andrejkovics, látván, hogy lovakkal nem boldogulhat, 10—10 ökörrel húzatta fel az ágyúkat a Szarkahegyre. Ő maga 2 hatfontos várbeli vaságyúval a hegy tetején, ennek aljában pedig Simik tűzmester 2 háromfontossal foglaltak helyet.
Andrejkovics, nehogy észrevétessék az ellentől, bokrok közé helyezte el ágyúit; Simiknek pedig meghagyta, hogy addig ne lőjön, míg ő ezt jónak nem látja.
Az osztrák hadtest — mintegy 5—6 ezer ember — reggel 7—8 óra közt tűnt föl a láthatáron. Simik, a kiadott parancs ellenére, az előőrsökül küldött dragonyosokat ágyútűzzel fogadta. Az osztrákok erre egy ágyút toltak előre s lövettek a hegyre, mert észrevették, hogy ott is van ágyú ; de már ekkor Andrejkovics se maradt tétlen, hanem egy jól irányzott lövéssel az osztrákok ágyúját teljesen harczképtelenné tette ; erre az osztrákok három ágyút állítottak csatasorba ; de a hős paphonvéd a második lövéssel ismét egy osztrák ágyút tett hasznavehetetlenné. E nem remélt fogadtatás s még kevésbé várt veszteség dühössé tette az osztrákokat, kik ekkor az egész hadtestet megindították és folytonos ágyútüzeléssel közeledtek a podheringi híd felé. De Andrejkovics kemény ágyútűzzel fogadta a közeledő osztrákokat, kiknek soraiban jól menesztett golyói iszonyú pusztítást vittek véghez. Az ütközet hevesen folyt, az ágyútüzelések egymást váltották s Andrejkovics egy jól irányított lövéssel leterítette gr. Bubna osztrák tábornokot, mi nem kevéssé zavarta meg az osztrákokat. .Gr. Bubnát Vereczkén temették el.
E csúf kudarcz és a tábornok eleste elkeserítette a vitézlő osztrákokat s a harczot végelkeseredéssel folytatták a maroknyi nép ellen ; de Andrejkovics ott állt az ő kis ágyúi mellett s egy új szerencsés lövéssel majdnem leterítette az osztrákok első vezérét, báró Barkót is, a golyó br. Barkó nyerge alatt elsurranva, a ló hátgerinczét magával ragadta.  Erre iszonyatos zavar támadt az osztrák seregben; a tisztek rohantak a lövéstől elszédült báró Barkóhoz, mert hamarjában azt hitték, hogy szörnyethalt ; a tisztikar s vele együtt a legénység is eszeveszetten áll; nem tudták, mi tevők legyenek, előrehatolni nem bírnak, hátrálni szégyenlenek. Ha ekkor Andrejkovics az összeverődött tisztekre irányít még egy lövést, azokat teljesen tönkre silányítja. — A hős papvezér talán már megelégelte dicsőségét, vagy talán fogytán voltak lövegei? Ki tudja?
Az osztrákok látván, hogy minden erőlködésük hasztalan, s megsokallván a nagy vesztességet, futásban kerestek menedéket. Ha ekkor Pribék Miklós csapatával Turja-Bisztrán útját állja a teljesen megvert és futamodó osztrákoknak, őket könnyen vagy teljesen leveri, vagy elfogja.
A hős kis csapat bátor vezérével — egy ember veszteség nélkül —, nagy diadallal vonult be Munkács várába, melyet oly dicsőén megmentett a túlnyomó ellenségtől.
A nép nagy lelkesedéssel fogadta a megérkező hős papi vezért s elnevezte a „Munkácsi hős“-nek, amit méltán meg is érdemelt; vitézsége és szakképzettsége által ütegparancsnokságig emelkedett.
A világosi fegyverletétel után ő is kénytelen vala bujdosni, hogy az osztrákok bosszújától megmeneküljön. Ungvármegye Szobráncz vidéki hegyeiben mintegy két hétig rejtőzködött, hogy a nyomában járó üldözőket tévútra vezesse.
Azonban bármennyire is titkolta kilétét, végre őt is kézre kerítették az osztrákok és Kassára hurczolták, hol mindenáron be akarták vele ismertetni azt, vajon Popovics Bazil munkácsi püspök küldte-e őket a harczba, s vajon ő lőtte-e le gr. Bubna altábornokot. Andrejkovics azonban oly ügyesen védte magát, hogy sikerült a felőle táplált gyanút eloszlatnia, s ennek alapján a büntetés alól kimenekülnie.

