Andrejkovics Endre

                                                                                                              

(Megjelent: Az 1848. és 1849. évi szabadságharcban részt vett római és katholikus papnövendékek albuma 1. 1892.)

— A munkácsi hős —
Született Krompahon, Szepes vármegyében 1824-ben.
Felsőbb iskoláit Bártfán, Eperjesen és Kassán végezte kitűnő eredménnyel. A szabadságharcz idejében Ungvárott, mint külhallgató (extraneus) hallgatta a theo- lógiai tanfolyamot.
Az 1848-ik év június havában Andrejkovics mint Ill-ad éves kispap első volt, ki eltelve hazafias lelkesedéssel, önként beállott a szabadságharczosok közé s Győrnél vett először részt ütközetben, mely alkalommal báró Vécsey elesett, s csapataink Budapestig hátráltak; s ezekkel 1848. deczember 31-én Andrejkovics is a fővárosból Debreczenbe vonult.
A vitéz osztrák sereg kevés lévén a „forradalom“ elfojtására, a melléktartományokban levő osztrák hadseregeket is az országba rendelték. Híre terjedt, hogy az osztrák hadak Galícziából báró Barkó vezetése alatt északkeleti irányban betörtek az országba és Munkács felé tartanak. — A hír valónak bizonyulván, Munkács vezérei jónak látták a várat a körülményekhez képest jól megerősíteni.
Ungvármegye látván a közelgő veszélyt, visszahívta a maga tűzéreit Budapestről, a hová azokat gyors kiképzés végett küldötte, s egyenesen Munkács várába menesztette azokat. Így került Andrejkovics Endre Munkácsra. — A vár védelme Mezősy Pál várparancsnokra volt bízva.
Az osztrák hadsereg báró Barkó vezetése alatt 1849-ben Alsó-Vereczkénél tört be s akart tovább nyomulni, segélyt nyújtandó a vert osztrák hadaknak. Hogy ez előnyomulás és Munkács bevétele oly könnyen nem ment, mint azt talán báró Barkó számította, az tisztán a felsővidéki magyar érzelmű orosz népnek és Andrejkovics paphonvédnek az érdeme.
Beregvármegyében Szent-Miklóstól Podhering felé a Latorcza mindinkább szűkölő völgyben folyik, mely völgynek alsó nyílását a folyó egészen elzárja. Mikor a víz sekély, akkor az elzárás nem képez stratégiai akadályt, átgázolható még a gyalogosok által is; de ha a folyó megárad, akkor elzárja a völgynyílást és nevezetes stratégiai akadályt képez, ha a híd az ellenség kezében van, vagy éppen leromboltatott. Báró Barkó Vereczkétől már hét mértföldnyire, vagyis ezen hídig jött, de itt meg kellett állnia, mivel a Latorcza meg volt áradva s az átvezető híd leégetve; azonkívül egy hős kis csapat fogadta vitézül. — A podheringi hid fölött meredek, de nem magas, a Szarkahegy emelkedik. E hegyről négy kis ágyúval verte vissza az 5 -6 ezerből álló osztrák hadsereget 18—20 nemzetőr Andrejkovics paphonvéd vezérlete alatt.
A hősi tett így történt:
Mezősy várparancsnok bizton értesülvén az ellenség közeledtéről és bizton tudván azt is, ha az ellenség a podheringi hídon átjő, akkor a várat bevenni nem lesz nehéz dolog, csakhogy a híd megvédéséhez elszánt és kitűnő hadfiak kellenek, összegyűjtvén tehát katonáit, felszólította őket: hogy kik vállalkoznak arra, hogy ágyúkkal fölszerelve, a podheringi híd fölött uralgó Szarkahegyre menjenek s onnan, mint előőrscsapat védjék a várat, illetve tartsák föl az ellenséget? Félelem szállotta meg a harczosokat, rettegett mindenki a nagyszámú ellentől s a feladat veszélyeitől, csak Ándrejkovicsnak duzzadt keble a honvágytól.
Andrejkovics és még egy munkács-egyházmegyei gk. növendék paphonvéd, Lángfy László a legnagyobb elszántsággal vállalkoztak magukat a biztos veszélynek, halálnak kitenni. Andrejkovics és Lángfyval mintegy 18 — 20 közlegényt menesztett föl a hegyre a vár parancsnoka, ki még négy ágyúval is ellátta a hős kisded csapatot. De ezek az ágyuk nem voltak ám valami modern csataszörnyek, mint az osztrákoké, hanem afféle Rákóczy-korbeli apró vaságyuk és a kezelő tüzérek sem voltak
begyakorolt pattantyúsok, hanem csak néhány nemzetőr, parancsnokuk pedig egy kispap. A négy kis ágyú még azok közül való volt, melyekkel Zrínyi Ilona védelmezte Munkács várát. Abból az időből maradt Munkács várában és 1849-ben csak végső szükségből vették elő, mivel más ágyú éppenséggel nem volt.
Az ágyuknak a hegyre való szállítása nagy akadályokba ütközött, mivel a lovak a meredek úton nem bírták azokat felvonni, de meg a legénység is annyira ki volt éhezve, hogy az ágyúvontatásnál vajmi keveset segíthetett. A hős kis csapat vezére, Andrejkovics, látván, hogy lovakkal nem boldogulhat, 10—10 ökörrel húzatta fel az ágyúkat a Szarkahegyre. Ő maga 2 hatfontos várbeli vaságyúval a hegy tetején, ennek aljában pedig Simik tűzmester 2 háromfontossal foglaltak helyet.
Andrejkovics, nehogy észrevétessék az ellentől, bokrok közé helyezte el ágyúit; Simiknek pedig meghagyta, hogy addig ne lőjön, míg ő ezt jónak nem látja.
Az osztrák hadtest — mintegy 5—6 ezer ember — reggel 7—8 óra közt tűnt föl a láthatáron. Simik, a kiadott parancs ellenére, az előőrsökül küldött dragonyosokat ágyútűzzel fogadta. Az osztrákok erre egy ágyút toltak előre s lövettek a hegyre, mert észrevették, hogy ott is van ágyú ; de már ekkor Andrejkovics se maradt tétlen, hanem egy jól irányzott lövéssel az osztrákok ágyúját teljesen harczképtelenné tette ; erre az osztrákok három ágyút állítottak csatasorba ; de a hős paphonvéd a második lövéssel ismét egy osztrák ágyút tett hasznavehetetlenné. E nem remélt fogadtatás s még kevésbé várt veszteség dühössé tette az osztrákokat, kik ekkor az egész hadtestet megindították és folytonos ágyútüzeléssel közeledtek a podheringi híd felé. De Andrejkovics kemény ágyútűzzel fogadta a közeledő osztrákokat, kiknek soraiban jól menesztett golyói iszonyú pusztítást vittek véghez. Az ütközet hevesen folyt, az ágyútüzelések egymást váltották s Andrejkovics egy jól irányított lövéssel leterítette gr. Bubna osztrák tábornokot, mi nem kevéssé zavarta meg az osztrákokat. .Gr. Bubnát Vereczkén temették el.
E csúf kudarcz és a tábornok eleste elkeserítette a vitézlő osztrákokat s a harczot végelkeseredéssel folytatták a maroknyi nép ellen ; de Andrejkovics ott állt az ő kis ágyúi mellett s egy új szerencsés lövéssel majdnem leterítette az osztrákok első vezérét, báró Barkót is, a golyó br. Barkó nyerge alatt elsurranva, a ló hátgerinczét magával ragadta.  Erre iszonyatos zavar támadt az osztrák seregben; a tisztek rohantak a lövéstől elszédült báró Barkóhoz, mert hamarjában azt hitték, hogy szörnyethalt ; a tisztikar s vele együtt a legénység is eszeveszetten áll; nem tudták, mi tevők legyenek, előrehatolni nem bírnak, hátrálni szégyenlenek. Ha ekkor Andrejkovics az összeverődött tisztekre irányít még egy lövést, azokat teljesen tönkre silányítja. — A hős papvezér talán már megelégelte dicsőségét, vagy talán fogytán voltak lövegei? Ki tudja?
Az osztrákok látván, hogy minden erőlködésük hasztalan, s megsokallván a nagy vesztességet, futásban kerestek menedéket. Ha ekkor Pribék Miklós csapatával Turja-Bisztrán útját állja a teljesen megvert és futamodó osztrákoknak, őket könnyen vagy teljesen leveri, vagy elfogja.
A hős kis csapat bátor vezérével — egy ember veszteség nélkül —, nagy diadallal vonult be Munkács várába, melyet oly dicsőén megmentett a túlnyomó ellenségtől.
A nép nagy lelkesedéssel fogadta a megérkező hős papi vezért s elnevezte a „Munkácsi hős“-nek, amit méltán meg is érdemelt; vitézsége és szakképzettsége által ütegparancsnokságig emelkedett.
A világosi fegyverletétel után ő is kénytelen vala bujdosni, hogy az osztrákok bosszújától megmeneküljön. Ungvármegye Szobráncz vidéki hegyeiben mintegy két hétig rejtőzködött, hogy a nyomában járó üldözőket tévútra vezesse.
Azonban bármennyire is titkolta kilétét, végre őt is kézre kerítették az osztrákok és Kassára hurczolták, hol mindenáron be akarták vele ismertetni azt, vajon Popovics Bazil munkácsi püspök küldte-e őket a harczba, s vajon ő lőtte-e le gr. Bubna altábornokot. Andrejkovics azonban oly ügyesen védte magát, hogy sikerült a felőle táplált gyanút eloszlatnia, s ennek alapján a büntetés alól kimenekülnie.

