Anyai nagyapám, Tonhaizer Ferenc, aki a cseh, majd a magyar érában is, előbb szülővárosában, Körmöcbányán, majd Munkácson, aktívan részt vett a politikai életben, a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején pedig Munkács város alpolgármestere volt, élete alkonyán papírra vetette visszaemlékezéseit. Íme, egy részlet a máig kéziratban lévő dokumentumból.
Munkács, 1964. III. 15.
Lágerévek
Voltak, akik nagyon jól értették a lázmérő kezelését. Az egyik rabtársam oly kitartóan csinálta ezt, hogy kórházba vitték, ahol annak dacára, hogy naponta kétszer volt lázmérés, csak nyolc havi kórházi kezelés után tudtak a turpisságra rájönni. Elcsodálkozott egy reggel, amikor egy leleményes orvosnő a lázmérés után magához hívatta az öreget, s újból megmérte a lázát, de most már úgy, hogy állandóan szemmel tartotta. Ilyen körülmények között a láz természetesen normális lett. Öreg kora dacára azonnal munkába zavarták.
Az egész fogolytábor három drótkerítéssel volt körülvéve, s négy sarkán egy-egy őrtorony állott. Minden őrtoronyban egy-egy géppisztolyos katona volt. A drótkerítések közötti területek fel voltak szántva. Egy koraőszi koromsötét éjszakán, zuhogó esőben sikerült három fogolynak a drótokat egy helyen elvágni és megszökni. Ettől kezdve még nagyobb lett a szigorúság. A drótok között hatalmas farkaskutyákat tartottak, s ezek nemcsak éjszaka, de még nappal is, ha valamelyikünk a dróthoz közeledett, egész ugatási koncertet rendeztek.
Egy nap reggelén, amikor a munkásokat szénbányai munkára kísérték, az egyik állítólag kilépett a sorból és agyonlőtték. Délután mindannyiunkat felsorakoztattak, s a holttestet az udvar közepére hozták. A táborparancsnok beszédében arra figyelmeztetett, hogy ezentúl így fognak megtorolni minden szökési kísérletet.
Körülbelül minden két hónapban egyszer felzavartak éjjel egy órakor, hogy menjünk fürödni. Elvittek egyhelyiségbe, ahol teljesen le kellett vetkőzni. Ruháinkat betették a fertőtlenítőbe. Mindenki kapott egy kis edényt 4-5 liter melegvízzel. Ezzel kellett megmosakodni. Nyári hónapokban ez még tűrhető volt, de télen, csikorgó hidegben az éjszakai fürdés után nagyon fáztunk. Egy alkalommal egy ilyen fürdéskor megfáztam, s különösen a lábaim nagyon fájtak. Azt találtam mondani az orvosnőnek, hogy reumáth kaptam, azt válaszolta, az semmi, a reuma csak úri betegség.
Körülbelül minden negyedévben egyszer mindenkit kizavartak az udvarra, s a szobákban mindent átkutattak, és ha találtak valahol valami késszerű pléhdarabot, azt elvették. A táborban nagyon elterjedt a poloska. Némely éjszaka egyáltalán nem tudtunk aludni. Nyáron, ha szép idő volt, a gyaluforgáccsal megtöltött szalmazsákot kivittük az udvarra, s ott aludtunk.
Szeptemberben nagyon legyengültem és dagadtak a lábaim. Az orvosok vicium cardist, szívbajt állapítottak meg. elszállítottak Dzserzsinszkbe, egy iskolából átvedlett tábori kórházba. Itt először a földön, később vaságyakon feküdtünk. Az étkezésnél annyi volt a különbség, hogy fekete buchanka helyett félbarna kenyeret kaptunk.