A veszély elmúltával a mérnöki pályára lépett, s mint kitűnő mérnök működött hosszú éveken át a Sztáray és Hadik grófok szolgálatában. Kiváló szakképzettsége előtt mindenki meghajolt. B. e. Pankovics István munkácsi gör. kath. püspök egyszer meghívta, menne el egy máramarosmegyei faluba a lakosságnak a földmérések eszközlésével történt jogsérelmeit orvosolni.
A község értesűlvén a jeles mérnök érkeztéről, impozánsul fogadta Andrejkovicsot. A falu határában nagy küldöttség várta. Andrejkovics leszállott a kocsiról s gyalog ment a váró küldöttség elé, melynek szónoka Lángfy László, a kerület járási főszolgabírója volt.
A két bajtárs, a két szabadsághős egymás nyakába borulva, mint gyermekek sírtak. Lángfy fölelevenítette a szabadságharczban együtt töltött időt s a többi közt azt a jelenetet is, amikor Andrejkovics őt a Szarkahegyen azért, mivel az ellenség közeledtére félni mert, irgalmatlanul elkardlapozta.
— Kedves barátom, — mondá Lángfy — , még most is érzem a kard nyomát; de azért örülök, hogy tégedet még egyszer láthatlak.
Andrejkovics egész komolyan felelé :
— Félénk katonákban kardlappal szokták a bátorság tüzét föléleszteni.
Andrejkovics Endre Ungvárott él nyugalomban.
Még soká éljen a „Munkácsi hős!“

 

A képen: A podheringi emlékoszlop, melyet 1901-ben emeltek a csata emlékére.

Forrás: Fortepan

 

Önzés és csalódás

 

Ki kivel van?

                                                                     

A székely elviszi magával a komáját vadászni. 

Kérdi a koma:- Mi lesz ha jő a medve?

-- Hát akkó' lelövöm ezze' a puskáva'!
-- S mi van, ha nem sül el?
-- Akkó' leszúrom ezze' a késse'!
-- S mi van, ha nem tudod elévenni a kést?
Elgondolkodik a székely, majd visszakérdez:
-- Komám, te ugyanbiza velem tartasz, vagy a medvéve'?

 

Egy eltűnt bicska nyomában

                                                                                     

Annak idején, amikor az ungvári egyetemre jártam, öt évig laktam kollégiumban. A miénk volt a kollégiumok közül a legújabb épület, kinn a város szélén egy korábbi szőlőhegy tetején, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt Ungvárra, sőt tiszta időben a távolban még a Tokaji hegyet is lehetett látni. Persze, szovjet minőségben építették meg, a nyílászárók rettenetesek voltak, a fűtés pedig csapnivaló, így aztán télen előfordult, hogy nagykabátban aludtunk, az ablakpárkányon az üvegen belül is befagyott a tej és egy reggel arra ébredtünk, hogy az ablak alatt alvó Zoli barátom haja, már ami a takaró alól kilátszott, teljesen megőszült. Aztán kiderült, hogy a szó szoros értelmében deres lett.

De, mai viszonylatban, szegények is voltunk, mint a templom egere. Nekünk, fiúknak keddre általában már elfogyott az otthoni kajánk, a menzán valami gyalázatosan főztek, olykor még én sem tudtam megenni a büdös halat, pedig, túlzás nélkül állíthatom, a legkevésbé válogatósak közzé tartoztam. Néha lányok hívtak meg minket vacsorára, akik rendszeresen főztek a folyosó végén található közös konyhán, de volt olyan ismerősöm, aki a kiürült lekvárosüveget töltötte meg langyos vízzel, jól megkavargatta és ezt ette meg kenyérrel. Így megvolt a vacsora.

A nehézségek ellenére, vagy talán épp ezért, nagyon jól éreztük magunkat, mi, magyarok olyanok voltunk, mint egy nagy család, de jó viszonyt ápoltunk az oroszokkal és ukránokkal is. Néhány hülye ugyan mindig akadt, aki beszólt nekünk, de őket sokszor a sajátjaik állították le. Igazából mindent megosztottunk egymással, amikor vasárnap este visszaértünk otthonról, mindenki kitette az elemózsiát az asztalra. Az én anyukám nagyon szeretett sütni, és talán egyszer-kétszer érkeztem meg sütemény nélkül, ami szobatársaim jogos felháborodását váltotta ki.

Ám nem csupán az elemózsiát osztottuk meg, ha kellett egy lábas, egy füzet, egy könyv, egy cipőkefe vagy bármi, akkor addig jártunk, míg valahol nem kaptunk kölcsön és gyakran előfordult, hogy nem vittük vissza, idővel a gazdája is megfeledkezett róla és év végén, amikor ki kellett költözni, olykor találgattuk, vajon kié lehet.

Talán másodikosok lehettünk, amikor vettem magamnak egy nagy bicskát, egyrészt az étkezéseknél jött jól, akkor még nem ismertük a boltilag szeletelt kenyeret, másrészt bármit meg lehetett faragni vele, ami javításra szorult. Szolgált is engem, illetve az egész szobát, melyben négyen laktunk, tisztességgel, mondhatni hűségesen, míg egy napon valaki kölcsön nem kérte. Jöttek a vizsgák, meg talán egy kis szerelem is, nem sokat foglalkoztam vele, vissza meg nem hozták, így odamaradt.