A veszély elmúltával a mérnöki pályára lépett, s mint kitűnő mérnök működött hosszú éveken át a Sztáray és Hadik grófok szolgálatában. Kiváló szakképzettsége előtt mindenki meghajolt. B. e. Pankovics István munkácsi gör. kath. püspök egyszer meghívta, menne el egy máramarosmegyei faluba a lakosságnak a földmérések eszközlésével történt jogsérelmeit orvosolni.
A község értesűlvén a jeles mérnök érkeztéről, impozánsul fogadta Andrejkovicsot. A falu határában nagy küldöttség várta. Andrejkovics leszállott a kocsiról s gyalog ment a váró küldöttség elé, melynek szónoka Lángfy László, a kerület járási főszolgabírója volt.
A két bajtárs, a két szabadsághős egymás nyakába borulva, mint gyermekek sírtak. Lángfy fölelevenítette a szabadságharczban együtt töltött időt s a többi közt azt a jelenetet is, amikor Andrejkovics őt a Szarkahegyen azért, mivel az ellenség közeledtére félni mert, irgalmatlanul elkardlapozta.
— Kedves barátom, — mondá Lángfy — , még most is érzem a kard nyomát; de azért örülök, hogy tégedet még egyszer láthatlak.
Andrejkovics egész komolyan felelé :
— Félénk katonákban kardlappal szokták a bátorság tüzét föléleszteni.
Andrejkovics Endre Ungvárott él nyugalomban.
Még soká éljen a „Munkácsi hős!“

 

A képen: A podheringi emlékoszlop, melyet 1901-ben emeltek a csata emlékére.

Forrás: Fortepan