Itt is folytattuk a mindennapi imaórát. Unalomból sakkfigurákat faragtunk és sakkoztunk. Amikor azt is meguntuk, hazai élményekről meséltünk. Egyesek háborús élményeikről, mások végzett munkáikról, vagy családjaikról beszéltek. Voltak, akik részletesen elmondták önéletrajzukat, de sokan nem tudtak egyébről megemlékezni, mint a különféle ételekről. Nem egyszer rájuk szóltam, hogy ez a téma nem éhesgyomrúak társaságába való.
Itt töltöttem teljes kilenc hónapot. Ebből egy hónapon keresztül a súlyos betegek, a „halottjelöltek” részére fenntartott szobában feküdtem. Ebben a helyiségben csaknem minden éjszaka volt halott. Jól emlékszem, egy éjszaka a mellettem lévő ágyon egy rabtársam haldoklott. Néhány órás haláltusa után, körülbelül 2 órakor kiszenvedett. Röviddel azután magamra húztam a takaróját. Tudtam, hogy ő már takaró nélkül sem érzi a hideget, én pedig fáztam a takaróm alatt.
Itt német hadifogoly orvosok voltak, s így nyelvtudásom révén tolmácsként szerepeltem. Ebben e minőségemben a kórház főorvosnője is jól ismert. A konyha főszakácsa egy lengyel fogoly volt, a szakácsok különféle nemzetiségűek. Köztük volt egy munkácsi barátom is, aki nagyon szeretett volna főszakács lenni. Egyszer arra kért, hogy vezessem a főorvosnőhöz. Amikor kérését teljesítettem, s ő jelentette, hogy a lengyel főszakács nap-nap után lop, a főorvosnő, legnagyobb meglepetésünkre így válaszolt: „Ked ne krádes sdohnes.” Ami magyarul annyit jelent: ha nem lopsz, megdöglessz.
Minden kórházszobában volt egy betegek közül kijelölt szobaparancsnok. Ezek feladata volt a rendről és tisztaságról gondoskodni, valamint az élelmet elosztani. A tisztség dupla adag levessel járt. A mi szobaparancsnokunk betegsége súlyosbodott, így helyébe mást kellett kijelölni. Egy barátom, Lakner Lajos jegyző, aki saját bevallása szerint mindig nagyétkű volt és örökösen éhségről panaszkodott, a dupla leves reményében a kijelölését kérte. Csillogó szemekkel vette tudomásul, hogy kérését teljesítették, s az első ebédosztáskor a konzerves dobozába boldogan töltötte immár a régen megirigyelt, várva várt dupla porció levest.
Éppen csak kanalazni kezdte, belépett a szobánkba egy katonai bizottság. A bizottság főnöke végighúzta ujját az ajtófélfa burkolatának tetején, ahol egy kis por volt. Azt kérdezte, hogy ki a szobaparancsnok. Az éppen csak enni kezdő barátom büszkén jelentkezett. Erre a „magas” tisztségből letették és büntetésül a porért 24 órára a pincébe zárták. Mindez pillanatok műve volt. Még az annyira várt duplaporciós levest sem engedték elfogyasztani. Késő este, a pinceőr, Demling Mihály jóvoltából sikerült nékem egy darabka kenyeret és két cigarettát juttatni neki.
Amikor régi ungvári barátom, Földessy Gyula képviselő, lehúztam ujjáról az arany jegygyűrűt, s odaadtam egy szintén ungvári vasutasnak, hogy hazamenetelekor adja át az özvegynek. Bezzeg lett ebből ribillió. Keresték, követelték, hogy hol van a vastag arany jegygyűrű, mely életében ott csillogott az ujján. Mindenfelé kutatták, keresték, de nem találták. Amikor kijelentették, hogy a gyűrűt akárhogy, de meg kell találniuk, mert azt valaki ellopta és akinél megtalálják, az nem fog hazamenni, mert lopás miatt el fogják ítélni, az, akinek adtam a fenyegetések hatására előadta. A halottat elvitték, elhantolták, de persze gyűrű nélkül.
A képen: Munkács központja 1944-ben (a Vörös Hadsereg felvétele).
Forrás: Fortepan.