A következő évben már nem voltam abban biztos, hogy kinek is adtam oda és bár tettem néhány gyámoltalan kísérletet a felkutatására, ezek nem jártak eredménnyel. A negyedik évfolyam elején aztán valami szalonnázásba kezdtünk volna a szobában, de nem volt kés. El is indultam hát kölcsön kérni. És ekkor csoda történt, ugyanis az egyik szobában kölcsön adták nekem a saját bicskámat.

Ekkor nyomozásban kezdtem, nagyon kíváncsi voltam, vajon milyen utat járt be a bicska az eltelt két év alatt. Mivel meg is mondták, hogy a kés nem az övék, csak kölcsön kérték, megkérdeztem, hogy kitől. Meg is mondták. Elindultam hát visszafelé. Előbb a mi emeletünkön jutottam el négy szobába, majd egyel lejjebb kellett mennem, később a nyomok a matematikusok közzé vezettek. Már kénytelen voltam adminisztrálni, lerajzoltam az addig feltárt utat a szobaszámok szerint. Míg végül visszajutottam saját magunkhoz. Kiderült, hogy a bicskám az elmúlt két évben tizennyolc szobát járt be.

Pedig szegények voltunk, mint a templom egere.

A képen: A Kárpátalja hotel építése Ungváron, 1979-ben.

Forrás: Fortepan.

 

 

 

 

Hazajáró pillanatok - Magyar hadisírok és emlékművek

 

Cseh csalódás

(Megjelent: Kis Újság, 1936.01.05.)        

A nagyszőlősi rutén polgári iskolában -- mint a Prágai Magyar Hírlapban olvassuk-- a múlt év szeptemberében bevezették -- egyelőre nem kötelező tantárgyként a magyar nyelv tanítását. Az iskola körülbelül négyszáz növendéke, egy-két kivétellel, mind jelentkezett a magyar órákra. Karácsony előtt az iskolában minden további nélkül beszüntették a szeptemberben rendszeresített magyar nyelvórák tartását. E a beszüntetés a nagyszőlősi tanfelügyelőség utasítására történt. A szülők az ungvári tartományfőnökséghez fordultak a magyar órák visszaállítása érdekében.
Nagyon nehéz egyenes észjárással a csehek eljárását megmagyarázni. De ha mélyére mézünk a dolognak, akkor aligha rá nem találunk az intézkedések okaira. A jól megszervezett cseh propaganda már a háború alatt el tudta hitetni a nyugati hatalmakkal, hogy Felső-Magyarország tót és rutén népe a magyar elnyomatás alól vágyva-vágyik a csehekkel közös önálló állami Iét után.
A tótok és rutének évszázados hűségét a magyar eszméhez, Rákóczi korától a világháború hősi küzdéséig, vérük ontásával bizonyították be. A csehek azonban addig hangoztatták a tót és rutén néppel való egybeforrásukat, míg maguk is elhitték. Csak így érthető a szeptemberi kísérlet, amellyel megengedték a nagyszőlősi rutén iskolában a magyar nyelv tanítását. Nyilván úgy képzelték, hogy az a nemzedék, amely már az ő uralmuk alatt látta meg a napvilágot, nem érezhet közösséget a testvéri, de kisszámú magyarsággal. Milyen nagy diadallal lehetett volna a világot telekürtölni, íme, mi megengedtük a magyar nyelvoktatást, de az ifjúságunk nem akar magyarul tanulni.
Arra, ami történt, nem voltak elkészülve. Négyszáz kis rutén gyermek, kik bizonyára a szülői házban sokat hallhattak a „magyar elnyomásról", kedvet kapott a magyar szóra, mert a szülők felébresztették bennük a magyarsághoz tartozás örökéleti érzését.
A csehek nem így képzelték és ezért lefújták a rutén gyermekek magyar óráit, de hiába, rutén föld magyarságát nem lehet sem lefújni, sem letagadni.

 

A képen: Nagyszőlős látképe ma.

Forrás: Wikipédia

 

Nyílt titok

                                                                                                           

„A művészvilág mocskos kis titka, amely immár nyílt titok, abban áll, hogy ha valaki egyszer befutott, onnantól már mindenkinek az az érdeke, hogy az illető "befutott" is maradjon. Ha egy műgyűjtő több millió dollárt fizet ki egy műalkotásért, akkor neki, a művésznek és persze a galériának is elemi érdeke, hogy annak a bizonyos műnek az értéke legalább ezen a szinten maradjon a jövőben is. A galériák nem élnének meg, ha nem léteznének műgyűjtők. Ahogy a múzeumok sem. A múzeumok igazgatótanácsában pedig szintén műgyűjtők ülnek.” (Barabási Albert-László, erdélyi származású világhírű hálózatkutató)